Sehol sem világosabb és mutatható be könnyebben a különbség a régi és az új liberalizmus okfejtése között, mint az egyenlőség kérdésében. A tizennyolcadik század liberálisai – a természetjog és a Felvilágosodás eszméi nyomán – egyenlő politikai és polgári jogokat követeltek mindenkinek, mert azt feltételezték, hogy minden ember egyenlő. Isten egyenlőnek teremtett minden embert, lényegében egyazon képességekkel és tehetségekkel megáldva őket, mindegyikbe belelehelve a szellemét. Minden emberek közötti különbség mesterséges, a társadalmi, emberi – azaz átmeneti – intézmények eredménye. Ami elpusztíthatatlan az emberben – a lelke – kétségtelenül egyforma a szegény és a gazdag, a nemes és a közember, a fehér és a színes bőrű ember esetén.
Semmi sem lehetne megalapozatlanabb, mint az emberi faj minden tagjának állítólagos egyenlőségének kijelentése. Az emberek teljességgel egyenlőtlenek. Még testvérek között is roppant kiemelkedő különbségek jelentkeznek fizikai és szellemi adottságaikban. A természet sosem ismétli meg magát a teremtményeiben; semmit sem teremt tucatszámra és alkotásai nem követnek szabványt. Minden ember, aki elhagyja a munkaasztalát, az egyéni, az egyedüli, a sosem ismétlődő jegyét viseli magán. Az emberek nem egyenlőek és a törvény előtti egyenlőség követelése semmiféleképpen nem alapulhat azon a véleményen, hogy az egyenlőeknek egyenlő bánásmód jár.
Két eltérő oka van annak, hogy miért kellene minden embert a törvény előtt egyenlő bánásmódban részesíteni. Az egyik már említésre került, amikor elemeztük az önkéntelen szolgaság elleni érveket. Ahhoz, hogy az emberi munka elérje a lehető legmagasabb termelékenységét, a munkásnak szabadnak kell lennie, mivel csak a szabad munkás – aki a bérek formájában élvezheti saját szorgalmának gyümölcsét – fog teljes erejével dolgozni. A második megfontolás minden ember törvény előtti egyenlősége mellett a társadalmi béke fenntartása. Már kifejtésre került, hogy elkerülendő minden, ami megzavarná a munkamegosztás békés fejlődését. Azonban szinte lehetetlen fenntartani a maradandó békét egy olyan társadalomban, ahol más-más jogokkal és kötelességekkel bírnak a különböző osztályok. Aki megtagadja a jogokat a népesség egy részétől, annak mindig készen kell állnia a jogfosztottak támadására a kiváltságosok ellen. El kell tűnniük az osztálykiváltságoknak, hogy megszűnhessen a belőlük fakadó konfliktus.
Tehát igen alaptalan arra hivatkozva kifogásolni azt, ahogyan a liberalizmus megvalósította az egyenlőség posztulátumát, hogy amit teremtett, az kizárólag a törvény előtti egyenlőség, nem pedig valódi egyenlőség. Minden emberi hatalom elégtelennek bizonyulna ahhoz, hogy valóban egyenlővé tegye az embereket. Az emberek egyenlőtlenek és mindig azok is maradnak. A hasznosság józan megfontolása alkotja az érvet minden ember törvény előtti egyenlősége mellett. A liberalizmus sosem törekedett ennél többre, és nem is kérhetne többet ennél. Meghaladja az ember hatalmát, hogy fehérré változtasson egy négert. De megadhatók ugyanazok a jogok egy négernek, mint egy fehér embernek, ennélfogva felajánlható neki a lehetőség, hogy ugyanannyit keressen, ha ugyanannyit termel.
