Vannak emelkedett szellemű emberek, akik megvetik a háborút, mert halált és szenvedést hoz. Bármennyire is tisztelje az ember a humanitarizmusukat, a háború elleni érvük, mivel filantropikus talajon áll, jelentősen veszít az erejéből, amikor megfontoljuk a háború támogatóinak és javaslóinak kijelentéseit. Az utóbbiak a legkevésbé sem tagadják, hogy a háború fájdalommal és bánattal jár. Ennek ellenére úgy gondolják, hogy háborúval, és csakis háborúval haladhat előre az ember. A háború minden dolgok atyja, mondta egy görög filozófus, és ezrek ismételték meg utána. Az ember elkorcsosul békeidőben. Egyedül a háború ébreszti fel a benne szunnyadó képességeket és erőket, egyedül az tölti meg őt fenséges eszmékkel. Ha eltörölnénk a háborút, az emberiség tunyaságba és stagnálásba hanyatlana.
Nehéz, talán lehetetlen megcáfolni ezt a háborúpárti érvelést, ha az egyetlen ellenvetés a háború ellen az, hogy áldozatokat követel. Hiszen a háború pártolói úgy vélik, hogy ezeket az áldozatokat nem hozzák hiába, és megéri meghozni őket: ha valóban igaz volna, hogy a háború minden dolgok atyja, akkor az emberáldozat, amit megkövetel, elengedhetetlen az emberiség általános jólétéhez és haladásához. Lehet gyászolni az áldozatokat, talán a számuk csökkentésére is lehet törekedni, de indokolatlan volna eltörölni a háborút és örök békét teremteni.
A háború melletti érv liberális kritikája alapjában véve különbözik a humanitáriusok érvétől. Abból a premisszából indul ki, hogy nem a háború, hanem a béke minden dolgok atyja. Az egyetlen, ami lehetővé teszi az embernek a fejlődést és megkülönbözteti őt az állatoktól, a társadalmi együttműködés. Egyedül a munka produktív: vagyont teremt és azzal megteremti az ember belső virágzásának külső alapjait. A háború csupán pusztít; képtelen a teremtésre. A háború, a mészárlás, a rombolás és pusztítás ugyanúgy jellemző az erdők ragadozóira; a konstruktív munka az egyetlen jellegzetesen emberi vonásunk. A liberális a humanitáriussal ellentétben nem annak ellenére veti meg a háborút, mert előnyös következményei is vannak, hanem azért, mert kizárólag káros következményekkel jár.
A békeszerető humanitárius megkörnyékezi a hatalmas nagyurat és így szól hozzá: „Ne vívj háborút, bár előtted áll saját jóléted növelésének kilátása a győzelem esetén. Légy nemes lelkű és önzetlen, tagadd meg a csábító győzelmet még akkor is, ha ez áldozattal és egy előny elhalasztásával jár a számodra.” A liberális másképpen gondolkodik. Meg van győződve arról, hogy a győzedelmes háború még a győztesnek is szörnyűség, hogy a béke mindig jobb, mint a háború. Nem követel áldozatot az erőstől, hanem mindössze azt, hogy vegye észre, mik a valódi érdekei és értse meg, hogy a béke számára, az erősebb számára épp olyan előnyös, mint a gyengébbnek.
Amikor egy békeszerető nemzetet megtámad egy harcias ellenség, ellenállást kell tanúsítania és mindent meg kell tennie, hogy visszaverje a rohamot. Egy ilyen háborúban elkövetett hősi tettek azok részéről, akik a szabadságukért és az életükért küzdenek, teljességgel dicsérendőek, és az ember joggal magasztalja ezeknek a harcosoknak a férfiasságát és bátorságát. Itt a merészség, a rettenthetetlenség és a halál megvetése dicsérendőek, mivel jó célt szolgálnak. Az emberek azonban elkövették azt a hibát, hogy abszolút erényekként tüntették föl ezeket a katonai erényeket, amik önmagukban vett jók, tekintet nélkül az általuk szolgált célra. Aki ezen a véleményen van, annak – hogy következetes legyen – ugyanúgy el kell ismernie nemes erényként egy rabló merészségét, rettenthetetlenségét és halálmegvetését. De valójában semmi jó vagy rossz nincs bennük önmagukban véve. Az emberi cselekedetek csupán a szolgált céljuk és a következményeik fényében válnak jóvá vagy rosszá. Még Leónidasz sem volna méltó a tiszteletünkre, ha nem hazája védelmezőjeként esett volna el, hanem egy megszálló hadsereg vezetőjeként, ami békés embereket akart megfosztani szabadságuktól és javaiktól.
Hogy mennyire káros a háború az emberi civilizáció fejlődésére, az világossá válik, amint az ember megérti a munkamegosztásból fakadó előnyöket. A munkamegosztás „zoon politikon”-ná változtatja az önellátó egyént, aki embertársaitól függ, a társas lénnyé, amiről Arisztotelész beszélt. Az ellenségesség az egyik állat és egy másik, vagy az egyik vadember és a másik között semmilyen módon nem változtatja meg létük gazdasági alapját. Egészen más azonban a helyzet, amikor azok között tör ki nézeteltérés, amit fegyverrel kell rendezni, akik egy munkamegosztásra alapuló közösség tagjai. Egy ilyen társadalomban minden egyénnek szakosodott szerepe van; többé senki sincs abban a helyzetben, hogy függetlenül éljen, mivel mindenkinek szüksége van egymás segítségére és támogatására. Az önellátó gazdák, akik a saját földjükön termelnek meg mindent, amire nekik és a családjuknak szüksége van, háborúzhatnak egymással. De amikor egy falu frakciókra bomlik, és a kovács az egyik oldalon áll, a suszter pedig a másikon, az egyik frakció a cipőhiánytól fog szenvedni, a másik pedig az eszközök és a fegyverek hiányától. A polgárháború elpusztítja a munkamegosztást és arra kényszerít minden csoportot, hogy érje be saját tagjainak munkájával.
