Nem lehet ennek a könyvnek a feladata más módon megvitatni a társadalmi együttműködés kérdését, mint racionális érvekkel. De a liberalizmus ellenzésének gyökerét nem lehet elérni azzal, ha az értelem módszereihez folyamodunk. Ez az ellenzés nem az értelemből fakad, hanem egy patologikus mentális attitűdből – neheztelésből és egy neuraszténiás állapotból, amit – a francia szocialista után – Fourier-komplexusnak nevezhetnénk.
A nehezteléssel és a rosszindulatú irigységgel kapcsolatban aligha kell sokat mondanunk. A neheztelés működését látjuk, amikor egy ember annyira gyűlöl valakit annak kedvezőbb körülményei miatt, hogy kész súlyos veszteségeket elszenvedni, ha a gyűlölt személy is károkat szenved. A kapitalizmus támadói közül sokan nagyon jól tudják, hogy kevésbé kedvező körülményeket fognak élvezni bármi más gazdasági rendszerben. Ennek ellenére, a tény teljes tudatában a reformot, azaz a szocializmust követelik, mert azt remélik, hogy az általuk irigyelt gazdagok úgyszintén szenvedni fognak abban a rendszerben. Az ember újra meg újra azt hallja a szocialistáktól, hogy még az anyagi nélkülözést is könnyebb lesz elviselni egy szocialista társadalomban, mert az emberek rá fognak ébredni arra, hogy senki sem él jobban, mint a szomszédja.
Mindenesetre a nehezteléssel még mindig el lehet bánni racionális érvek használatával. Végtére is nem túl nehéz felvilágosítani egy nehezteléssel teli személyt arról, hogy nem lehet az a fontos számára, hogy rontson jobb helyzetben levő társai pozícióján, hanem javítsa inkább sajátját.
A Fourier-komplexussal sokkal nehezebb megküzdeni. Ami ebben az esetben jelentkezik, az egy komoly idegrendszeri betegség, egy neurózis, ami sokkal inkább egy pszichológus feladata, mint egy törvényhozóé. De nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a modern társadalom problémáit taglaljuk. Az orvosok sajnos eddig alig foglalkoztak a Fourier-komplexus által képviselt problémákkal. Bizony még Freud, a pszichológia nagy mestere, vagy követői is alig figyeltek fel rájuk a neuróziselméletükben, bár hálásak lehetünk a pszichoanalízisnek, hogy megnyitotta az egyetlen utat, ami elvezet az efféle mentális zavarok koherens és szisztematikus megértéséhez.
Millióból alig egy ember valósítja meg élete ambícióit. Az ember munkájának eredményei, ha mellé is áll a szerencse, sokkal alsóbbrendűek annál, amit a fiatalság sóvárgó álmodozásai remélni engedtek. A tervek és a vágyak darabokra törnek ezer akadályon, az ember ereje pedig túl gyengének bizonyul, hogy elérje a célt, amit kitűzött a szíve. Reményei kudarca, tervei bukása, saját elégtelensége azokkal a feladatokkal szemben, amiket kitűzött magának – ezek alkotják az ember legmélyebben fájdalmas élményeit. Ez bizony az emberek jellemző sorsa.
Kétféleképp reagálhat az ember erre a tapasztalatra. Az egyiket Goethe gyakorlati bölcsessége tárja elénk:
Vagy azt gondoltad, hogy Megutálom az életet, és Pusztába futok, mert Nem bomlott virágba Valamennyi álmom?
Mondja Prométheusza. És Faust ráébred a „legmagasabb pillanatban,” hogy „a végső bölcsesség” az, hogy:
szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk.
Ezt az akaraterőt és ezt a szellemet nem képes legyőzni semmiféle földi sorscsapás. Annak, aki elfogadja az életet olyannak, ami, és sosem engedi, hogy az eltiporja őt, nincs szüksége egy „kegyes hazugság” vigaszában keresni menedéket összetört önbizalma számára. Ha a vágyott siker nem érkezik el, ha a sors viszontagságai egy szempillantás alatt elpusztítják azt, amit esztendők fáradtságos munkájával kellett felépíteni, akkor csupán megsokszorozza erőfeszítéseit. A katasztrófa szemébe tud nézni anélkül, hogy kétségbe esne.
A neurotikus képtelen kibírni az életet annak valódi formájában. Túlságosan nyers, túl durva, túl hitvány a számára. Az egészséges emberrel ellentétben neki nincs meg az, ami elviselhetővé tenné: a szíve ahhoz, hogy „kitartson minden ellenére.” Az nem férne össze gyengeségével. Ehelyett egy téveszmében talál menedéket. Egy téveszme Freud szerint „önmagában is valami, amire vágynak, egyfajta vigasz”; jellemzője, hogy „ellenáll a logika és a valóság általi támadásnak.” Tehát semmiféleképpen nem elegendő, ha azzal próbálják kigyógyítani az embert a téveszméjéből, hogy végérvényesen bemutatják annak abszurditását. Ahhoz, hogy felépüljön, magának a páciensnek kell felülkerekednie rajta. Meg kell tanulnia megérteni, miért nem akar szembenézni a valósággal, és miért menekül téveszmékbe.
