Amikor a liberális eszmék terjedni kezdtek Közép- és Kelet-Európában a nyugat-európai szülőföldjükről, a tradicionális hatalmak – a monarchia, a nemesség és a klérus – bízva az elnyomás kezükben rejlő eszközeiben, teljes biztonságban érezték magukat. Nem tartották szükségesnek, hogy intellektuális fegyverekkel küzdjenek meg a liberalizmus és a Felvilágosodás mentalitása ellen. Az elégedetlenkedők elnyomása, üldözése és bebörtönzése kézenfekvőbbnek tűnt számukra. Dicsekedtek a hadsereg és a rendőrség erőszakos és kényszerítő gépezetével. Túl későn ébredtek rá nagy rettenettel, hogy az új ideológia kimarta ezeket a fegyvereket a kezükből azzal, hogy meghódította a tisztviselők és a katonák elméjét. A régi rendszer által a liberalizmus ellen vívott csatában elszenvedett veszteség kellett ahhoz, hogy megtanítsa híveinek az igazságot, miszerint a világon semmi sem nagyobb hatalmú az ideológiáknál és az ideológusoknál, és eszmék ellen csak eszmékkel küzdhet az ember. Ráébredtek arra, hogy ostobaság fegyverekre támaszkodni, hiszen a fegyveres emberek csak akkor vethetők be, ha készek engedelmeskedni, és minden hatalom és uralom alapja végső soron ideológiai.
Ennek a szociológiai igazságnak az elismerése volt az egyik fundamentális meggyőződés, amire alapították a liberalizmus politikaelméletét. Ebből a liberalizmus nem vont le más következtetést, mint azt, hogy hosszútávon az igazságnak és az igazságosságnak kell diadalmaskodnia, mivel az eszmék birodalmában nem férhet kétség a győzelmükhöz. És ami győzedelmes ebben a birodalomban, annak végső soron sikerrel kell járnia a külvilágban is, hiszen semmiféle üldözés nem képes elfojtani. Ennélfogva felesleges különösen aggodalmaskodni a liberalizmus elterjesztése felől. A győzelme biztosra vehető.
A liberalizmus ellenfeleit e tekintetben is csak úgy érthetjük meg, ha észben tartjuk, hogy tetteik nem mások, mint az ellentétei annak, amit a liberalizmus tanít; azaz a liberális eszmékkel szembeni reakcióra és azok elutasítására alapulnak. Nem állt módjukban a liberális ideológiával szemben álló társadalmi és gazdasági doktrína átfogó és következetes korpuszát nyújtani, mivel a liberalizmus az egyetlen lehetséges következtetés, ami levonható egy ilyen doktrínából. Ugyanakkor egy programnak, ami csak egy vagy néhány csoportnak ígért valamit, semmi esélye nem volt általános támogatásra lelni és a kezdettől fogva politikai kudarcra volt ítélve. Így ezeknek a pártoknak nem volt más lehetőségük, mint nyélbe ütni valami helyzetet, ami teljesen a befolyásuk alá vonná és ott is tartaná a csoportokat, akiket megszólítottak. Gondoskodniuk kellett arról, hogy a liberális eszmék nem lelnek támogatókra az osztályok soraiban, akiktől függtek.
Erre a célra pártszervezeteket teremtettek, amelyek olyan szorosan markukban tartják az egyént, hogy az még csak gondolni sem mer a kilépésre. Németországban és Ausztriában, ahol pedáns alapossággal kidolgozták ezt a rendszert, valamint Kelet-Európa országaiban, ahol lemásolták azt, az egyén elsősorban többé nem polgár, hanem párttag. Már gyermekként is a párt gondoskodik róla. A sportokat és a szociális tevékenységeket a pártok szervezik. A mezőgazdasági termelőszövetkezeti rendszer, amelynek a beavatkozása egyedüliként képes hozzásegíteni a gazdát a mezőgazdasági termelőknek járó állami támogatásokhoz; a szakmai osztályok előmenetelét szolgáló intézmények; valamint a munkások cseremunka és takarékszövetkezeti rendszere mind a pártok irányítása alatt áll. Minden ügyben, amelyet a hatóságok szabad belátására bíznak, az egyénnek – hogy tiszteljék – szüksége van pártja támogatására. Ilyen körülmények között gyanakváshoz vezet a pártügyekben való lezserség, a kilépés azonban komoly gazdasági hátrányokkal, vagy akár tönkremenetellel és kiközösítéssel járna.
