Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.8. A mozgás szabadsága

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.8. A mozgás szabadsága

Időnként a liberalizmus szemére vetették, hogy programja túlnyomórészt negatív. Ez szükségszerűen következik, állítják, a szabadság természetéből, amit csak úgy lehet felfogni, mint szabadság valamitől, mivel a szabadság követelése lényegében valamiféle követelés elutasításából áll. Másrészről, gondolják, az autoritárius pártok programja pozitív. Mivel a „negatív” és „pozitív” kifejezések egy igen konkrét értékítéletet takarnak, az efféle beszéd máris magába foglal egy próbálkozást, hogy lopva diszkreditálják a liberalizmus politikai programját.

Nem szükséges itt újból megismételni, hogy a liberális program – a termelőeszközök magántulajdonlására alapuló társadalom – nem kevésbé pozitív, mint bármi más elképzelhető program. Ami negatív a liberális programban, az mindannak elutasítása és tagadása, a küzdelem mindaz ellen, ami ezzel a pozitív programmal ellenzékben áll. Ebben a védekező pozícióban a liberalizmus programja – és ami azt illeti, bármilyen mozgalomé – attól az állásponttól függ, amit ellenfelei képviselnek. Ott, ahol a legerősebb az ellenállás, a liberalizmus támadásának úgyszintén a legerősebbnek kell lennie; ahol viszonylag gyenge vagy teljességgel hiányzik, a körülményekhez mérten néhány rövid szó is elég. És mivel az ellenállás, amivel a liberalizmusnak szembe kellett szállnia, változásokon esett át a történelem során, a liberális program védekező aspektusa úgyszintén megannyi változáson esett át.

Ez abban az álláspontban ölt legnyilvánvalóbban testet, amit a mozgás szabadságának kérdésében foglal el. A liberális megköveteli, hogy mindenkinek jogában álljon ott lakni, ahol szeretne. Ez nem egy „negatív” követelés. A termelési eszközök magántulajdonlására alapuló társadalom lényegének része, hogy mindenki ott dolgozhasson és használhassa fel a jövedelmét, ahol a legjobbnak látja. Ez az elv csak akkor ölt negatív formát, ha olyan erőkkel találkozik, amelyek a mozgás szabadságának korlátozására törekednek. Ebben a negatív aspektusában a mozgás szabadságához való jog az idő előrehaladtával teljes változáson esett át. Amikor megjelent a liberalizmus a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században, a kivándorlás szabadságáért kellett küzdenie. Ma a bevándorlás szabadságáért folyik a küzdelem. Akkoriban olyan törvényeket kellett elleneznie, amelyek korlátozták egy ország lakosait abban, hogy a városba költözzenek, és ami súlyos büntetéssel fenyegette azokat, akik el akarták hagyni szülőföldjüket, hogy jobb életet keressenek idegen földeken. A bevándorlás azonban szabad és akadályozatlan volt akkoriban.

Ma, amint az köztudott, egészen más a helyzet. A tendencia néhány évtizeddel kezdődött a kínai kulik bevándorlása ellen hozott törvényekkel. Ma a világ minden országában, ami vonzónak tűnhet bevándorlás céljából, többé-kevésbé szigorú törvények tiltják meg teljesen vagy korlátozzák súlyosan azt.

Ezt a politikát két nézőpontból kell megfontolni: először mint szakszervezeti politika, aztán pedig mint nemzetvédelmi politika.

Olyan kényszerítő lépéseken kívül, mint a boltbezárás, a kötelező sztrájk és az erőszakos meggátolása azoknak, akik hajlandóak dolgozni, az egyetlen módja annak, hogy a szakszervezetek bármi befolyással bírjanak a munkaerőpiacra, a munkaerő kínálatának korlátozása. De mivel nem áll a szakszervezetek hatalmában csökkenteni a világon élő munkások számát, az egyetlen lehetséges alternatíva számukra a munkahelyekhez való hozzáférés korlátozása, és ezzel a munkások számának csökkentése az egyik iparágban vagy az egyik országban a többi iparágban foglalkoztatott vagy a többi országban élő munkások kárára. Gyakorlati politikai okokból csak korlátozott mértékben képesek valamelyik iparág dolgozói kizárni abból az ország többi munkását. Másrészről semmilyen különös politikai nehézséggel nem jár a külföldi munkaerő belépésének korlátozása.

A termelési körülmények, és ennélfogva a munka termelékenysége kedvezőbbek, következményképpen pedig magasabbak a bérek az Egyesült Államokban, mint Európa hatalmas területein. A bevándorlási korlátok nélkül az európai munkások hatalmas számban vándorolnának az Egyesült Államokba, hogy munkát keressenek. Ezt roppant mód megnehezítik az amerikai bevándorlási törvények. Így az Egyesült Államokban magasabban tartják a munkabéreket a szintnél, amit elérnének, ha teljes bevándorlási szabadság uralkodna, míg Európában alacsonyabbak a bérek ennél a szintnél. Az amerikai munkás nyer; az európai munkás veszít.

