10. A fasizmus érve

Ha¹ a liberalizmus sosem talált sehol teljes elfogadásra, a sikere a tizenkilencedik században elérte legalább azt, hogy néhány legfontosabb elvét vitán felülinek tartsák. 1914 előtt még a liberalizmus legmakacsabb és legkeservesebb ellenségeinek is bele kellett törődniük abba, hogy vita nélkül elengedjenek számos liberális elvet. Még Oroszországban is, ahová a liberalizmusnak mindössze néhány halvány fénysugara volt képes behatolni, figyelembe kellett venniük a cári despotizmus támogatóinak Európa liberális véleményét az ellenfeleik üldözése során; és a Világháború alatt a hadviselő országok háborús pártjainak az összes hévük ellenére egyfajta mértékletességet kellett tanúsítaniuk a belső ellenállással szembeni küzdelmük során.

Csak akkor tűntek el az utolsó engedmények, amiről még mindig azt gondolták, hogy meg kell tenni a liberális ideológiának, amikor a marxista szociáldemokraták győzedelmeskedtek és hatalomra jutottak azzal a hittel, hogy a liberalizmus és a kapitalizmus kora mindörökre véget ért. A Harmadik Internacionálé pártjai minden eszközt elfogadhatónak véltek, ha az segítségükre lehet a céljaik megvalósításában. Aki nem fogadja el feltétel nélkül minden tanukat, mint az egyetlen helyes tan, és nem áll ki mellettük jóban-rosszban, a véleményük szerint halálbüntetést érdemel; és nem hezitálnak kiirtani őt és teljes családját, a csecsemőket beleértve, ahol és amikor csak fizikailag lehetséges.

Az ellenfelek megsemmisítésének nyílt támogatása és az elkövetett gyilkosságok felkeltettek egy ellenmozgalmat. Azon nyomban leestek a pikkelyek a liberalizmus nem kommunista ellenségeinek szemeiről. Ez idáig úgy hiték, hogy még egy gyűlöletes ellenséggel szembeni küzdelemben is tisztelni kell bizonyos liberális elveket. Vonakodva bár, de kizárták az emberölést és az orgyilkosságot a politikai küzdelmekben használható eszközök listájáról. Bele kellett törődniük megannyi korlátozásba az ellenzéki sajtó üldözése és a kimondott szó elfojtása során. Most hirtelen látták, hogy megjelentek olyan ellenségek, akik nem törődtek ilyen megfontolásokkal, és akik minden eszközzel ki voltak békülve, hogy legyőzzenek egy ellenfelet. A Harmadik Internacionálé militarista és nacionalista ellenségei úgy érezték, hogy rászedte őket a liberalizmus. A liberalizmus, gondolták, megfékezte a kezüket, amikor lehetőségük nyílt arra, hogy lecsapjanak a forradalmi pártokra. Úgy hiszik, ha a liberalizmus nem gátolta volna meg őket, vérbe fojtották volna a forradalmi mozgalmakat. A forradalmi eszmék kizárólag az ellenségeik toleranciája miatt voltak képesek gyökeret verni és virágozni, akiknek meggyengítette az akaraterejét a liberális elvek iránti aggodalom, ami – ahogy a későbbi események bizonyítják – túlzottan lelkiismeretesnek bizonyult. Ha évekkel ezelőtt felmerült volna bennük az ötlet, hogy megengedett kegyetlenül felszámolni minden forradalmi mozgalmat, sosem lettek volna lehetségesek a győzelmek, amiket a Harmadik Internacionálé aratott 1917 óta. Hiszen a militaristák és a nacionalisták úgy hiszik, hogy amikor lövöldözésre és harcra kerül a sor, ők a legpontosabb lövészek és a legügyesebb harcosok.

