Amint már kifejtésre került, egy ország csak akkor élvezheti a belföldi békét, ha egy demokratikus alkotmány biztosítja a garanciát arra, hogy súrlódás nélkül hozzáigazodhat a kormány a polgárok akaratához. A nemzetközi béke biztosításához semmi más nem szükséges, mint ennek az elvnek a következetes alkalmazása.
Az előző korok liberálisai úgy gondolták, hogy a világ népei természetüknél fogva békések voltak és csak a királyok kívánják a háborút, hogy területhódításaikkal megnöveljék hatalmukat és vagyonukat. Úgy hitték tehát, hogy a maradandó béke biztosításához elegendő a dinasztikus fejedelmek uralmát a néptől függő kormányzatra cserélni. Ha egy demokratikus köztársaság úgy találja, hogy fennálló határai, ahogyan a történelem kialakította azokat a liberalizmusba való átmenet előtt, nem felelnek meg többé a nép politikai kívánalmainak, békésen meg kell változtatni azt, hogy megfeleljen a népszavazás útján kinyilvánított népakaratnak. Mindig lehetségesnek kell lennie az államhatárok megváltoztatásának, ha világosan kifejezésre került egy terület lakosainak azon akarata, hogy másik államhoz csatolják magukat ahelyett, amelyhez jelenleg tartoznak. A tizenhetedik és a tizennyolcadik században az orosz cárok hatalmas területeket kebeleztek be birodalmukba, melyek népessége sosem érzett vágyat arra, hogy az orosz államhoz tartozzon. Ha az Orosz Birodalom egy teljesen demokratikus alkotmányt ültetett volna gyakorlatba, még akkor sem teljesült volna e területek lakosainak kívánsága, mivel egyszerűen nem akartak bármilyen politikai unió kötelékébe lépni az oroszokkal. A demokratikus követelésük az Orosz Birodalomtól való szabadság, egy független Lengyelország, Finnország, Lettország, Litvánia stb. megalkotása volt. A tény, hogy ezeket és hasonló követeléseket más népek (például az olaszok, a Schleswig-Holstein tartomány német lakosai, a szlávok a Habsburg Birodalomban) részéről csak a fegyverekhez való folyamodással lehetett megvalósítani, a legfontosabb oka volt az összes háborúnak, amit Európában vívtak a bécsi kongresszus óta.
Az önrendelkezés joga egy államhoz való tartozás kérdésével kapcsolatban tehát azt jelenti: amikor egy bizonyos terület lakosai – legyen az egyetlen falu, egy teljes kerület vagy szomszédos kerületek sorozata – kinyilvánítják egy szabadon lefolytatott népszavazás során, hogy nem kívánnak többé egységet alkotni az állammal, amihez tartoznak, hanem helyette vagy független államot kívánnak alkotni, vagy valami más államhoz kívánnak csatlakozni, kívánságukat tiszteletben kell tartani és engedelmeskedni kell annak. Ez az egyetlen lehetséges és hatásos módja a forradalmak, a polgárháborúk és a nemzetközi háborúk megelőzésének.
Ha ezt az önrendelkezéshez való jogot a „nemzetek önrendelkezéséhez való jogának” nevezzük, azzal félreértjük. Ez nem egy körülhatárolt nemzeti egység önrendelkezéshez való joga, hanem minden terület lakóinak joga ahhoz, hogy döntsenek az államról, amelyhez tartozni kívánnak. Ez a félreértés még súlyosabb, amikor a „nemzetek önrendelkezésének” kifejezését úgy értelmezik, hogy egy nemzetállamnak jogában áll elcsatolni és magába olvasztani a lakosok akaratának ellenére a nemzet részeit, amely egy másik állam territóriuma alá tartozik. Az így értelmezett nemzeti önrendelkezés joga alapján próbálják az olasz fasiszták igazolni a követelésüket, hogy Ticino kantonja és más kantonok részei váljanak le Svájcról és egyesüljenek Olaszországgal, annak ellenére, hogy ezeknek a kantonoknak a lakosai nem akarják ezt. Hasonló álláspontot képvisel a pángermanizmus néhány képviselője Svájc német területeivel és Hollandiával kapcsolatban.
Azonban az önrendelkezés joga, amiről mi beszélünk, az nem a nemzetek önrendelkezésének joga, hanem az önrendelkezéshez való jog minden terület számára, ami elég nagy ahhoz, hogy független közigazgatási egységet alkosson. Ha lehetséges volna valamilyen módon biztosítani az önrendelkezés jogát minden egyes egyénnek, meg kellene tenni. Ez csupán kényszerítő technikai megfontolások miatt kivitelezhetetlen, ami szükségessé teszi, hogy egy területet egyetlen közigazgatási egységként kormányozzanak, és hogy korlátozzák az önrendelkezés jogát azon területek lakosainak többségi akaratára, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy területi egységnek számítsanak az ország közigazgatásában.
Ez idáig, amennyiben bármennyi teret kapott az önrendelkezés joga, és akárhol is engedtek volna neki teret a tizenkilencedik és a huszadik században, egyetlen nemzetiség (azaz egyazon nyelvet beszélő emberek) alkotta államok megalapításához és a számos nemzetiségből álló államok feloszlásához vezetett vagy vezetett volna, de csupán azoknak a szabad döntésének a következménye révén, akik részt vehettek a népszavazásban. Azoknak az államoknak a megalakulása, amelyek egyetlen nemzeti csoport tagjaiból állnak, az önrendelkezéshez való jog gyakorlásának eredménye volt, nem pedig annak célja. Ha egy nemzet néhány tagja boldogabb volna politikailag függetlenként, mint annak az államnak a tagjaként, amelyet egyazon nyelvcsoport tagjai alkotnak, természetesen megpróbálhatja az ember megváltoztatni a politikai elképzeléseiket a meggyőzés eszközével, hogy elfogadják a nemzetiségi elvet, miszerint egyazon nyelvcsoport összes tagjának egyetlen független államot kellene alkotnia. Ha azonban az akaratuk ellenére szeretné eldönteni a politikai sorsukat azzal, hogy a nemzet állítólagos magasabb jogára hivatkozik, azzal épp úgy megszegi az önrendelkezés jogát, mintha bármilyen más elnyomást gyakorolna. Svájc felosztása Németország, Franciaország és Olaszország között, ha pontosan a nyelvi határok mentén is végeznék el, épp annyira durva megsértése volna az önrendelkezéshez való jognak, mint Lengyelország felosztása volt.