Azonban tévedés volna kizárólag a bérekre gyakorolt azonnali hatásuk szemszögéből vizsgálni a bevándorlási korlátok következményeit. Ennél messzebbre nyúlnak. Annak következményeképpen, hogy a munkaerő viszonylagos túlkínálata jelentkezik a viszonylag kedvezőtlen termelési körülményekkel rendelkező helyeken, és viszonylagos munkaerőhiány jelentkezik a viszonylag kedvezőbb termelési körülményekkel bíró helyeken, tovább bővül a termelés az előbbi helyen, és korlátozottabb a termelés az utóbbi helyen annál, ami a teljes migrációs szabadság esetén uralkodna. Így ezen szabadság korlátozásának következményei ugyanazok, mint a védővámoké. A világ egyik részén nem használják ki a viszonylag előnyösebb termelési lehetőségeket, míg a világ egy másik részén a kevésbé kedvező termelési körülményeket aknázzák ki. Az emberiség szemszögéből nézve az eredmény az emberi munka termelékenységének csökkenése, az emberiség számára elérhető javak alacsonyabb kínálata.

Ennélfogva a kezdettől fogva kudarcra ítéltettek a próbálkozások, amik gazdasági szemszögből próbálják igazolni a bevándorlás korlátozását. A legkisebb kétség sem lehet afelől, hogy a migrációs korlátok csökkentik az emberi munka produktivitását. Amikor a szakszervezetek az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában megakadályozzák a bevándorlást, nem csak a világ többi országa munkásainak érdeke ellen küzdenek, hanem mindenki más érdeke ellen is, hogy különleges kiváltságot biztosítsanak saját maguknak. Ami azt illeti, egyáltalán nem biztos, hogy az emberi munka termelékenységének általános növekedése, ami a teljes migrációs szabadság bevezetése következtében jelentkezne, nem volna olyan nagy, hogy ne kompenzálná teljesen az amerikai és ausztráliai szakszervezeteket a veszteségekért, amit az idegen munkások bevándorlása révén szenvednének.

Az Egyesült Államok és Ausztrália munkásai nem volnának képesek elérni a bevándorlás korlátozását, ha ne lenne egy másik érv is, amihez folyamodhatnak a politikájuk támogatásához. Elvégre bizonyos liberális elvek és eszmék hatalma még ma is olyan nagy, hogy lehetetlen küzdeni ellenük, ha nem helyeznek magasabbnak és fontosabbnak vélt megfontolásokat a maximum termelékenység elérésének érdeke fölé. Már láthattuk, miként hivatkoznak a „nemzeti érdekre” a védővámok igazolása céljából. Ugyanezt a megfontolást hívják segítségül a bevándorlás korlátozása mellett.

Ha eltörölnének minden migrációs korlátot, bevándorlók hatalmas hordája öntené el Európa viszonylag túlnépesedett területéről, állítják, Ausztráliát és Amerikát. Olyan hatalmas számban érkeznének, hogy lehetetlen volna az asszimilációjukban reménykedni. Ha az Amerikába érkező régi bevándorlók egyhamar átvették az angol nyelvet, az amerikai viselkedést és szokásokat, ez részben annak a ténynek volt köszönhető, hogy nem egyszerre érkeztek hatalmas létszámban. A bevándorlók kis csoportjai, akik egy hatalmas földterület számos különböző pontján telepedtek le, egyhamar integrálódtak az amerikai népbe. Az egyes bevándorlók félig már asszimilálódtak, amikor a következő bevándorló amerikai földre lépett. Ennek a gyors nemzeti asszimilációnak az egyik legfontosabb oka az a tény volt, hogy az idegen országokból származó bevándorlók nem érkeztek túl nagy létszámban. Ez, gondolják, immár megváltozna, és annak valódi veszélyével fenyegetne, hogy elpusztítaná az angolszászok felemelkedését – vagy pontosabban kizárólagos uralmát – az Egyesült Államokban. Ettől kiváltképp Ázsia mongol népei esetén kell tartani.

Ezek a félelmek talán eltúlzottak az Egyesült Államokra vonatkozóan. Ausztrália esetén kétségtelenül nem azok. Ausztráliának körülbelül ugyanakkora a népessége, mint Ausztriának; területe azonban százszor nagyobb, mint Ausztriának, és természetes erőforrásokkal is összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben bővelkedik. Ha teljesen megnyitnák Ausztráliát a bevándorlók számára, nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy népessége néhány év alatt többnyire japánokból, kínaiakból és malájokból állna.

