A Felvilágosodás filozófiája által megteremtett társadalmi rend az átlagembert ruházta fel felsőbbrendűséggel. Fogyasztó minőségében őt kérték fel, hogy végső soron eldöntse, mit termeljenek, milyen mennyiségben és milyen minőségben, kicsodák, hogyan és hol; szavazói minőségében szuverénként diktálta a nemzete politikáját. A prekapitalista társadalomban azok álltak legfelül, akik rendelkeztek a szükséges erővel ahhoz, hogy behódolásra kényszerítsék gyengébb embertársaikat. A szabadpiac annyit becsmérelt „mechanizmusa” azonban egyedül egy utat hagy nyitva a vagyonszerzésnek: a fogyasztók szolgálatát a lehető legjobb és legolcsóbb módon. Ennek a piaci „demokráciának” a megfelelője az államügyek intézése szférájában a képviseleti kormányzat rendszere. A Napóleoni háborúk és az Első világháború közötti időszak nagysága pontosan abból a tényből ered, hogy a társadalmi eszmény, aminek megvalósítására a legkimagaslóbb emberek törekedtek, a szabad kereskedelem volt a szabad nemzetek békés világában. Ez az életszínvonal példátlan javulásának korszaka volt egy sebesen növekedő népesség számára. Ez volt a liberalizmus kora.
Ma szinte teljesen feledésbe merült a liberalizmus tizenkilencedik századi filozófiája. Európában csupán néhányan emlékeznek rá. Angliában a „liberális” kifejezést többnyire olyan program leírására használják, ami csak részleteiben különbözik a szocialisták totalitarizmusától. Az Egyesült Államokban a „liberális” ma egy olyan eszmecsokrot és politikai álláspontot jelent, ami minden tekintetben az ellentéte mindannak, amit a liberalizmus jelentett az előző nemzedékeknek. Az amerikai önjelölt liberális az állami mindenhatóságra törekedik, a szabad kereskedelem megátalkodott ellensége és a hatóságok általi, mindent átfogó tervezést, azaz a szocializmust támogatja. Ezek a „liberálisok” buzgón bizonygatják, hogy nem a szocialista vagy kommunista jellege, hanem kizárólag az imperialista hajlama miatt ellenzik az orosz diktátor politikáját. Liberálisnak és progresszívnak tartanak minden intézkedést, ami az átlagnál gazdagabbak vagyonának elkobzására vagy a magántulajdonosok jogainak korlátozására törekszik. Lényegében korlátlan hatalmat ruháztak az állami ügynökségekre, amiknek a döntéseit nem korlátozza semmilyen bírói felülvizsgálat. Szélsőségesnek, reakciósnak, gazdasági royalistának és fasisztának bélyegzik azt a néhány derék polgárt, aki kritizálni meri az adminisztratív despotizmus felé tartó hajlamot. Azt javasolják, hogy egy szabad országnak nem szabadna tolerálnia az efféle „közellenségek” politikai tevékenységét.
Ebben az országban meglepő módon különösen amerikainak gondolják ezeket az eszméket, mint amelyek a Zarándokatyák, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói, az Alkotmány és a Föderalista értekezések szerzői filozófiájának és elveinek folytatásai. Csak néhányan tudják, hogy ezek a progresszívnek vélt politikák Európából származnak, és hogy legbriliánsabb tizenkilencedik századi szószólójuk Bismarck volt, akinek politikáját egyetlen amerikai sem nevezné progresszívnek és liberálisnak. 1881-ben került bevezetésre a Bismarck-féle Sozialpolitik, több mint ötven évvel másolata, F. D. Roosevelt New Dealje előtt. A Német Birodalom, akkoriban a legsikeresebb hatalom nyomdokait követve többé-kevésbé minden európai ipari nemzet átvette a rendszert, ami azt színlelte, hogy a többséget szolgálja a „dacos individualisták” kisebbségének rovására. A nemzedék, ami az Első világháború után lépte át a szavazati korhatárt, magától értetődőnek vette az államizmust és csakis megvetéssel viszonyult a „burzsoá előítélethez,” a szabadsághoz.
Amikor harmincöt évvel ezelőtt megpróbáltam összefoglalni annak a társadalomfilozófiának az eszméit és elveit, amit egyszer liberalizmus néven ismertek, nem dédelgettem azt a hiú reményt, hogy a művem megakadályozná a közelgő katasztrófákat, amik felé az európai nemzetek által gyakorlatba ültetett politika nyilvánvalóan vezetett. Csupán azt akartam elérni, hogy a gondolkodó emberek apró kisebbségének biztosítsak egy lehetőséget arra, hogy megismerjék a klasszikus liberalizmus céljait és eredményeit, ezzel előkészítve az utat a szabadság szellemének újjáéledéséhez az eljövendő összeomlás után.
1951 október 28-án a luxemburgi J. P. Hamilius professzor rendelt egy példányt a Liberalismus-ból Gustav Fischer jénai kiadójától. A kiadó azt válaszolta 1951 november 14-én, hogy nincs elérhető példány a könyvből, és hozzátette: „Die Vorräte dieser Schrift mussten auf Anordnung behördlicher Stellen restlos makuliert werden.” (A hatóságok parancsára ennek a könyvnek minden példányát meg kellett semmisíteni.) A levél nem említette, hogy a „hatóságok” alatt a náci Németország, vagy Kelet-Németország „demokratikus” köztársaságának hatóságát értik.
A Liberalismus kiadása óta eltelt évek során sokkal többet írtam a könyvben taglalt kérdésekről. Foglalkoztam sok olyan témával, amit nem taglalhattam egy ilyen terjedelmű könyvben, amit korlátok közé kellett szorítani, nehogy elijessze az olvasóközönséget. Ugyanakkor ebben a könyvben olyan témákat is érintettem, amik csekély jelentőséggel bírnak napjainkban, és számos politikai kérdést úgy taglaltam, amit csak akkor lehet megérteni és helyesen megbecsülni, ha az ember figyelembe veszi azt a politikai és gazdasági helyzetet, amelyben íródott.
Ludwig von Mises New York, 1962 április
