Minden eddigi civilizáció elpusztult, vagy legalábbis a stagnálás állapotába lépett jóval azelőtt, hogy eljutott volna az anyagi fejlődés azon szintjére, amit a modern európai civilizáció sikeresen elért. A nemzeteket elpusztították az idegen ellenségekkel vívott háborúk és a végzetes viszályok. Az anarchia kikényszerítette a munkamegosztás visszafejlődését; hanyatlásnak indultak a városok, a kereskedelem és az ipar; és gazdasági alapjuk pusztulásával az intellektuális és erkölcsi kifinomultság helyét átvette a tudatlanság és a brutalitás. A modern európaiaknak sikerült sokkal nagyobb mértékben megerősíteni az egyének és a nemzetek közötti társadalmi kötelékeket, mint előtte bármikor a történelem során. Ez a liberalizmus ideológiájának vívmánya volt, amelyet a tizenhetedik század végétől egyre nagyobb tisztasággal és pontossággal fejtettek ki, és amely fokozatosan befolyást nyert az emberek elméje felett. A liberalizmus és a kapitalizmus teremtette meg az alapokat, amelyen a modern életmódunkat jellemző összes csoda nyugszik.
Most civilizációnk elkezdte megérezni a halál szelét a levegőben. A dilettánsok hangosan kijelentik, hogy minden civilizáció, beleértve a miénket, szükségszerűen elpusztul; ez egy kérlelhetetlen törvény. Elérkezett Európa halálának órája, figyelmeztetnek a végzet prófétái, és hívőkre lelnek; mindenütt érezhető az őszi hangulat beköszönte.
De a modern civilizáció nem fog elpusztulni, hacsak nem pusztítja el önmagát. Semmilyen külső ellenség nem pusztíthatja el úgy, ahogyan a spanyolok pusztították el egyszer az aztékok civilizációját, mivel a földön senkinek sem mérhető az ereje a modern civilizáció zászlóvivőihez. Kizárólag belső ellenségek fenyegethetik. Csak akkor érkezhet el a vége, ha a liberalizmus eszméit leváltja egy antiliberális ideológia, ami ellenséges a társadalmi együttműködéssel szemben.
Egyre inkább megértésre kerül, hogy az anyagi haladás kizárólag egy liberális, kapitalista társadalomban lehetséges. Ha nem is ismerik el nyíltan ezt az álláspontot az antiliberálisok, teljesen elfogadják a stabilitást és a nyugalmi állapotot magasztaló dicshimnuszokban.
Az utóbbi nemzedékek által elért anyagi fejlődés, mondják, természetesen igen élvezetes és előnyös. Most azonban ideje véget vetni ennek. A modern kapitalizmus eszeveszett nyüzsgése helyébe a békés tűnődésnek kell lépnie. Időt kell teremteni az önvizsgálat számára, így más gazdasági rendszernek kell átvennie a kapitalizmus helyét, ami nem lohol szüntelen az újdonságok és innovációk után. A romantikus nosztalgiával tekint vissza a középkor gazdasági körülményeire – nem a középkorra, ahogy valójában volt, hanem egy képre, amit a képzelete alkotott róla anélkül, hogy az bármennyire is megfelelne a történelmi valóságnak. Vagy a távol-keletre tekint – természetesen ismét nem a valódi távol-keletre, hanem fantáziája álomképére. Milyen boldogok voltak az emberek a modern technológia és a modern kultúra nélkül! Hogy adhattuk fel olyan könnyelműen ezt az édenkertet?
Aki a gazdasági szerveződés egyszerű formáihoz való visszatérést prédikálja, annak észben kell tartania, hogy egyedül a mi gazdasági rendszerünk biztosítja annak lehetőségét, hogy a számunkra megszokott életstílust élvezhesse annyi ember, amennyi most lakja a földet. A középkorhoz való visszatérés sok száz millió ember kiirtását jelenti. A stabilitás és nyugalom barátai, való igaz, azt mondják, hogy nem kell olyan messzire mennünk. Elég mindössze megelégednünk azzal, amit már elértünk, és lemondanunk a további fejlődésről.
