Könnyen látható tehát, hogy nem lehet a liberalizmust egyazon osztályba sorolni, mint a speciális érdekek pártjait anélkül, hogy tagadnánk annak természetét. A liberalizmus olyasvalami, ami radikálisan különbözik tőlük. Ők csatára készülnek és az erőszakot magasztalják; a liberalizmus ezzel ellentétben békére és az értelem uralmára vágyik. Ennek köszönhető, hogy az összes párt, álljanak máskülönben bármennyire is szemben egymással, egységes frontot alkot a liberalizmus ellen.
Ellenségei azzal bélyegezték meg a liberalizmust, hogy az a tőkések speciális érdekpártja. Ez jellemző a gondolkodásmódjukra. Egyszerűen képtelenek másképp tekinteni egy politikai ideológiára, mint ami bármi más volna bizonyos speciális privilégiumok támogatásánál az általános jóléttel szemben.
A liberalizmus nem tekinthető a speciális érdekek, kiváltságok és előjogok pártjának, mivel a termelési eszközök magántulajdonlása nem egy kiváltság, ami a tőkések kizárólagos előnyét szolgálja, hanem egy intézmény, ami az egész társadalom érdekében áll, és ennélfogva mindenki előnyét szolgálja. Ez a véleménye nem csupán a liberálisoknak, hanem egy bizonyos fokig ellenfeleiknek is. Amikor a marxisták azt a nézetet vallják, hogy nem lehet megvalósítani a szocializmust addig, amíg a világ nem „érett” meg rá, mivel sosem múlik ki egy társadalmi rendszer, „amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyek számára elég tágas,” elismerik, legalábbis ideiglenesen, a magántulajdon intézményének társadalmi elengedhetetlenségét. Még a bolsevikok is, akik nem is olyan rég tűzzel, karddal és akasztófával hirdették a marxizmusról alkotott interpretációjukat – miszerint az „érettség” már elérésre került – elismerik immár, hogy még mindig túl korai a próbálkozás. Ha azonban olyanok a körülmények, ha csak ideiglenesen is, hogy nem szabadulhatunk meg a kapitalizmustól és annak jogi „felépítményétől,” a magántulajdontól, akkor valóban elmondható az egy ideológiáról, ami a magántulajdont tartja a társadalom alapjának, hogy kizárólag a tőke tulajdonosainak önös érdekét szolgálja mindenki más érdekével szemben?
Való igaz, ha akár ideiglenesen, akár mindörökre elengedhetetlenként is kezelik az antiliberális ideológiák a magántulajdont, ennek ellenére úgy hiszik, hogy azt szabályozni és korlátozni kell az autoritárius rendeletek és hasonló állami beavatkozások eszközével. Nem a liberalizmust és a kapitalizmust, hanem az intervencionizmust javasolják. Azonban a közgazdaságtan demonstrálta, hogy az intervencionizmus ellentétben áll saját céljaival és megsemmisíti önmagát. Képtelen elérni a kihirdetett céljait. Ennek megfelelően tévedés azt feltételezni, hogy a szocializmus (köztulajdonlás) és a kapitalizmus (magántulajdonlás) között elképzelhető és megvalósítható a társadalmi együttműködés harmadik rendszere, nevezetesen az intervencionizmus. Az intervencionizmus megvalósítására törekvő próbálkozások szükségszerűen olyan állapotokhoz vezetnek, amelyek ellentétesek megalkotóik szándékaival, akik azzal az alternatívával találják szembe magukat, hogy vagy tartózkodnak minden beavatkozástól és magára hagyják a magántulajdont, vagy a szocializmussal helyettesítik azt.
