Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.6. Gyarmatpolitika

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.6. Gyarmatpolitika

A megfontolások és célok, amik az európai hatalmak gyarmatpolitikáját irányították a nagy felfedezések kora óta, a legszögesebb ellentétben állnak a liberalizmus minden elvével. A gyarmatpolitika alapvető elképzelése az volt, hogy kihasználják a fehér faj katonai felsőbbrendűségét más fajokkal szemben. Az európaiak a civilizációjuk által kezükbe adott minden fegyverrel és találmánnyal indultak útnak, hogy leigázzák a gyengébb népeket, elrabolják tulajdonukat és rabigába hajtsák őket. Voltak, akik megpróbálták tisztára mosni és elkendőzni a gyarmatpolitika valódi indítékát azzal a kifogással, miszerint egyetlen célja az volt, hogy lehetővé tegyék a primitív népek számára, hogy élvezzék az európai civilizáció áldásait. Ha fel is tételezzük, hogy ez volt a valódi célja a kormányoknak, akik hódítókat küldtek a világ távoli részeire, a liberálisnak ez még mindig nem szolgáltat elegendő okot arra, hogy hasznosnak vagy előnyösnek tartsa az efféle gyarmatosítást. Ha, ahogy hisszük, az európai civilizáció valóban felsőbbrendű Afrika primitív törzseinél vagy Ázsia civilizációinál – bármennyire is tiszteletreméltóak az utóbbiak a maguk módján – akkor képesnek kellene lennie bebizonyítania felsőbbrendűséget azzal, hogy inspirálja ezeket a népeket arra, hogy önszántukból kövessék a példáját. Lehetne gyászosabb bizonyítéka az európai civilizáció meddőségének, mint az, hogy kizárólag tűzzel és karddal lehet elterjeszteni?

A történelem egyik fejezete sem annyira vérrel áztatott, mint a gyarmatosítás történelme. Haszontalanul és értelmetlenül folyt a vérontás. Virágzó földeket semmisítettek meg; teljes népeket pusztítottak el és irtottak ki. Ezt sehogyan sem lehet elkendőzni vagy igazolni. Az európaiak uralma Afrikában és Ázsia fontos részein abszolút. Ez a legszögesebb ellentétben áll a liberalizmus és a demokrácia összes elvével, és semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy az eltörlésére kell törekednünk. Az egyetlen kérdés, hogy miként lehet eltörölni ezt a tűrhetetlen helyzetet a lehető legkevésbé káros módon.

A legegyszerűbb és legradikálisabb megoldás az volna, ha az európai kormányok elrendelnék tisztviselőik, katonáik és rendőrségük kivonulását ezekről a területekről, és magukra hagynák lakosaikat. Nem számít, hogy ezt azonnal teszik-e, vagy az őslakosok szabadon lefolytatott népszavazása előzi meg a gyarmatok feladását. Hiszen semmi kétségünk nem lehet egy valóban szabad szavazás eredménye felől. A tengeren túli gyarmatok európai uralma nem számíthat alattvalói beleegyezésére.

Ennek a radikális megoldásnak az azonnali következménye, ha nem is teljes anarchia, akkor legalábbis folyamatos konfliktus volna az európaiak által elhagyott területeken. Nyugodtan biztosra vehetjük, hogy az őslakosok ez idáig csak gonoszságot tanultak az európaiakról, és semmi jó dolgot. Ez nem az őslakosok, hanem az európai hódítóik hibája, akik semmit nem tanítottak nekik, csak gonoszságot. Fegyvereket és mindenféle pusztító gépezeteket vittek a gyarmatokba; a legrosszabb és legkegyetlenebb embereket küldték ki tisztviselőknek és tiszteknek; kardokkal állították fel gyarmati uralmukat, amelynek véres kegyetlensége a bolsevikok zsarnoki rendszerével vetélkedik. Ne lepődjenek meg az európaiak, ha a rossz példa, amit ők maguk mutattak a gyarmatokon, gonosz gyümölcsöt terem. Semmi joguk nincsen képmutatóan panaszkodni az őslakosok közerkölcsének alacsony szintje miatt. Ahogyan az az érv is alaptalan volna, hogy az őslakosok még nem elég érettek a szabadságra, és szükségük van még legalább néhány év további oktatásra az idegen uralkodók ostora alatt, mielőtt magukra lehetne hagyni őket. Hiszen részben épp ez az „oktatás” a felelős a szörnyű körülményekért, amik napjainkban uralkodnak a gyarmatokon, bár következményei nem fognak teljesen testet ölteni egészen addig, amíg az európai seregek és tisztviselők ki nem vonulnak.