Azok, akik a nyugalmi állapotot és a stabil egyensúlyt magasztalják, elfelejtik, hogy az emberben mint gondolkodó lényben benne rejlik egy természetes vágy anyagi körülményei javítására. Ezt az impulzust nem lehet eltörölni; ez a hajtóereje minden emberi cselekvésnek. Ha meggátoljuk az embernek, hogy a társadalom érdekében dolgozzon, amivel egyszerre saját szükségleteit is kielégíti, akkor egyedül egy lehetőség marad számára: hogy embertársai erőszakos elnyomásával és kifosztásával tegye magát gazdagabbá, másokat pedig szegényebbé.
Igaz, hogy mindaz az erőlködés és küszködés, ami az életszínvonal növelésére törekszik, nem teszi boldogabbá az embereket. Ennek ellenére az emberi természet része, hogy folyamatosan anyagi körülményei javítására törekedjen. Ha megtiltják ennek a vágynak a kielégítését, az ember elbutul és elvadul. A tömegek nem fognak hallgatni a tanácsra, hogy legyenek mértéktartóak és elégedettek; megeshet, hogy a filozófusok, akik ilyen intéseket prédikálnak, komoly önámításba ringatják magukat. Ha közlik az emberekkel, hogy felmenőiknek sokkal rosszabb volt a soruk, azt válaszolják, hogy nem értik, miért ne legyen ennek ellenére jobb az ő helyzetük.
Na most, akár jó, akár nem, akár elnyeri az erénycsősz jóváhagyását, akár nem, kétségtelen, hogy az emberek mindig körülményeik javítására törekednek és ez mindig így marad. Ez az ember kikerülhetetlen sorsa. A modern ember nyugtalansága és izgatottsága felpezsdíti az elmét, az idegeket és az érzékeket. Épp olyan könnyű visszavezetni őt a gyermekkor ártatlanságába, mint az emberi történelem elmúlt korszakainak passzivitásába.
De végül is mit ajánlanak a további anyagi fejlődésről való lemondásért cserébe? Nem fog boldogság és megelégedés, belső harmónia és béke uralkodni csak azért, mert az emberek többé nem kívánják szükségleteik kielégítésének további javítását. A haragtól megkeseredett írástudó azt képzeli, hogy a szegénység és a vágyak hiánya különösen kedvező körülményeket teremt az ember spirituális képességeinek kifejlesztéséhez, de mindez nonszensz. Ezen kérdések taglalása során kerülni kell az eufemizmusokat és valódi nevükön kell nevezni a dolgokat. A modern vagyon mindenekfölött a test kultuszában ölt testet: a higiéniában, a tisztaságban, a sportban. Míg napjaikban mindez talán a jómódúak luxusa – lehet, hogy az Egyesült Államokban nem, hanem mindenhol máshol – a nem túl távoli jövőben elérhetőek lesznek mindenki számára, ha a gazdasági fejlődés úgy folytatódik, mint eddig. Azt gondolják, hogy az ember belső életét bárhogyan is elősegíti, ha kizárják a tömegeket annak a fizikai kultúrának az élvezetéből, amit a jómódúak máris élveznek? Az ápolatlan testben rejlik a boldogság?
A középkort dicsőítőknek csak azt lehet válaszolni, hogy semmit nem tudunk arról, boldogabb volt-e a középkori ember, mint a modern ember. De megkérdezhetjük azoktól, akik a távol-keletiek életmódját tekintik követendő példának, hogy Ázsia valóban az az édenkert-e, aminek ábrázolják.
A mozdulatlan gazdaság társadalmi eszményképének lelkes dicsérete a végső érv, amihez a liberalizmus ellensége folyamodhatnak, hogy igazolják doktrínáikat. Tartsuk azonban észben, hogy kritikájuk kezdőpontja az volt, hogy a liberalizmus és a kapitalizmus akadályozzák a termelőerők fejlődését, hogy azok felelősek a tömegek szegénységéért. A liberalizmus ellenségei azt állították, hogy amire törekednek, az egy társadalmi rend, amely képes több vagyont termelni, mint az, amit támadnak. Most pedig, miután sarokba szorította őket a közgazdaságtan és a szociológia ellentámadása, be kell ismerniük, hogy egyedül a kapitalizmus és a liberalizmus, csakis a magántulajdon és a vállalkozók akadályozatlan tevékenysége garantálhatja az emberi munka legmagasabb termelékenységét.