Ez is egy olyan tézis, amit nem egyedül a liberális közgazdászok vallanak. (Természetesen a népszerű gondolat, miszerint a közgazdászok pártvonalak mentén oszlanak meg, teljességgel téves.) Az összes elméleti okfejtésében Marx is kizárólag a szocializmus és a kapitalizmus alternatíváját látta, és csakis gúnnyal és megvetéssel viszonyult azokhoz a reformerekhez, akik a „piti burzsoá gondolkodás” börtönében elutasítják a szocializmust, ugyanakkor mégis át szeretnék alakítani a kapitalizmust. A közgazdászok soha meg sem próbálták bemutatni, hogy az állami beavatkozás által szabályozott és korlátozott magántulajdon rendszere megvalósítható volna. Amikor a „katedraszocialisták” ezt minden áron be akarták bizonyítani, azzal kezdték, hogy letagadták a tudományos tudás lehetségességét a gazdaság területén, és végül annak kijelentéséhez jutottak, hogy bármi, amit csak tesz állam, az kétségtelenül racionális kell hogy legyen. Mivel a tudomány demonstrálta az abszurditását a politikának, amit javasolni kívántak, megpróbálták érvényteleníteni a logikát és a tudományt.
Ugyanez igaz a szocializmus lehetségességének és megvalósíthatóságának bizonyítására. A premarxista írók mindhiába fáradoztak annak kidolgozásával. Képtelenek voltak rá, ahogyan arra is teljességgel képtelenek voltak, hogy megtámadják az utópiájuk megvalósíthatóságával szemben megfogalmazott súlyos érvek érvényességét, amelyeket kritikusaik a tudomány felfedezéseire alapoztak. A tizenkilencedik század közepe felé úgy tűnt, a szocializmus eszméjét lényegében megsemmisítették. Aztán megjelent Marx. Nem fogalmazta meg – és bizony nem is lehet megfogalmazni – annak bizonyítását, hogy a szocializmus megvalósítható, hanem egyszerűen kijelentette – természetesen anélkül, hogy képes lett volna demonstrálni – hogy a szocializmus eljövetele elkerülhetetlen. Ebből az önkényes feltételezésből, valamint az axiómából, ami számára magától értetődőnek tűnt, miszerint minden, ami az emberi történelemben később történt, haladás ahhoz képest, ami előtte volt, Marx levonta a következtetést, hogy a szocializmus ennélfogva tökéletesebb, mint a kapitalizmus, és hogy természetesen semmi kétség nem férhet megvalósíthatósága felől. Ennélfogva teljességgel tudománytalan a szocialista társadalom lehetségességének kérdésével foglalkozni, vagy akár csak tanulmányozni az efféle társadalmi rend kérdéseit. Aki így akart tenni, azt kiközösítették a szocialisták és kiátkozta a közvélemény, amit ők irányítottak. Figyelmen kívül hagyva ezeket a – kizárólag külső – nehézségeket, a közgazdaságtan elfoglalta magát egy szocialista rendszer elméleti megalkotásával és cáfolhatatlanul demonstrálta, hogy a szocializmus minden fajtája megvalósíthatatlan, mivel lehetetlen a gazdasági kalkuláció egy szocialista rendszerben. A szocializmus támogatói alig próbáltak bármi választ adni erre, és amit mégis megfogalmaztak cáfolat gyanánt, az teljességgel triviális és jelentéktelen volt.
Amit elméleti szinten bebizonyított a tudomány, azt megerősítette a gyakorlat az összes szocialista és intervencionista kísérlet kudarcával.