De talán azt fogják bizonygatni, hogy a felsőbbrendű faj tagjaiként az európaiak kötelessége elkerülni az anarchiát, ami feltételezhetően kitörne a gyarmatok evakuálása után, és ennélfogva kötelesek fenntartani uralmukat az őslakosok érdekében és hasznára. Az érv megerősítése végett talán élénken ábrázolják a körülményeket, amik Közép-Afrikában és Ázsia számos részén uralkodtak az európai uralom előtt. Emlékezhetünk a rabszolgavadászatra, amit az arabok folytattak Közép-Afrikában, és a féktelen erőszakra, amit megannyi indiai despota engedett meg magának. Természetesen sok a képmutatás ebben az érvelésben, és nem szabad elfelejteni például, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelem csak azért virágozhatott, mert az európaiak leszármazottjai az amerikai gyarmatokon vásárlóként jelentek meg a rabszolgapiacokon. De egyáltalán nem szükséges taglalnunk az efféle okfejtés érveit és ellenérveit. Ha mindössze annyit lehet felhozni a gyarmatok feletti európai uralom fenntartása mellett, hogy az állítólag az őslakosok érdekében történik, akkor azt kell mondania az embernek, hogy jobb volna, ha ezt az uralmat teljesen beszüntetnék. Senkinek sincs joga beleártani magát mások ügyeibe, hogy elősegítse az érdeküket, és senkinek sem szabadna azt színlelni – miközben saját érdekeit tartja szem előtt – hogy önzetlenül csakis mások érdekében cselekszik.

Van azonban egy másik érv is az európai hatalom és befolyás fenntartása mellett a gyarmati területeken. Ha az európaiak sosem vonták volna uralmuk alá a trópusi gyarmatokat, ha nem tették volna gazdaságukat jelentős mértékben függővé a trópusi nyersanyagok és tengerentúli mezőgazdasági termékek behozatalától, amelyekért ipari javakkal fizettek, még mindig igen békésen meg lehetne vitatni a kérdést, hogy érdemes-e bevonni ezeket a területeket a világpiac hálózatába. De mivel a gyarmatosítás már belekényszerítette ezeket a területeket a világszintű gazdasági közösség keretébe, egészen más a helyzet. Európa gazdasága ma jelentős mértékben Afrika, valamint Ázsia számos területének a világgazdaságban való részvételén alapul, amik mindenféle nyersanyagot szolgáltatnak. Ezeket a nyersanyagokat nem erőszakkal ragadják el az őslakosoktól. Nem sarcként viszik el őket, hanem önkéntes csere révén adják őket át Európa ipari termékeiért cserébe. Tehát a kapcsolatok nem bármiféle egyoldalú előnyön alapulnak; épp ellenkezőleg, kölcsönösen előnyösek, és a gyarmatok lakói épp annyi előnyre tesznek szert belőlük, mint Anglia vagy Svájc lakói. Ezeknek a kereskedelmi kapcsolatoknak bárminemű megállítása súlyos gazdasági veszteségekkel járna mind Európa, mind a gyarmatok számára, és súlyosan csökkentené az embertömegek életszínvonalát. Ha a teljes földet átölelő gazdasági kapcsolatok lassú kiterjesztése és a világgazdaság fokozatos fejlődése az elmúlt százötven év növekvő gazdagságának egyik legfontosabb forrása volt, ennek a tendenciának a megfordítása példátlan mértékű gazdasági katasztrófát jelentene a világnak. Ez a katasztrófa kiterjedésében és következményeiben messze felülmúlná a Világháború gazdasági következményeihez kapcsolódó krízist. Hagyni kellene vajon, hogy mind Európa, mind a gyarmatok jóléte tovább zuhanjon, hogy lehetőséget biztosítsunk az őslakosoknak saját politikai sorsuk meghatározásához, amikor ez egyébként sem a szabadságukhoz, hanem csupán uralkodóik felcseréléséhez vezetne?

Ennek a megfontolásnak kell döntő szerepet tulajdonítani a gyarmatpolitikai kérdések megítélésében. Az európai tisztviselőknek, katonáknak és rendőröknek ott kell maradniuk ezeken a területeken, amennyiben jelenlétük szükséges azoknak a jogi és politikai körülményeknek a fenntartásához, amelyek biztosítják a gyarmati területek részvételét a nemzetközi kereskedelemben. Lehetségesnek kell maradnia annak, hogy folytatódhasson a kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági tevékenység a gyarmatokon, hogy kiaknázhassák a bányákat és elszállíthassák az ország termékeit a vasutakon és a folyókon a partokra, onnan pedig Európába és Amerikába. Az, hogy ez folytatódhasson, mindenkinek az érdeke, nem csak Európa, Amerika és Ausztrália lakosainak, hanem Ázsia és Afrika őslakosainak is. Ahol a gyarmati hatalmak nem lépik túl ezeket a határokat, nem lehet ellenvetéseket felhozni tevékenységükkel szemben a liberális szemszögből.