Gyakran mondják, hogy ami megosztja napjaink politikai pártjait, az végső filozófiai állásfoglalásuk alapvető ellentmondása, amit nem lehet racionális érvekkel lerendezni. Ezeknek az ellentéteknek a megvitatása tehát szükségszerűen eredménytelennek bizonyul. Mindegyik oldal változatlanul ragaszkodni fog meggyőződéséhez, mivel az egy átfogó világnézeten alapszik, amin nem változtathatnak az értelem által felvetett megfontolások. Különfélék a célok, amikre az emberek törekednek. Így teljességgel kizárt dolog, hogy az emberek, akik ezekre a különböző célokra törekednek, megegyezhetnének egy egységes eljárásban.
Semmi sem abszurdabb, mint ez a hit. Leszámítva néhány következetes aszkétát, akik szeretnék megfosztani az életet minden külső dísztől, és akik végre sikeresen elérték a minden vágyról és cselekvésről való lemondás, és bizony az önmegsemmisítés állapotát, a fehér faj minden tagja, legyenek bármennyire is különbözőek a természetfölötti kérdésekről vallott nézeteik, egyetért abban, hogy előnyben részesítik azt a társadalmi rendszert, amelyben termelékenyebb a munka, mint azt, amelyben kevésbé termelékeny. Még azok sem szeretnék, hogy egyazon mennyiségű munka kevesebb jószágot eredményezzen, akik úgy hiszik, hogy az emberi vágyak kielégítésének folyamatos javulása semmi jóhoz nem vezet, és jobb lenne, ha kevesebb anyagi javakat termelnénk – bár kétséges, hogy nagy-e a száma azoknak, akik valóban ezen a véleményen vannak. Még ők is maximum annyit szeretnének, hogy kevesebbet dolgozzanak, és ennélfogva kevesebbet termeljenek, nem pedig azt, hogy egyazon munkamennyiség kevesebbet termeljen.
Napjaink politikai ellenségességei nem végső filozófiai kérdésekkel kapcsolatos nézeteltérések, hanem ellentétes válaszok arra a kérdésre, hogy miként lehet elérni a leggyorsabban és a legkisebb áldozattal azt a célt, amit mindenki legitimnek vall. Ez a cél, amire mindenki törekszik, az emberi szükségletek lehető legjobb kielégítése; a jólét és a bőség. Természetesen ez nem minden, amire az emberek törekednek, de ez minden, amit el lehet érni a külső eszközök és a társadalmi együttműködés segítségével. A belső áldásokat – a boldogságot, a lelki békét, a megnyugvást – mindenkinek csakis önmagában kell keresnie.
A liberalizmus nem vallás, nem világnézet, nem speciális érdekcsoportok pártja. Nem vallás, mert nem követeli meg sem a hitet, sem az odaadást, mert nincsen benne semmi misztikus és mert nincsenek dogmái. Nem világnézet, mert nem próbálja megmagyarázni a kozmoszt, és mivel nem mond és nem is szeretne mondani semmit az emberi élet értelméről és céljáról. Nem a speciális érdekcsoportok pártja, miért nem biztosít és nem is szeretne biztosítani semmilyen különleges előnyt bármely egyénnek vagy csoportnak. A liberalizmus valami egészen más; a társadalom tagjai közötti kölcsönös kapcsolat doktrínája és ideológiája, valamint ugyanakkor ennek a doktrínának az alkalmazása az ember viselkedésére a tényleges társadalomban. Semmit sem ígér, ami meghaladja azt, ami elérhető a társadalomban és a társadalom által. Egyedül egyvalamit kíván adni az embereknek: az anyagi jólét békés, háborítatlan javulását mindenki számára, hogy óvja őket a fájdalom és a szenvedés külső okaitól, amennyiben az egyáltalán a társadalmi intézmények hatalmában áll. A szenvedés csökkentése és a boldogság növelése: ez a célja.
Egyetlen szekta és politikai párt sem hitte, hogy céljainak elérése során megkerülheti az emberek érzékszerveire apellálást. Zengenek a retorikai bombasztok, a dalok és a zenék, lobognak a zászlók, szimbólumként szolgálnak a színek és a virágok, a vezetők pedig személyükhöz igyekeznek kötni a követőiket. A liberalizmusnak mindehhez semmi köze. Nincs pártvirágja és pártszíne, nincsenek pártzenéi és pártbálványai, szimbólumai és szlogenjei. Szubsztanciája és érvei vannak. Ezeknek kell elvezetniük a győzelemhez.