Ha a kezdetektől fogva valószínűnek tartották volna ezeket az ellenségeskedéseket, a munkamegosztás sosem fejlődhetett volna ki addig a pontig, ahol – amennyiben valóban küzdelem kerekedik – az embernek szűkölködnie kell. A munkamegosztás intenzitásának fokozatos növekedése csak abban a társadalomban lehetséges, ahol garantált a maradandó béke. Csak ennek a biztonságnak a védelme alatt fejlődhet ki a munkamegosztás. Ennek az előfeltételnek a hiányában a munkamegosztás nem terjed túl egy falu, vagy akár csak egy háztartás határain túl. A város és a vidék közötti munkamegosztás – ahol a környező falvak parasztjai biztosítják a gabonát, a marhát, a tejet és a vajat a városnak a gyártott termékekért cserébe – előfeltételezi, hogy biztos a béke, legalábbis a szóban forgó régióban. Ha a munkamegosztás egy egész országra kiterjed, a polgárháború nem szerepelhet a lehetséges események listáján; ha az egész világot magába foglalja, ahhoz elengedhetetlen a nemzetek közötti tartós béke biztosítása.
Ma mindenki teljességgel értelmetlennek találná, ha egy modern metropolisz, mint London vagy Berlin háborúra készülne a környező vidék lakosai ellen. Európa városai azonban évszázadokon át észben tartották ennek lehetőségét és gazdasági előkészületeket tettek ellene. Voltak városok, melyek erődítményeit a kezdetektől fogva úgy építették, hogy szükség esetén kitarthasson a lakosság egy ideig azzal, hogy a város falain belül tartják az állatokat és termesztik a gabonát.
A tizenkilencedik század kezdetén a lakott világ legnagyobb része még mindig megannyi gazdasági területre oszlott, amelyek többé-kevésbé önellátóak voltak. Még Európa legfejlettebb területein is magának a régiónak a termelése gondoskodott annak legtöbb szükségletéről. Viszonylag jelentéktelen terjedelmű volt a kereskedelem, ami meghaladta a közvetlen környék szűk korlátait, és csak olyan árucikkeket foglalt magába, amiket az éghajlati viszonyok miatt nem lehetett megtermelni a területen. De a világ legnagyobb részén maga a falu gondoskodott lakói szinte minden szükségletéről. Ha egy háború megzavarta a kereskedelmi kapcsolatokat, az rendszerint nem hozott romlást gazdasági jólétükben ezeknek a falusiaknak. De még Európa fejlettebb országainak lakosai sem szenvedtek súlyosan háború idején. Ha a történtnél is szigorúbban kikényszerítették volna a kontinentális zárlatot, amit I. Napóleon Európára kényszerített, hogy kizárja a kontinensről az angol javakat, valamint azokat, amik kizárólag Anglián keresztül érkeztek az óceánon túlról, azzal még mindig szinte semmi érezhető szűkölködés nem sújtotta volna a kontinens lakosait. Természetesen kávé és cukor, pamut és pamutjavak, fűszerek és megannyi ritka fa nélkül maradtak volna; de mindezek pusztán mellékes szerepet töltöttek be a nagy tömegek háztartásában.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok összetett hálózatának kialakulása a tizenkilencedik századi liberalizmus és kapitalizmus eredménye. Egyedül ők tették lehetővé a modern termelés széles körű szakosodását, valamint a technológiai fejlődést, mint annak folyományát. Mind az öt kontinens összes országa együttműködik abban, hogy biztosítsák egy angol munkás családjának mindazt, amit fogyaszt és amit megkíván. A reggelihez a teát Japán vagy Ceylon biztosítja, a kávét Brazília vagy Indonézia, a cukrot Nyugat-India, a húst Ausztrália vagy Argentína, a pamutot Amerika vagy Egyiptom, az irhát India vagy Oroszország, és így tovább. Ezekért cserébe pedig angol javak utaznak a világ minden tájára, a legtávolabbi és a legkevésbé útba eső falvakra és tanyákra. Mindez csak azért volt elképzelhető és megvalósítható, mert a liberális elvek diadalmával az emberek többé nem vették komolyan a gondolatot, hogy újra kitörhetne egy nagy háború. A liberalizmus aranykorában a háborút letűnt dolognak tartották a fehér faj soraiban.
Az események azonban egészen máshogy alakultak. A liberalizmus eszméjét és programját leváltotta a szocializmus, a nacionalizmus, a protekcionizmus, az imperializmus, az etatizmus és a militarizmus. Míg Kant és Von Humboldt, Bentham és Cobden az örök béke dicsőségét zengték, a későbbi kor szónokai fáradhatatlanul dicsőítették mind a polgárháborút, mind a nemzetközi háborút. Sikerük pedig egyhamar el is érkezett. Az eredmény az Első világháború volt, ami megtanította korunknak, hogy a háború és a munkamegosztás összeférhetetlenek.