Ennél fogva semmi több, csupán a meggondolatlanok ítélőképességének hiányát kihasználó, megtévesztő propaganda kijelenteni, ahogy az emberek teszik, hogy a kapitalizmus védelme csupán a kapitalisták és a vállalkozók ügye, akiknek a speciális érdekeit – más csoportok érdekeivel szemben – elősegíti a kapitalista rendszer. A „vagyonosoknak” nincs több okuk támogatni a termelési eszközök magántulajdonlásának intézményét, mint a „vagyontalanoknak.” Ha azonnali speciális érdekük kerül szóba, aligha liberálisok. Az az elképzelés, miszerint ha megőrzik a kapitalizmust, a tulajdonos osztályok vagyona örökké a birtokukban marad, a kapitalista gazdaság természetének félreértéséből fakad, amelyben a tulajdon folyamatosan átkerül a kevésbé hatékony üzletemberek kezéből a hatékonyabbak kezébe. Egy kapitalista társadalomban az ember csak akkor tarthatja meg a vagyonát, ha folyamatosan újra megszerzi azt azzal, hogy bölcsen fekteti be. A gazdagoknak, akik máris nagy vagyonokkal rendelkeznek, nincs speciális okuk a mindenki számára nyitva álló, akadályozatlan verseny rendszerének megőrzését kívánni; főleg akkor, ha nem ők maguk keresték meg a vagyonukat, hanem megörökölték azt, több félnivalójuk van a versenytől, mint amit remélhetnek tőle. Speciális érdekük fűződik az intervencionizmushoz, aminek folytonos tendenciája megőrizni a fennálló vagyoneloszlást a birtokosaik kezében. Azonban semmi speciális bánásmódot nem remélhetnek a liberalizmustól, a rendszertől, amelyben ügyet sem vetnek a régóta bevett hagyományok tiszteletére, amit a régi vagyonosok érdekei pártolnak.
A vállalkozó csakis akkor prosperálhat, ha azt nyújtja, amit a fogyasztók követelnek. Amikor a világot tűzbe borítja a háborúvágy, a liberális a béke előnyeit hirdeti; a vállalkozó azonban ágyúkat és gépfegyvereket gyárt. Ha ma a közvélemény az Oroszországba való tőkebefektetést pártolja, a liberális megpróbálhatja elmagyarázni, hogy annyira intelligens dolog tőkét fektetni abba az országba, amelynek kormánya nyíltan kijelenti, hogy a végső célja minden tőke eltulajdonítása, mint az, ha a tengerbe öntenék a javakat; de a vállalkozó nem hezitál ellátni Oroszországot, ha másokra terhelheti a kockázatokat, legyen az akár az állam, akár egy kevésbé okos tőkés, aki hagyja, hogy megvezesse őt az orosz pénzek által manipulált közvélemény. A liberális küzd a kereskedelmi autarkiára törekvő tendencia ellen; a német gyáros azonban gyárat alapít a keleti tartományban, ami kizárja a német javakat, hogy azt a piacot szolgálja, míg az a vámok védelme alatt áll. A tiszta gondolkodású vállalkozók és a tőkések talán úgy tekintenek az antiliberális politikára, mint ami pusztító hatást gyakorol a teljes társadalomra; azonban vállalkozói és tőkés minőségükben arra kell törekedniük – ahelyett, hogy elleneznék azt – hogy hozzáigazítsák magukat az adott körülményekhez.
Nincs egyetlen osztály sem, ami saját önös érdekéből támogathatná a liberalizmust a teljes társadalom és a népesség többi rétegének kárára, egyszerűen mert a liberalizmus semmilyen speciális érdeket nem szolgál. A liberalizmus nem számíthat a segítségre, amit az antiliberális pártok kapnak abból a tényből, hogy melléjük áll mindenki, aki szeretne magának valami privilégiumot biztosítani a társadalom többi részének kárára. Amikor a liberális a választók elé járul mint képviselőjelölt, és megkérdezik tőle azok, akiknek a szavazataira törekszik, mit szándékozik tenni az érdekükben vagy a csoportjuk érdekében, az egyetlen válasz, amit adhat: a liberalizmus mindenkit szolgál, de nem szolgál semmilyen speciális érdeket.
Liberálisnak lenni azt jelenti, hogy az ember ráébredt arra, hogy egy kis csoportnak adott speciális kiváltság mások kárára hosszútávon nem tartható fenn küzdelem (polgárháború) nélkül, másrészről azonban a többségnek nem lehet privilégiumokat biztosítani, mivel azok kölcsönösen érvénytelenítik az értéket, amit azoknak biztosítanak, akiknek speciális szívességet nyújtanak, és az egyetlen összeredmény a társadalmi munka produktivitásának csökkenése.