Ezeknek a mozgalmaknak – amelyeket a leggrandiózusabb és a legszigorúbban fegyelmezett: az itáliai változatuk után általánosságban fasisztának nevezhetünk – az alapvető ötlete az a javaslat, hogy használjuk ugyanazokat a gátlástalan módszereket a Harmadik Internacionálé elleni küzdelemben, amit ők használnak az ellenségekkel szemben. A Harmadik Internacionálé ki akarja irtani az ellenségeit és azok eszméit ugyanúgy, ahogy egy higiénikus is ki akar irtani egy kórokozó bacilust; a legkevésbé sem tartja magát kötelesnek arra, hogy betartson az ellenséggel kötött bármi megállapodást és megengedettnek vél bármilyen bűntettet, bármilyen hazugságot, bármilyen rágalmat a küzdelme folytatásához. A fasiszta – legalábbis elviekben – ugyanezt gondolja. Az, hogy még nem sikerült nekik annyira teljesen megszabadulni bizonyos liberális elképzelésektől és eszméktől, valamint a tradicionális etikai előírásoktól, mint az orosz bolsevikoknak, az kizárólag annak a ténynek tudható be, hogy a fasiszták olyan nemzetekben munkálkodnak, amelyekben nem lehet egy csapásra elpusztítani évezredek civilizációjának intellektuális és erkölcsi örökségét, nem pedig az Urál mindkét oldalának barbár népei között,  akiknek sosem volt több közük a civilizációhoz, mint az erdők és a sivatagok fosztogatóinak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy időről időre zsákmányszerző hadjáratokat indítsanak a civilizált földeken. Emiatt a különbség miatt a fasizmusnak sosem fog az orosz bolsevizmushoz hasonló teljességgel sikerülni az, hogy megszabadítsa magát a liberális eszméktől. Kizárólag a szovjetek támogatói által elkövetett gyilkosságok és rémtettek friss benyomása alatt voltak képesek a németek és az olaszok elfelejteni az igazságosság és az erkölcs által kirótt hagyományos korlátokat és rálelni a véres ellentámadás impulzusára. A fasiszták és a többi hasonló párt a bolsevikok és a kommunisták tetteivel szembeni megbotránkozás által előhívott érzelmi reflexválaszok voltak. Amint elmúlt a harag első hulláma, a politikájuk mérsékeltebb irányt vett és valószínűleg egyre mérsékeltebb lesz az idő múlásával.

Ez a mérsékletesség annak a ténynek az eredménye, hogy a hagyományos liberális nézetek még mindig tudattalan befolyást gyakorolnak a fasisztákra. De legyen ez bármekkora, észre kell venni, hogy a jobboldali pártok megtérése a fasizmus taktikáira azt mutatja, hogy a liberalizmus elleni küzdelem olyan sikereket ért el, amiket nem is olyan régen teljességgel elképzelhetetlennek gondoltak. Sokan helyeslik a fasizmus módszereit, annak ellenére, hogy gazdasági programja teljességgel antiliberális és politikája teljesen intervencionista, mert távol áll tőle annak az értelmetlen és zabolátlan pusztításnak a gyakorlása, ami a civilizáció főellenségeivé tette a kommunistákat. Mások a fasiszta gazdaságpolitika szörnyű következményeinek teljes tudatában a kisebbik gonosznak tartják a fasizmust a bolsevizmussal és a szovjetizmussal szemben. De nyilvános és titkos támogatóinak többsége éppen erőszakos módszerei miatt találja vonzónak.

Na most, az tagadhatatlan, hogy az erőszakkal szembeni ellenállás egyetlen hatásos módja az erőszak. A bolsevikok fegyverei ellen fegyvereket kell használni megtorlás gyanánt, és hiba volna gyengeséget tanúsítani gyilkosokkal szemben. Ezt soha egyetlen liberális sem tagadta. Ami megkülönbözteti a liberális politikai taktikát a fasisztától, az nem a véleménykülönbség a fegyveres erőszak használatának szükségességéről fegyveres támadókkal szembeni ellenállás végett, hanem az erőszak szerepével kapcsolatos alapvető vélemény a hatalmi harcokban. A belpolitikát fenyegető nagy veszély a fasizmus részéről az erőszak döntő erejébe vetett teljes hitében rejlik. A sikerhez át kell hatnia az embert a győzelem akarásának és mindig késznek kell lennie erőszakkal eljárni. Ez a legfőbb elv. De mi történik akkor, amikor az ember ellenfelét ugyanúgy áthatja a győzelem akarása és ugyanolyan erőszakos? Összecsapás és polgárháború. Ezekben a konfliktusokban a legszámosabb frakció fog végül diadalmaskodni. Egy kisebbség hosszútávon – ha a legrátermettebbek és a legenergetikusabbak is alkotják – sosem képes ellenállni a többségnek. A döntő kérdés tehát mindig az marad: hogyan állíthatja az ember a többséget a pártja oldalára? Ez azonban egy színtisztán intellektuális ügy. Ez egy olyan győzelem, amit kizárólag az elme fegyvereivel lehet megnyerni, sohasem erőszakkal. Minden ellenzék nyers erővel való elfojtása a legalkalmatlanabb módja annak, hogy az ember támogatókat szerezzen maga mellé. A leplezetlen – azaz a közvélemény által elfogadott intellektuális érvek igazolása nélküli – erőszakhoz való folyamodás csak új szövetségeseket teremt azoknak, aki ellen az ember küzdeni próbál. Az erőszak és egy eszme küzdelme között mindig az utóbbi diadalmaskodik.

