Amikor bemutatjuk a termelési eszközök magántulajdonlásának, valamint a vagyoni és jövedelmi eloszlás abból fakadó egyenlőtlenségének társadalmi szerepét és szükségét, azzal egyszerre bizonyítékot szolgáltatunk a magántulajdon és az arra alapuló kapitalista társadalmi rend erkölcsi igazolására.
Az erkölcs a társadalom minden egyes tagjától megkövetelendő, a társadalmi léthez szükséges követelmények tiszteletéből áll. Egy elszigetelve élő embernek nincsenek követendő erkölcsi szabályai. Nem bántja lelkiismeret-furdalás, amikor olyat tesz, ami az előnyére válik, hiszen nem kell megfontolnia, hogy károsít-e azzal másokat. De egy társadalom tagjaként az embernek figyelembe kell vennie minden cselekvése során nem csak saját azonnali előnyét, hanem a társadalom mint olyan megerősítésének szükségét is. Hiszen az egyén élete a társadalomban kizárólag a társadalmi együttműködés révén lehetséges, és mindenkit a legkomolyabban megkárosítana, ha összeomlana az élet és a termelés társadalmi szervezete. Amikor azt követelik az egyéntől, hogy minden cselekvése során vegye figyelembe a társadalmat, hogy mondjon le egy cselekvésről, ami bár előnyös lenne számára, káros volna a társadalmi életre, azzal a társadalom nem követeli, hogy áldozza fel önmagát mások érdekében. Hiszen a kirótt áldozat mindössze ideiglenes: egy azonnali és viszonylag csekély előny feladása egy sokkal nagyobb végső haszonért cserébe. Minden egyén érdeke, hogy fennmaradjon a társadalom, mint együttműködésben dolgozó és közös életmódot élő emberek társulata. Aki lemond egy átmeneti előnyről, hogy elkerülje a társadalom folytatólagos létezésének veszélyeztetését, egy kisebb haszonról mond le egy nagyobbért cserébe.
Gyakran félreértették a társadalmi érdek figyelembevételének jelentését. Úgy hitték, az erkölcsi értéke magában az áldozatban rejlik, egy azonnali kielégülés feladásában. Nem voltak hajlandóak látni, hogy ami erkölcsileg értékes, az nem az áldozat, hanem a cél, amit az áldozat szolgál, és ragaszkodtak ahhoz, hogy magának az áldozatnak, önmagában és egyedül a lemondásnak tulajdonítsanak erkölcsi értéket. De az áldozat csak akkor erkölcsös, ha erkölcsös célt szolgál. Egy világ választja el az embert, aki egy jó ügyért kockáztatja az életét és tulajdonát, és az embert, aki anélkül áldozza fel azokat, hogy bármennyire is a társadalom előnyére volna.
Erkölcsös minden, ami a társadalmi rend fenntartását szolgálja; erkölcstelen minden, ami káros arra. Ennek megfelelően, amikor arra a következtetésre jutunk, hogy egy intézmény előnyös a társadalom számára, az ember többé nem érvelhet amellett, hogy az erkölcstelen. Felmerülhet a véleménykülönbség annak kapcsán, hogy társadalmilag előnyös-e vagy káros egy adott intézmény. De miután előnyösnek ítélték, többé nem mondható, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva erkölcstelennek kell tartani.