De mindenki tudja, milyen súlyosan vétkezett az összes gyarmati hatalom ez ellen az elv ellen. Aligha szükséges felidézni a retteneteket, amiket elkövettek a belga Kongóban a megbízható angol tudósítók beszámolói szerint. Tételezzük fel, hogy ezek a rémtettek nem álltak a Belga kormány szándékában, és kizárólag a Kongóba küldött funkcionáriusok túlkapásainak és gonoszságának tulajdoníthatók. De maga a tény, hogy szinte mindegyik gyarmati hatalom olyan kereskedelmi rendszert állított fel a tengerentúli birtokain, amely előnyös helyzetbe juttatja az anyaország javait, azt mutatja, hogy napjaink gyarmatpolitikáját olyan megfontolások vezérlik, amelyek teljességgel ellentétesek azokkal, amiknek uralkodniuk kellene ezen a területen.

Ahhoz, hogy összhangba kerüljenek Európa és a fehér faj érdekei a gyarmatokon élő színes bőrű fajok érdekeivel minden gazdaságpolitikai kérdésben, a Nemzetek Szövetségének kezébe kell adni mindazon tengerentúli territórium igazgatásának legfelsőbb hatalmát, amelyekben nincsen parlamentáris kormányzati rendszer. A Szövetségnek gondoskodnia kell arról, hogy a lehető leghamarabb biztosítsa az önkormányzást ott, ahonnan hiányzik, és hogy az anyaország hatalma a tulajdon, a külföldiek polgári jogainak és a kereskedelmi kapcsolatok védelmére korlátozódjon. Mind az őshonosoknak, mind más nemzetek tagjainak meg kell adni a jogot, hogy közvetlenül a Szövetség elé járulhassanak a panaszaikkal, ha az anyaország bármely intézkedése meghaladja azt, ami megkövetelt a kereskedelem és általánosságban a gazdasági tevékenység biztosításához ezeken a területeken, a Nemzetek Szövetségét pedig fel kell ruházni a joggal ahhoz, hogy rendezni tudja ezeket a panaszokat.

Ezeknek az elveknek az alkalmazása lényegében azt jelentené, hogy az európai országok tengerentúli territóriumai először a Szövetség megbízása alá tartoznának. De még ennek is csupán átmeneti fázisnak kellene lennie. A végső célnak a gyarmatok teljes felszabadításának kell lennie a despotikus uralom alól, amelyben élnek.

A bonyolult probléma – ami az idő előrehaladtával egyre bonyolultabbá válik – ezen megoldásával nem csak Európa és Amerika gyarmat nélküli nemzeteinek, hanem a gyarmati hatalmaknak és az őslakosoknak is meg kell elégedniük. A gyarmati hatalmaknak rá kell ébredniük arra, hogy hosszútávon képtelenek lesznek fenntartani az uralmukat a gyarmatok felett. Azzal, hogy belépett a kapitalizmus ezekre a területekre, az őslakosoknak önállóvá kell válniuk; nincs többé kulturális különbség a felsőbb osztályok, valamint a tisztek és tisztviselők között, akiket az anyaország megbízott a közigazgatással. A hatalomeloszlás katonai és politikai szemszögből ma egészen különbözik attól, ami mindössze egy nemzedékkel ezelőtt volt. Kudarcnak bizonyult az európai hatalmak, az Egyesült Államok és Japán próbálkozása arra, hogy gyarmati territóriumként kezeljék Kínát. Egyiptomban visszavonulóban vannak az angolok; Indiában máris védekező helyzetbe kerültek. Köztudott, hogy Hollandia képtelen volna megtartani Kelet-Indiát egy valóban komoly támadással szemben. Ugyanez igaz Afrika és Ázsia francia gyarmataira. Az amerikaiak nincsenek megelégedve a Fülöp-szigetekkel, és készen állnak feladni őket, amint alkalmuk nyílik. A gyarmatok átruházása a Nemzetek Szövetségének gondnokságára biztosítaná a gyarmati hatalmak számára tőkebefektetésük érintetlen tulajdonjogát és óvná őket attól, hogy áldozatokat kelljen hozniuk az őslakosok felkelésének elfojtása során. Az őslakosok is csak hálásak lehetnének egy olyan javaslatnak, ami biztosítaná a függetlenségüket a békés evolúció útján, ezzel pedig garantálná, hogy semmilyen hódításra éhes szomszédjuk nem fenyegetné a politikai függetlenségüket a jövőben.