A speciális érdekek pártjai egyedülálló bánásmódban részesítik a hivatásos osztályok kérdését. A jogász, az orvos, az író és a művész független szakmáit nem képviselik elegendő létszámban ahhoz, hogy lehetőségük nyíljon saját speciális érdekpártokat alkotni. Ennélfogva ők a legkevésbé fogékonyak a speciális osztályprivilégiumok ideológiájának befolyására. Ezeknek a csoportoknak a tagjai ragaszkodtak a legtovább és a legmakacsabbul a liberalizmushoz. Semmit nem nyerhettek a speciális érdekeik elősegítésére könyörtelenül és hajthatatlanul törekvő küzdelem alkalmazásából. Ez egy olyan helyzet volt, amire a legnagyobb aggodalommal tekintettek a szervezett nyomásgyakorló csoportok nevében tevékenykedő pártok. Nem tűrhették el az értelmiség folytatólagos ragaszkodását a liberalizmushoz, mivel attól féltek, hogy megfogyatkozhat saját létszámuk, ha a liberális eszmék, amiket ismét kidolgozott és elterjesztett néhány egyén ezekből a csoportokból, elegendő erőre tesz szert ahhoz, hogy elfogadásra és támogatásra leljen tagjaik sokasága által. Épp az imént tanulták meg, mekkora veszélyt jelentenek az efféle ideológiák a kaszt- és státustársadalom kiváltságos rendjeinek előjogaira. A speciális érdekek pártjai ennélfogva nekiláttak szisztematikusan megszervezni magukat úgy, hogy tőlük függővé tegyék a „liberális” szakmák tagjait. Ezt egyhamar elérték azzal, hogy belefoglalták őket a pártgépezet mechanizmusába. Az orvosnak, a jogásznak, az írónak és a művésznek be kell lépnie és alá kell vetnie magát pácienseinek, kliensinek, olvasóinak és patrónusainak szervezetébe. Aki tartózkodik vagy nyíltan fellázad, azt engedelmességbe bojkottálják.
A független hivatásos osztályok alárendelésével megegyező eljárás, amit a tanári pozíciókba és a közszolgálati állásokba való kinevezés során követnek. Ahol teljesen kifejlődött a pártrendszer, ott csakis a párttagokat nevezik ki, vagy kizárólag a hatalmon levő párt tagjait, vagy az összes speciális érdekpárt tagjait, annak a megegyezésnek megfelelően, amire – bár lehet csak hallgatólagosan – egymás között jutottak. És végül még a független sajtót is irányítás alá vonják a bojkott fenyegetésével.
Ezeket a pártszervezeteket saját fegyveres bandáik felállítása koronázta meg. A nemzeti hadsereg mintája szerinti katonai szervezetet alkotva, előkészítették mobilizációs és harci terveiket, fegyverek állnak a rendelkezésükre és készek a támadásra. A zászlóikkal és rézfúvós zenekaraikkal vonulnak az utcákon és a véget nem érő agitáció és háború korszakának hajnalát hirdetik a világnak.
Ez idáig két körülmény járult hozzá e helyzet veszélyeinek enyhítéséhez. Először is, a párterők elértek egyfajta hatalmi egyensúlyt néhány fontosabb országban. Ahol ez hiányzik, mint Oroszországban és Olaszországban, ott – semmibe véve azt a néhány megmaradt liberális elvet, amit a világ többi része még mindig elfogad – az államhatalmat használják arra, hogy elnyomják és üldözzék az ellenzéki pártok támogatóit.
A második körülmény, ami egyelőre még mindig meggátolja a legrosszabb megtörténtét, az az, hogy még a liberalizmus és a kapitalizmus iránti gyűlölettel áthatott nemzetek is számíthatnak a tőkebefektetésekre azokból az országokból, melyek a liberális és a kapitalista mentalitás klasszikus mintapéldái – mindenekfölött az Egyesült Államokból. Ezek nélkül a hitelek nélkül az ez idáig gyakorolt tőkefelélés politikájának következményei máris sokkal nyilvánvalóbbak volnának. Az antikapitalizmus kizárólag úgy képes fenntartani magát, ha a kapitalizmuson élősködik. Ennélfogva egy bizonyos fokig figyelembe kell vennie a Nyugat közvéleményét, ahol mind a mai napig elfogadják a liberalizmust, bár egy roppant hígított formában. Abban a tényben, hogy a tőkések rendszerint csak olyanoknak kívánnak kölcsönöket adni, akiktől remélhetik a hitel visszafizetését, a destrukcionista pártok a „tőke világuralmát” látják, ami miatt sírnak és sikítanak.
