Ludwig von Mises – Liberalizmus: Függelék 2. A „liberalizmus” kifejezésről

Ludwig von Mises – Liberalizmus: Függelék 2. A „liberalizmus” kifejezésről

Azok, akik ismerik a műveket, amelyek napvilágot láttak a liberalizmus tárgykörében az elmúlt évek során, valamint akik tisztában vannak a jelenlegi nyelvhasználattal, talán ellenkezni fognak, hogy amit jelen kötetben liberalizmusnak neveztünk, nem egyezik azzal, amit a kortárs politikai irodalomban értenek a kifejezés alatt. Ezt a legkevésbé sem vitatom. Épp ellenkezőleg! Én magam mutattam rá arra, hogy amit ma „liberalizmusnak” neveznek, főleg Németországban, az szöges ellentétben áll azzal, amit az eszmetörténelem liberalizmusnak kell hogy nevezzen, mert az alkotja a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi liberális program lényegét. Azok, akik napjainkban „liberálisoknak” nevezik magukat, szinte mind elutasítják, hogy támogatásukat fejezzék ki a termelési eszközök magántulajdonlása mellett, és részben szocialista, részben intervencionista intézkedéseket pártolnak. Ezt azon az alapon próbálják igazolni, hogy a liberalizmus lényege, ahogy ők definiálják ezt a szót, nem a magántulajdon intézményéhez való ragaszkodás, hanem más dolgok, és hogy ezek a más dolgok a „liberalizmus” továbbfejlesztését követelik, így annak többé nem a termelési eszközök magántulajdonlását, hanem vagy a szocializmust, vagy az intervencionizmust kell támogatnia.

Arról, hogy mik is lehetnek ezek a „más dolgok,” még nem világosítottak fel bennünket ezeket az álliberálisok. Sokat hallunk az emberiességről, a nagylelkűségről, a valódi szabadságról stb. Ezek kétségtelenül nagyon remek és nemes érzületek, és mindenki szívesen támogatja őket. És ami azt illeti, minden ideológia támogatja is őket. Minden ideológia – néhány cinikus bölcseleti iskolát leszámítva – úgy hiszi, hogy ő az emberiesség, a nagylelkűség, a valódi szabadság stb. bajnoka. Ami megkülönbözteti az egyik társadalmi tant a másiktól, az nem az egyetemes emberi boldogság végső célja, amire mindannyian törekednek, hanem a mód, ahogyan el akarják érni ezt a célt. A liberalizmus karakterisztikus jellemzője, ahogyan ezt a szót használtuk ebben a könyvben, hogy a termelési eszközök magántulajdonlásának útján javasolja annak elérését.

De a terminológiai kérdések végső soron másodlagos fontosságúak. Ami számít, az nem a név, hanem a dolog, amit takar. Bármennyire fanatikusan ellenezze az ember a magántulajdont, még mindig el kell ismernie legalább a lehetőségét annak, hogy valaki talán pártolja azt. És ha ennyit elismer, természetesen kell valami név, amivel jelölheti ezt a bölcseleti iskolát. Az embernek meg kell kérdeznie azoktól, akik ma „liberálisnak” nevezik magukat, hogy milyen nevet adnának egy ideológiának, ami a termelőeszközök magántulajdonlásának megőrzését támogatja. Talán azt fogják válaszolni, hogy „manchesterizmusnak” szeretnék hívni ezt az ideológiát. A „manchesterizmus” kifejezést eredetileg gúnyos és gyalázkodó kifejezésként alkották meg. Ennek ellenére ez nem akadályozná meg, hogy a liberális ideológia megjelölésére használják, ha nem volna az a tény, hogy ezt a kifejezést eddig mindig arra használták, hogy a liberalizmus gazdasági, nem pedig általános programját jelöljék.

Mindenesetre a bölcseleti iskolának, amely a termelési eszközök magántulajdonlását támogatja, úgyszintén biztosítani kell valamilyen nevet. És a legjobb, ha a hagyományos nevénél maradunk. Csak zavart teremtene, ha az ember az új használatot követné, ami még a protekcionistáknak, a szocialistáknak és a háborúpártiaknak is megengedi, hogy „liberálisnak” nevezzék magukat, ha úgy kívánják.

