Az erkölcsi törvény betartása végső soron minden egyén érdeke, mivel mindenki nyer a társadalmi együttműködés fenntartásából; ez azonban mindenkitől áldozatot követel, bár csupán ideigleneset, amit sokszorosan megtérít a nagyobb nyereség. Ennek meglátása azonban megköveteli a dolgok közötti kapcsolatok megértését, és akaraterőt követel, hogy az ember hozzáigazítsa a cselekvéseit ehhez a megértéshez. Azok, akikből hiányzik ez a megértés, vagy a megértés mellé nem párosul a kellő akaraterő, hogy a gyakorlatba ültessék, képtelenek önként igazodni az erkölcsi törvényhez. Az alaphelyzet nem különb az ember saját jóléte érdekében követendő higiéniai szabályok betartásánál. Valaki hódolhat az egészségtelen kicsapongásoknak, mint a narkotikumok élvezetének, vagy azért, mert nincs tisztában a következményekkel, vagy mert kevésbé tartja hátrányosnak azokat, mint az azonnali élvezetről való lemondást, vagy mert nincs meg benne a kellő akaraterő ahhoz, hogy az ismereteihez igazítsa a cselekedeteit. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a társadalom jogosan alkalmazhat kényszerítő intézkedéseket, hogy a helyes útra tereljen egy ilyen embert és korrigáljon bárkit, akinek hanyag tettei veszélyeztetik saját életét és egészségét. Támogatják, hogy erőszakkal eltérítsék az alkoholistákat és a drogfüggőket a bűnös élvezeteiktől és egészségük megőrzésére kényszerítsék őket.
Annak a kérdése, hogy valóban elősegíti-e a kényszer a szándékot ezekben az esetekben, későbbi tárgyalásra marad. Itt egy egészen más dolog foglalkoztat bennünket, nevezetesen a kérdés, hogy meg kell-e akadályozni a kényszer eszközével azokat, akiknek a cselekedetei veszélyeztetik a társadalom folytatólagos fennmaradását. Az alkoholista és a drogfüggő csak önmagát károsítja a viselkedésével; az, aki megszegi a társadalmi életet kormányzó erkölcsi szabályokat, nem csak önmagát károsítja, hanem mindenkit. Teljesen lehetetlen volna az élet a társadalomban, ha azoknak, akik vágynak annak folytatólagos fennmaradására és ennek megfelelően viselkednek, le kellene mondaniuk az erőszak és kényszer használatáról azokkal szemben, akik készek aláásni a társadalmat a viselkedésükkel. Néhány antiszociális egyén, azaz akik nem hajlandóak meghozni a társadalom által megkövetelt ideiglenes áldozatokat, ellehetetlenítené a teljes társadalmat. Semmiféle társadalmi élet nem lehetséges az erőszak és kényszer alkalmazása nélkül a társadalom ellenségeivel szemben.
Államnak nevezzük az erőszak és kényszer társadalmi apparátusát, ami a társadalmi élet szabályainak betartására bírja az embereket; törvénynek nevezzük a szabályokat, amelyek mentén eljár az állam; és kormánynak nevezzük a szerveket, akiket megbíztak a kényszer apparátusa irányításának felelősségével.
Való igaz, létezik egy szekta, ami úgy hiszi, hogy egész nyugodtan megszabadulhatunk mindennemű kényszertől és teljes mértékben az erkölcsi kódex önkéntes betartására is alapíthatjuk a társadalmat. Az anarchisták felesleges intézményeknek tartják az államot, a törvényt és a kormányt egy társadalmi rendhez, ami valóban mindenki javát szolgálná, nem pedig csupán a kiváltságos néhányak érdekeit. Csak azért szükséges erőszakhoz és kényszerhez folyamodni a társadalmi rend védelmében, mivel az a termelési eszközök magántulajdonlására alapul. Ha eltörölnék a magántulajdont, kivétel nélkül mindenki spontán betartaná a társadalmi együttműködéshez megkövetelt szabályokat.
Már rámutattunk arra, hogy ez a tan hibás, amennyiben a termelési eszközök magántulajdonlását érinti. De ezen kívül is teljességgel tarthatatlan. Az anarchista nem tagadja – helyesen – hogy a munkamegosztásra alapuló társadalomban bármiféle emberi együttműködés megköveteli bizonyos viselkedési szabályok betartását, amik nem mindig kellemesek az egyénnek, mivel áldozatot követelnek tőle, igaz, csak ideigleneset, de arra az időre ugyanúgy fájdalmasat. Az anarchista azonban téved, amikor azt feltételezi, hogy kivétel nélkül mindenki hajlandó lesz önként betartani ezeket a szabályokat. Vannak gyomorbajosak, akik bár nagyon jól tudják, hogy egy bizonyos étel élvezete rövid időn belül súlyos, akár kibírhatatlan fájdalmakat fog okozni nekik, mégis képtelenek lemondani az ízletes fogás élvezetéről. Na most, a társadalmi élet összefüggéseit nem olyan könnyű nyomon követni, mint egy étel fiziológiai hatásait, ahogyan a következmények sem jelentkeznek olyan gyorsan és – ami igazán fontos – annyira érezhetően az elkövető számára. Feltételezhetjük-e tehát anélkül, hogy ne súroljuk a teljes abszurditás határát, hogy mindennek ellenére egy anarchista társadalomban mindenki nagyobb előrelátással és akaraterővel fog bírni, mint egy falánk gyomorbajos? Teljesen kizárt volna egy anarchista társadalomban annak lehetősége, hogy valaki hanyagul eldob egy égő gyufát és tüzet indít, vagy haragból, féltékenységből vagy bosszúból megsebesíti embertársát? Az anarchizmus félreérti az ember valódi természetét. Csak angyalok és szentek világában volna lehetséges.
