Társadalmi rendünk leginkább kritizált eleme a vagyonok és jövedelmek eloszlásának egyenlőtlensége. Vannak gazdagok és szegények; vannak nagyon gazdagok és roppant szegények. Nem nehéz megtalálni a megoldást: minden vagyon egyenlő elosztása.
Erre a javaslatra az első ellenvetés, hogy ez nem fog sokat segíteni a helyzeten, hiszen a szerény vagyonú emberek száma messze felülmúlja a gazdagokat, így életszínvonalának mindenki csupán igen jelentéktelen mértékű növekedésére számíthat egy ilyen elosztástól. Ez kétségtelenül igaz, de az érv hiányos. Azok, akik a jövedelemeloszlás egyenlőségét követelik, figyelmen kívül hagyják a legfontosabb tényt, nevezetesen, hogy a teljes elosztható mennyiség, a társadalmi munka évi terméke nem független az eloszlásának módjától. A tény, hogy ez az összvagyon ma annyira nagy, amennyire, nem a társadalmi körülményektől független, természetes vagy technológiai jelenség, hanem teljességgel a társadalmi intézményeink eredménye. Kizárólag azért áll az emberiség rendelkezésére a jelenleg fogyasztásra elérhető éves összvagyon, mert lehetséges a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség a társadalmi rendünkben, ami mindenkit arra ösztönöz, hogy a lehető legtöbbet termelje a lehető legkisebb költségekkel. Ha elpusztítanák ezt az ösztönzőt, azzal olyan hatalmas mértékben csökkentenék a termelékenységet, hogy a porció, amit az egyenlő elosztás juttatna mindenkinek, sokkal kisebb volna, mint ami ma a legszegényebbeknek jut.
A jövedelemeloszlás egyenlőtlensége azonban egy második szerepet is betölt, ami ugyanannyira fontos, mint az imént említett: lehetővé teszi a gazdagok luxusát.
Sok ostobaságot mondat és írtak a luxusról. Felvetették a luxusfogyasztás ellen, hogy igazságtalan az, amikor néhányan hatalmas bőséget élvezhetnek, miközben mások szűkölködnek. Ez megalapozott érvnek tűnik. De csak tűnik. Hiszen amennyiben bemutatható, hogy a luxusfogyasztás hasznos szerepet tölt be a társadalmi együttműködés rendszerében, akkor érvénytelennek bizonyul. Mi pedig épp ezt kívánjuk demonstrálni.
A luxusfogyasztás védelmében szóló érvünk természetesen nem az az érv, amit időnként hall az ember, miszerint az elosztja a pénzt az emberek között. Ha a gazdagok nem kényeztetnék magukat luxuscikkekkel – állítják – a szegényeknek nem volna jövedelmük. Ez egyszerűen nonszensz. Hiszen ha nem volna luxusfogyasztás, a tőkét és a munkát, amit máskülönben luxusjavak előállítására alkalmaztak volna, más javak termelésére fogják felhasználni: tömeges fogyasztási cikkekre, szükségcikkekre a „feleslegesek” helyett.
Ahhoz, hogy helyes képet alkossunk a luxusfogyasztás társadalmi jelentőségéről, először látnunk kell, hogy a luxus fogalma teljességgel relatív. A luxus az életmód, ami szöges ellentétben áll az ember kortársai nagy tömegének életmódjával. A luxus fogalma tehát lényegében történelmi. Szükségcikknek tűnik számunkra megannyi dolog, amit egykor luxuscikknek tartottak. Amikor a középkorban egy arisztokratikus bizánci úrnő, aki hozzáment egy velencei dózséhoz, az ebédjéhez az ujjai helyett egy aranyeszközt használt, amit a ma ismert villa előfutárának nevezhetünk, a velenceiek ezt istentelen luxusnak tartották és teljesen igazságosnak vélték, amikor az úrnőre rettenetes betegség csapott le; úgy gondolták, minden bizonnyal ez a természetellenes fényűzés megérdemelt isteni büntetése. Két vagy három nemzedékkel ezelőtt még Angliában is luxusnak tartották a beltéri fürdőszobát; ma minden angol munkás házában megtalálható. Harmincöt évvel ezelőtt nem voltak gépjárművek; húsz évvel ezelőtt egy ilyen jármű birtoklása a kimagaslóan fényűző életmód jele volt; ma az Egyesült Államokban még a munkásnak is megvan a maga Fordja. Ezt az utat járja be a gazdaságtörténelem. Ami ma luxuscikk, holnapra szükségcikké válik. Minden fejlődés először néhány gazdag ember luxusaként jön létre, hogy aztán idővel mindenki által adottnak vett, elengedhetetlen szükségcikké váljon. A luxusfogyasztás biztosítja az iparnak az ösztönzőt arra, hogy új dolgokat fedezzen fel és vezessen be. Ez a gazdaságunk egyik dinamikus tényezője. Ennek köszönhetjük a fokozatos innovációkat, amelyek révén a népesség mindegyik rétegének megemelkedett az életszínvonala.
A legtöbbünk nem érez szimpátiát a tétlen gazdag ember iránt, aki örömök között éli az életét anélkül, hogy valaha dolgozna. De még ő is betölt egy szerepet a társadalmi organizmus életében. Felállítja a luxus példáját, ami új vágyakat ébreszt a sokaságban és megadja az iparnak az ösztönzőt arra, hogy kielégítse azokat. Egykor csak a gazdagok engedhették meg idegen országok meglátogatásának luxusát. Schiller sosem látta a svájci hegyeket, amiket a Tell Vilmosban magasztalt, pedig svábföldi otthonának határa mentén húzódtak. Goethe sosem látta sem Párizst, sem Bécset, sem Londont. Ma azonban százezrek utaznak, hamarosan pedig milliók fognak.