Feltehető inkább a kérdés, hogy a liberális gondolatok elterjedése érdekében nem-e kellene új nevet adni a liberalizmus ideológiájának, hogy a vele szemben – kiváltképp Németországban – táplált általános ellenszenv ne álljon az útjában. Ez a javaslat jó szándékú volna, de teljességgel ellentétes a liberalizmus szellemével. Ahogyan a liberalizmusnak belső szükségszerűségből tartózkodnia kell minden propaganda trükktől és a többi mozgalom által pártolt összes alattomos eszköztől az általános elfogadás elnyeréséhez, úgy a régi nevének elhagyását is el kell kerülnie, csak azért, mert az népszerűtlen. Pontosan azért kell a liberalizmusnak ragaszkodnia a „liberális” szóhoz, mert az negatív konnotációval bír Németországban. Nem kell megkönnyíteni a liberalizmushoz vezető utat, mert ami a fontos, az nem az, hogy az emberek „liberálisnak” nevezzék magukat, hanem az, hogy liberálissá váljanak, hogy liberálisként gondolkodjanak és cselekedjenek.

Egy második ellenvetés, ami megfogalmazható a jelen könyv szóhasználata ellen az, hogy a liberalizmus és a demokrácia itt nem ellentétekként kerültek bemutatásra. Napjaink Németországában a „liberalizmus” alatt gyakran azt a doktrínát értik, amelynek politikai eszménye az alkotmányos monarchia, és a „demokrácia” alatt azt értik, amelynek politikai eszménye a köztársaság parlamentáris monarchiája. Ez a nézet még történelmileg is teljességgel tarthatatlan. A parlamentáris, nem pedig az alkotmányos monarchia volt az, amire a liberalizmus törekedett, és pontosan az a tény jelenti a kudarcát, hogy amit el tudott érni a Német Birodalomban és Ausztriában, az csak egy alkotmányos monarchia volt. Az antiliberalizmus diadalma abban a tényben öltött testet, hogy a német Reichstag olyan gyenge volt, hogy bár udvariatlan, de pontos volna „gügyögők klubjának” nevezni, és a konzervatív pártvezér, aki azt mondta, hogy egy hadnagy és tizenkét ember elegendő volna a Reichstag feloszlatásához, igazat beszélt.

A liberalizmus az átfogóbb fogalom. Egy olyan ideológiát jelöl, ami magába foglalja a társadalmi élet teljes egészét. A demokrácia ideológiája a társadalmi kapcsolatok birodalmának kizárólag azon részét foglalja magába, ami az állam alkotmányára vonatkozik. Az oka annak, hogy miért kell a liberalizmusnak szükségszerűen követelnie a demokráciát, mint annak politikai folyománya, bemutatásra került e könyv első részében. Annak bemutatása, hogy miért szükségszerűen antidemokratikus az összes antiliberális mozgalom, beleértve a szocializmust, annak a vizsgálódásnak a feladata, ami ezen ideológiák jellegének átfogó elemzésére vállalkozik. A szocializmusra vonatkozóan megpróbálkoztam ezzel a Szocializmus könyvemben.

Könnyű tévedésbe esni itt egy németnek, mivel mindig a Nemzeti Liberálisokra és a Szociáldemokratákra gondol. De a Nemzeti Liberálisok még első ránézésre sem voltak – legalábbis ami az alkotmányos törvényt illeti – liberális párt. Ők voltak a régi „liberális” párt azon szárnya, akik azt vallották, hogy „elfogadják a tényeket, ahogy vannak”; azaz akik megváltoztathatatlan tényként elfogadták a vereséget, amit a liberalizmus szenvedett a porosz alkotmányos konfliktusban a „jobboldali” (Bismarck) és a „baloldali” (Lassalle) ellenségeivel szemben. A Szociáldemokraták csak addig voltak demokratikusak, amíg nem ők voltak az uralkodó párt; azaz addig, amíg nem érezték elég erősnek magukat ahhoz, hogy erőszakkal elnyomják az ellenlábasaikat. Amint a legerősebbnek gondolták magukat, bejelentették – ahogy azt a szerzőik mindig tanácsolták, amint elérik ezt a pontot – a diktatúrájukat. Csak miután a jobboldali pártok fegyveres csapatai véres vereségeket mértek rájuk, váltak ismét demokratikussá „további értesítésig.” A pártszerzőik ezt úgy fejezik ki: „A szociáldemokrata pártok tanácsaiban a demokráciát pártoló szárny diadalmaskodott a szárny felett, ami a diktatúrát támogatta.”

Természetesen az egyetlen valóban demokratikusnak nevezhető párt az, ami minden körülmények között – még akkor is, ha a legerősebb és a kormányon van – a demokratikus intézményeket pártolja.