A liberalizmus nem anarchizmus, és egyáltalán nincs is semmi köze az anarchizmushoz. A liberális teljesen megérti, hogy a kényszerhez való folyamodás nélkül veszélyeztetve volna a társadalom léte, és az erőszak fenyegetésének kell állnia azok mögött a viselkedési szabályok mögött, amelyek betartása elengedhetetlen a békés emberi együttműködés biztosításához, ha nem akarjuk, hogy a társadalom teljes szerkezete folyamatosan ki legyen szolgáltatva tagjai kényének. Rendelkezni kell a társadalmi élet szabályaira való kényszerítés lehetőségével azokkal szemben, akik nem tisztelik mások életét, egészségét, személyes szabadságát vagy magántulajdonát. Ez a szerep, amit a liberális tan kijelöl az államnak: a tulajdon, a szabadság és a béke védelme.
A német szocialista, Ferdinand Lassalle megpróbálta nevetség tárgyává tenni a kizárólag erre a szférára korlátozott állam gondolatát azzal, hogy a liberális elvek mentén felállított államot „éjjeliőr államnak” nevezte. De nehéz látni, miért volna nevetségesebb vagy rosszabb az éjjeliőr állam, mint az állam, ami savanyú káposzta elkészítésével, nadrággombok gyártásával vagy újságkiadással foglalkozik. Ahhoz, hogy megértsük a benyomást, amit Lassalle kelteni akart ezzel a szellemeskedéssel, észben kell tartanunk, hogy a németek akkoriban még nem felejtették el a monarchikus despoták államát, annak roppant szerteágazó közigazgatási és szabályozói szerepével, és még mindig jelentős mértékben Hegel filozófiájának hatása alatt álltak, aki egy isteni entitás szintjére emelte az államot. Ha az ember úgy tekint az államra, ahogy Hegel, mint „az öntudatos erkölcsi szubsztancia,” mint a „magán- és magáértvalósága szerint az erkölcsi egész, az akarat észszerűsége,” akkor természetesen istenkáromlásnak tekint minden próbálkozást, ami az államot az éjjeliőr szerepre akarja korlátozni.
Csak így érthető meg, hogyan voltak képesek elmenni az emberek addig, hogy a liberalizmust az állammal szembeni „ellenségessége” miatt korholják. Ha azon a véleményen vagyok, hogy célszerűtlen a kormányra bízni a vasutak, hotelek vagy bányák üzemeltetésének feladatát, épp annyira nem vagyok „az állam ellensége,” ahogyan a kénsav ellensége sem vagyok, ha úgy vélem, hogy – legyen bármennyire hasznos megannyi célra – nem alkalmas szomjoltásra vagy kézmosásra.
Pontatlan úgy ábrázolni az államra vonatkozó liberális álláspontot, hogy az korlátozni szeretné annak lehetséges cselekvési területét vagy elvi szinten megvet minden tevékenységet az állam részéről a gazdasági élettel kapcsolatban. Erről szó sincs. Az álláspont, amit a liberalizmus foglal az állam szerepének kérdésében, a termelési eszközök magántulajdonlásának szükséges következménye. Ha az ember az utóbbi pártján áll, természetesen nem támogathatja egyszerre a termelési eszközök köztulajdonlását, azaz hogy az állam rendelkezésére bocsássák őket az egyéni tulajdonosok helyett. Így a termelési eszközök magántulajdonlása magába foglalja az állam szerepkörének roppant szigorú körülhatárolását.
A szocialisták gyakran következetlenséggel vádolják a liberalizmust. Illogikus – állítják – kizárólag a tulajdon védelmére korlátozni az állam tevékenységét a gazdasági szférában. Nehéz megérteni, hogy ha az államnak nem kell teljesen semlegesnek maradnia, akkor miért a tulajdonosok jogainak védelmére kell korlátozni a beavatkozását. Ez a vád csak akkor volna igazolt, ha az állam bárminemű tevékenységével szembeni elvi ellenállásból ellenezne a liberalizmus minden állami tevékenységet a gazdasági szférában a tulajdonvédelmen kívül. De egyáltalán nem így áll a dolog. Az oka annak, amiért a liberalizmus ellenzi az állami tevékenység szférájának további kiterjesztését, pontosan a tény, hogy azzal lényegében eltörölné a termelési tényezők magántulajdonlását. És a liberális a magántulajdont tartja a legalkalmasabb elvnek az ember életének szervezéséhez egy társadalomban.