De a szocialisták azt mondják, nem elég a törvény előtti egyenlőség. Az emberek valódi egyenlőségéhez ugyanakkora jövedelmet kell nekik adni. Nem elég eltörölni a születés és a rang kiváltságait. Be kell fejezni a munkát és el kell törölni a leghatalmasabb és a legfontosabb kiváltságot, nevezetesen azt, amit a magántulajdon biztosít. Csak ekkor kerül teljes megvalósításra a liberális program, így a következetes liberalizmus végül a szocializmushoz, a termelési eszközök magántulajdonlásának eltörléséhez vezet.
A kiváltság egy intézményes berendezkedés, ami előnyben részesít bizonyos egyéneket vagy egy adott csoportot a többiek kárára. A kiváltság fennáll, annak ellenére, hogy károsít másokat – talán a többséget – és senki másnak nem nyújt hasznot, csak azoknak, akik előnyére megteremtették. A középkori feudális rendben bizonyos lordoknak öröklődő jogában állt bírói hivatalt betölteni. Azért voltak bírók, mert megörökölték a pozíciót, függetlenül attól, hogy valóban rendelkeztek-e a jellemvonásokkal, amik megköveteltek egy bírótól. Szemükben nem volt több ez a hivatal, mint egy bőséges jövedelemforrás. Itt a bírói szerep egy nemesi születésű osztály kiváltsága volt.
Ha azonban, mint a modern államokban, mindig azok köreiből választják a bírókat, akik rendelkeznek a jogi tudással és tapasztalattal, ez nem kiváltság, ami a jogászoknak kedvez. Nem saját érdekükben, hanem a közjó érdekében részesítik előnyben a jogászokat, mivel az emberek általában azon a véleményen vannak, hogy a jogbölcselet ismerete elengedhetetlen előfeltétel a bírói hivatal betöltéséhez. A kérdés, hogy egy bizonyos csoportnak, osztálynak vagy személynek adott kiváltság-e egy adott intézményes berendezkedés, nem annak alapján dönthető el, hogy az előnyös-e arra a csoportra, osztályra vagy személyre nézve, hanem annak alapján, hogy mennyire tartják előnyösnek a közösségre nézve. A tény, hogy egy hajón egyvalaki a kapitány, mindenki más pedig a legénységét alkotja, akik a parancsa alatt állnak, kétségtelenül előny a kapitány részére. Ennek ellenére ez nem a kapitány kiváltsága, amennyiben képes elvezetni a hajót a zátonyok között egy viharban, szolgálatot nyújtva ezzel nem csak magának, hanem a teljes legénységnek.
Annak meghatározásához, hogy egy osztály vagy egy egyén kiváltságának kell-e tekinteni egy intézményes berendezkedést, a kérdés, amit fel kell tenni, nem az, hogy előnyös-e arra az osztályra vagy egyénre nézve, hanem az, hogy előnyös-e a közösségre nézve. Ha arra a következtetésre jutunk, hogy kizárólag a termelési eszközök magántulajdonlása teszi lehetővé az emberi társadalom virágzó fejlődését, akkor világos, hogy ez egyenértékű azzal, hogy a magántulajdon nem a tulajdonos kiváltsága, hanem egy társadalmi intézmény mindenki javára és előnyére, még úgy is, ha ugyanekkor kiemelten kellemes és előnyös néhányaknak.
Nem a tulajdonosok érdekében támogatja a liberalizmus a magántulajdon intézményének megőrzését. Nem azért szeretnék megőrizni a liberálisok, mert annak eltörlése sértené a tulajdonjogokat. Ha a magántulajdon intézményének eltörlését tartanák közérdeknek, támogatnák annak eltörlését, legyen az bármennyire hátrányos a tulajdonosok érdekeire. Azonban a magántulajdon intézményének megőrzésére a társadalom mindegyik rétegének érdekében áll. Még a szegény ember is, aki semmit sem nevezhet sajátjának, összehasonlíthatatlanul jobb életet él a társadalmunkban, mint amit abban élne, ami képtelennek bizonyulna akár csak egy töredékét megtermelni annak, amit a miénk megtermel.