Az idegenkedés, amit a legtöbben éreznek más nemzetek, és kiváltképp más rasszok tagjai iránt, nyilvánvalóan túlságosan is erős ahhoz, hogy megengedje az efféle ellenségességek bárminemű békés megoldását. Aligha számíthatunk arra, hogy az ausztrálok önként engedni fogják a nem angol nemzetiségű európaiak bevándorlását, és teljesen kizárt dolog, hogy megengedjék az ázsiaiaknak is, hogy munkát és permanens otthont keressenek a kontinensükön. Az angol származású ausztrálok ragaszkodnak ahhoz, hogy annak a ténye, hogy az angolok voltak az elsők, akik megnyitották azt a területet letelepedés céljából, különleges joggal ruházta fel az angol népet a teljes kontinens kizárólagos birtoklására mindörökké. A világ többi nemzetének tagjai azonban a legkevésbé sem kívánják vitatni az ausztrálok jogát ahhoz, hogy elfoglaljanak bármilyen földterületet, amit már használatra fogtak Ausztráliában. Mindössze igazságtalannak vélik, hogy az ausztrálok nem engedik a kedvezőbb termelési körülmények kihasználását, amelyek parlagon hevernek, és arra kényszerítik őket, hogy saját országaik kedvezőtlenebb körülményei között folytassák a termelést.

Ez a kérdés bír a legnagyobb jelentőséggel a világ jövőjére nézve. Bizony, a civilizáció sorsa függ a kielégítő megoldásától. Az egyik oldalon európaiak és ázsiaiak sokasága, bizony százmilliói állnak, akik arra kényszerülnek, hogy kedvezőtlenebb termelési körülmények között dolgozzanak, mint amit azokon a területeken találnának, ahonnan kizárták őket. Azt követelik, hogy nyissák meg előttük a tiltott paradicsom kapuit, hogy megnövelhessék munkájuk termelékenységét és így magasabb életszínvonalat biztosíthassanak maguknak. A másik oldalon állnak azok, akik elég szerencsések és sajátjuknak nevezhetik a kedvezőbb termelési körülményekkel rendelkező földet. Nem kívánják – mint munkások, nem pedig a termelési eszközök tulajdonosai – feladni a magasabb béreket, amit ez a pozíció garantál nekik. Azonban a teljes nemzet egyhangúan fél az idegenek beözönlésétől. A kedvező földterületek jelenlegi lakosai attól félnek, hogy egy nap a kisebbségbe kerülnek saját országukban, és hogy el kellene szenvedniük a nemzetiségi üldözés mindazon retteneteit, amiknek például a németek vannak kitéve Csehszlovákiában, Olaszországban és Lengyelországban.

Tagadhatatlan, hogy ezek jogos félelmek. Az állam kezében rejlő óriási hatalom miatt egy nemzeti kisebbségnek a legrosszabbra kell számítania egy különböző nemzetiségű többségtől. Amíg az állam azokkal az óriási hatalmakkal rendelkezik, amikkel napjainkban bír és amit a közvélemény az állam jogának tart, annak a gondolata, hogy olyan államban kelljen élne az embernek, amelynek kormányát egy idegen nemzetiség tartja a kezében, teljességgel rettentő. Félelmetes olyan államban élni, amelyben minden pillanatban üldözés áldozata lehet az ember – az igazságosság álarca mögé rejtőzve – a többség keze alatt. Rettenetes még iskolás gyermekként is hátrányokat szenvedni az ember nemzetisége miatt, és minden bírói és közigazgatási hatóság szemében a rossz oldalon állni a nemzeti kisebbségbe való tartozás miatt.

Ha az ember ebből a nézőpontból vizsgálja a konfliktust, úgy tűnik, hogy semmi más megoldást nem hagy, csak a háborút. Abban az esetben pedig az a várható kimenetel, hogy a nemzeti kisebbség fog vereséget szenvedni, hogy például a százmilliókat számláló ázsiai nemzetek sikeresen ki fogják űzni a fehérek utódait Ausztráliából. De nem kívánunk ilyen feltételezésekbe bocsátkozni. Hiszen egészen biztos, hogy az efféle háborúk – és feltételeznünk kell, hogy egy ilyen hatalmas méretű világprobléma nem oldható meg egyszer s mindenkorra csupán egyetlen háborúval – a legrettenetesebb katasztrófába vezetnék a civilizációt.

Nyilvánvaló, hogy semmilyen megoldás nincs a bevándorlás problémájára mindaddig, amíg az ember ragaszkodik az intervencionista állam eszményéhez, ami beavatkozik az emberi tevékenység minden területébe, vagy a szocialista államéhoz. Kizárólag a liberális program bevezetése révén tűnhetne el teljesen a bevándorlás napjainkban megoldhatatlannak látszó problémája. Egy liberális elvek mentén kormányzott Ausztráliában milyen bonyodalmak adódhatnának a tényből, hogy a kontinens egyes részein japánok, más részein pedig angolok alkotják a többséget?