Egyedül a neurózis elmélete képes megmagyarázni a sikert, amit elért a Fourierizmus, egy háborodott elme őrült alkotása. Itt nem hozhatunk bizonyítékokat Fourier pszichózisára azzal, hogy részleteket idézünk az írásaiból. Az efféle leírások csak a pszichiáterek számára érdekesek, valamint talán olyanoknak, akik élvezetüket lelik egy feslett képzelet alkotásainak olvasásában. De az igazság az, hogy a Marxizmus, amikor köteles elhagyni a fellengzős dialektikus retorikát, valamint ellenfelei megvetését és becsmérlését, hogy néhány csekély megjegyzést tegyen a kérdésre vonatkozóan, soha nem állít bármi mást, mint amit Fourier, az „utópista” is állított. A Marxizmus úgyszintén képtelen megalkotni egy szocialista társadalom képét anélkül, hogy tenne két feltételezést, amit már Fourier is tett, ami ellentmond minden észérvnek és minden tapasztalatnak. Az egyik feltételezi, hogy a termelés „anyagi szubsztrátuma,” ami „már jelen van a természetben az ember általi produktív erőfeszítés nélkül”, olyan bőségben áll a rendelkezésünkre, hogy nem kell gazdálkodni vele; ezért hisz a Marxizmus a „termelés gyakorlatilag korlátlan növekedésében”. A másik pedig feltételezi, hogy egy szocialista társadalomban a munka „teherből élvezetté” fog változni – hogy bizony a munka lesz „az élet legfőbb szükséglete.” Ahol minden jószág hatalmas bősége uralkodik és a munka élvezet, kétségtelen, könnyebb megvalósítani Cockaigne földjét.
A Marxizmus úgy hiszi, hogy a „tudományos szocializmusa” magaslatáról jogosult megvetéssel lenézni a romanticizmust és a romantikusokat. De valójában saját eljárása nem különb az övéknél. Ahelyett, hogy eltörölné az akadályokat, amik vágyai megvalósításának útjában állnak, a Marxizmus is csupán elrejti őket a fantázia ködében.
A neurotikus életében kettős szerepet tölt be a „kegyes hazugság.” Nem csupán vigaszt nyújt számára a múlt kudarcaival szemben, hanem fenntartja a jövőbeli siker kilátását. A társadalmi kudarc esetén – ami az egyetlen, ami itt érint bennünket – a vigaszt az a hit nyújtja, hogy nem az ember saját elégtelenségének, hanem a társadalmi rend hiányosságának tudható be, hogy képtelen volt elérni a fennkölt célokat, amiket kitűzött magának. Az elégedetlenkedő azt a sikert várja a társadalmi rend megdöntésétől, amit a fennálló rendszer visszatartott tőle. Ennek megfelelően teljességgel hiábavaló megpróbálni felvilágosítani őt arról, hogy az utópia, amiről álmodik, nem lehetséges, és hogy a munkamegosztás elvére alapuló társadalom egyetlen lehetséges alapja a termelési eszközök magántulajdonlása. A neurotikus ragaszkodik a „kegyes hazugságához,” és amikor választania kell, hogy vagy azt, vagy a logikát tagadja meg, inkább a logikát áldozza fel. Hiszen az élet számára kibírhatatlan volna a vigasz nélkül, amit a szocializmus eszméjében talál. A szocializmus azt mondja neki, hogy nem ő, hanem a világ a hibás, amiért a kudarcát okozta; ez a meggyőződés pedig felemeli a levert önbizalmát és felszabadítja az alsóbbrendűség kínzó érzésétől.
Ahogyan a hithű keresztény is képes volt könnyebben eltűrni a földi balsorsot, mert a személyes létezés folytatásában reménykedett egy másik, jobb világban, ahol azok, akik a földön az utolsók voltak, az elsők lesznek, és akik az elsők voltak, az utolsók lesznek; úgy a modern ember számára a szocializmus lett az elixír a földi balsors ellen. De míg a hit a halhatatlanságban, a túlvilági jutalomban és a feltámadásban arra ösztönözte az embert, hogy erényesen viselkedjen ebben a világban, a szocialista ígéret egészen más. Semmi más kötelességet nem szab, mint azt, hogy az ember politikai támogatását nyújtsa a szocializmus pártjának; ugyanakkor megemeli az elvárásokat és a követeléseket.
Mivel ez a szocialista álom jellege, érthető, hogy a szocializmus összes partizánja pontosan azt várja a megvalósulásától, amit megtagadtak tőle. A szocialista szerzők nem csupán vagyont ígérnek mindenkinek, hanem boldog szerelmet, minden egyén teljes fizikai és spirituális kifejlődését, a nagy művészi és tudományos képességek kibontakozását minden emberben, és így tovább. A közelmúltban Trockij kijelentette az egyik írásában, hogy a szocialista társadalomban „az átlagember Arisztotelész, Goethe és Marx szintjére fog emelkedni. Ezen a hegyvonulaton emelkednek majd az új csúcsok.” A szocialista paradicsom a tökéletesség világa lesz, amit teljességgel boldog emberfeletti emberek fognak benépesíteni. Az összes szocialista irodalom efféle nonszensszel van tele. De pontosan ez a nonszensz az, ami elnyeri számára a legtöbb támogatót.
Az ember nem küldhet orvoshoz pszichoanalitikus kezelésre mindenkit, aki Fourier-komplexusban szenved; túlságosan hatalmas az érintettek száma. Ebben az esetben semmilyen más orvosság nem lehetséges, mint a betegség kezelése maga a páciens által. Az önismeret segítségével meg kell tanulnia elviselni sorsát anélkül, hogy bűnbakot keresne, amit mindenért hibáztathat, és törekednie kell megérteni a társadalmi együttműködés alapvető törvényeit.