A fasizmus azért győzedelmeskedhet napjainkban, mert a szocialisták és a kommunisták által elkövetett szörnytettek iránti egyetemes megvetés széles körű szimpátiát teremtett neki. De amikor elmúlik a bolsevikok bűntetteinek friss benyomása, a szocialista program újra hatalmas vonzerővel fog bírni a tömegek szemében. Hiszen a fasizmus semmit nem tesz, hogy küzdjön ellene, csupán elfojtja a szocialista eszméket és üldözi azokat, akik terjesztik őket. Ha valóban küzdeni akarna a szocializmus ellen, eszmékkel kellene szembeszállnia vele. Azonban csak egyetlen eszme van, ami képes hatékonyan szembeszállni a szocializmussal, nevezetesen a liberalizmus.

Gyakori megállapítás, hogy semmi sem segít elő jobban egy ügyet, mint az, ha mártírokat teremtenek neki. Ez csak megközelítőleg igaz. Ami megerősíti az üldözött frakció ügyét, az nem követőinek mártírsága, hanem a tény, hogy kizárólag erőszakkal, nem pedig intellektuális fegyverekkel támadják őket. A nyers erővel való elnyomás mindig annak az elismerése, hogy az ember képtelen az elme jobb fegyvereit használni – jobbak, mert egyedül tőlük remélhető a végső siker. Ez a fundamentális hiba, amiben a fasizmus szenved, és ami végül el fogja hozni a bukását. A fasizmus diadalma számos országban csupán egyetlen epizód a tulajdon kérdése fölötti küzdelmek hosszú sorozatában. A következő epizód a kommunizmus diadalma lesz. A küzdelem végső eredményét azonban nem a fegyverek, hanem az eszmék fogják eldönteni. Az eszmék azok, amik küzdő frakcióba csoportosítják az embereket, amik fegyvereket nyomnak a kezükbe, és amik meghatározzák, ki ellen és kiért használják őket. Végső soron egyedül az eszmék, nem pedig a fegyverek döntik el a kérdést.

Ennyit a fasizmus belpolitikájáról. Az, hogy külpolitikája, ami a nemzetközi kapcsolatokban alkalmazandó nyílt erőszak elvére alapszik, elkerülhetetlenül a háborúk végtelen sorozatát hozza el, ami elpusztítja a teljes modern civilizációt, nem igényel további kifejtést. Gazdasági fejlődésünk jelenlegi szintjének fenntartásához és további emeléséhez biztosítani kell a békét a nemzetek között. De nem élhetnek békében egymás mellett, ha az alapvető tétele az ideológiának, ami vezeti őket, a hit, miszerint az ember nemzete kizárólag erőszakkal biztosíthatja a helyét a nemzetek közösségében.

Tagadhatatlan, hogy a fasizmus és a diktatúra bevezetésére törekvő hasonló mozgalmakat a legjobb szándékok vezérlik, és hogy beavatkozásuk egy időre megmentette az európai civilizációt. Az érdem, amit a fasizmus ezzel elnyert magának, örökké élni fog a történelemben. De míg politikája ideiglenes megváltást hozott, nem remélhető tőle folytatólagos siker. A fasizmus egy vészhelyzet-megoldás volt. Végzetes hiba volna bármi többnek tartani.

Lábjegyzetek

1. Mises ebben a szakaszban megkülönbözteti (1) az antiliberálisokat, akik a kommunisták, a bolsevikok és a marxisták voltak, valamint (2) az antiliberálisokat, akiket „fasisztának” nevezett. Mises egyetlen jó tulajdonságot sem talált a kommunizmusban. A kommunisták „intellektuális és erkölcsi örökségének” eredete azok a „barbár népek, … akiknek sosem volt több közük a civilizációhoz, mint az erdők és a sivatagok fosztogatóinak,” és akik „értelmetlen és féktelen pusztítása … a civilizáció főellenségévé tette a kommunizmust.” Másrészről az antikommunista és antimarxista fasiszták, ami magába foglalta a nacionalistákat, a szocialistákat, a kollektivistákat és az intervencionistákat, olyan országokban tevékenykedtek – mint Olaszországban és Németországban – „ahol évezredek civilizációjának intellektuális és erkölcsi öröksége” uralkodott. Ez a „liberális és erkölcsi örökség” ideiglenesen meggátolta a kormányukat abban, hogy gátlástalan módszereket használjon és rövidtávon megmentette a civilizációt. Mises azonban figyelmeztetett (1927), hogy a nyers erőre való támaszkodásuk az antiliberális szocialista programjaik kikényszerítése céljából idővel a diktatúra megjelenéséhez fog vezetni, és „a háborúk végtelen sorozatához, amelyek el fogják pusztítani a modern civilizációt.” És éppen ezek az antikommunisták és antimarxisták voltak azok, akik később a nemzetiszocialisták vagy nácik lettek. ↩