Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.3. A béke politikai alapjai

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.3. A béke politikai alapjai

Azt gondolná az ember, hogy a Világháború tapasztalata után egyre inkább elterjed az örök béke szükségességégének megértése. Azonban még mindig nem ismerik el, hogy az örökkévaló békét kizárólag úgy lehet elérni, ha általánosságban a gyakorlatba ültetik a liberális programot, és folyamatosan és következetesen tartják magukat ahhoz, a Világháború pedig nem volt más, mint az elmúlt évtizedek antiliberális politikájának természetes és szükségszerű következménye.

Egy értelmetlen és meggondolatlan szlogen a kapitalizmust teszi felelőssé a háború eredetéért. A kapcsolat az utóbbi és a protekcionizmus politikája között egészen nyilvánvaló, és annak eredményeképp, ami kétségtelenül a tényekkel szembeni súlyos tudatlanság, a védővámokat a kapitalizmussal azonosítják. Az emberek elfelejtik, hogy röviddel ezelőtt az összes nacionalista kiadvány tele volt erőszakos gyalázkodásokkal a nemzetközi tőke („finánctőke” és „nemzetközi aranytröszt”) ellen, mert országtalan, mert ellenzi a védővámokat, mert tartózkodik a háborútól és a békét pártolja. Teljességgel abszurd a fegyveripart okolni a háború kirobbanásáért. A fegyveripar azért jelent meg és öltött jelentős méretet, mert a háborúra hajló államok és népek fegyvereket követeltek. Roppant abszurd volna azt feltételezni, hogy azért fordultak az imperializmus felé a nemzetek, hogy szívességet tegyenek a lőszergyártóknak. A fegyveripar, mint az összes többi ipar, azért jelent meg, hogy kielégítsen egy kínálatot. Ha a nemzetek más dolgokat szerettek volna a lövedékek és robbanóeszközök helyett, akkor a gyártulajdonosok azokat gyártották volna le a háborús eszközök helyett.

Feltételezhető, hogy napjainkban egyetemes a béke iránti vágy. De a világ népei egyáltalán nem tudják egyértelműen, hogy milyen feltételek szükségesek a béke biztosításához.

A zavartalan békéhez el kell törölni az agresszió minden ösztönzőjét. Fel kell állítani egy világrendet, amelyben a nemzetek és a nemzeti csoportok annyira meg vannak elégedve az életkörülményeikkel, hogy nem fogják úgy érezni, hogy a háború kétségbeesett eszközéhez kényszerülnek folyamodni. A liberális nem számít arra, hogy prédikálással és moralizálással eltörölhető a háború. Azokat a társadalmi körülményeket kívánja megteremteni, amelyek el fogják törölni a háború okait.

Az első követelmény ezen a téren a magántulajdon. Amikor a magántulajdont még háború idején is tisztelni kell, amikor a győztesnek nem áll jogában elkobozni magánszemélyek tulajdonát, a köztulajdon kisajátításának pedig nincs nagy jelentősége, mivel mindenhol a termelőeszközök magántulajdonlása uralkodik, máris eltűnt a háborúzás egyik fontos indítéka. Ez azonban közel sem elég a béke biztosításához. Ahhoz, hogy az önrendelkezéshez való jogot ne redukálják puszta színjátékká, olyannak kell lenniük a politikai intézményeknek, hogy a lehető legkisebb jelentőséggel bírjon egy terület fölötti szuverenitás átruházása az egyik kormányról a másikra, és ne járjon semmi előnnyel vagy hátránnyal senki számára. Az emberek nem értik meg, mi is szükséges ehhez, így tisztáznunk kell azt néhány példával.

Ha szemügyre veszünk egy térképet, ami Közép- és Kelet-Európa nyelvi és nemzetiségi csoportjait ábrázolja, felfigyelhetünk arra, milyen gyakran lépik át a közöttük levő határokat – mint például Észak- és Nyugat-Bohémiában – a vasútvonalak. Itt, az intervencionizmus és az etatizmus körülményei között sehogyan sem lehet az államhatárokat hozzáigazítani a nyelvi határokhoz. Az kizárt dolog volna, hogy a német állam területén üzemeltessék a cseh állam tulajdonában álló vasutat, az pedig még inkább, hogy egy vasútvonal néhány mérföldenként más-más vezetőség alá tartozzon. Ugyanúgy elképzelhetetlen volna, hogy egy vonatút minden néhány percében vagy negyedórájában vámkorlátokkal kelljen szembetalálkozni, annak minden formalitásával. Könnyű tehát megérteni, miért jutnak arra a következtetésre az etatisták és az intervencionisták, hogy nem szabad „megtörni” az efféle területek „földrajzi” vagy „gazdasági” egységét, és hogy a szóban forgó területet egyetlen „uralkodó” szuverenitása alá kell helyezni. (Természetesen minden nemzet azt próbálja bizonygatni, hogy egyedül ő jogosult és képes az uralkodó szerepét játszani ezekben a helyzetekben.) A liberalizmus számára itt semmi probléma nem adódik. A magán vasútvonalak, ha mentesek az állami beavatkozástól, szabadon és gond nélkül átszelhetik megannyi állam területét. Ha nincsenek vámhatárok és nem sújtják korlátozások a személyek, állatok és javak mozgását, akkor jelentéktelen, hogy egy néhány órás vonatút többször vagy kevesebbszer lép-e át a határokon.

A nyelvi térkép úgyszintén felfedi a nyelvi enklávék létét. A honfitársak elzárt településeken vagy nyelvszigeteken élnek együtt anélkül, hogy összekapcsolná őket bármiféle egyazon nemzetiségű földterület népük fő csoportjával. Jelen politikai körülmények között nem egyesülhetnek anyaországukkal. A tény, hogy az állam által felölelt területet napjainkban vámfalak védelmezik, politikai szükségszerűséggé teszi a töretlen területi kontinuitást. Gazdaságilag megfojtanának egy apró „külföldi birtokot,” amit vámok és más protekcionista intézkedések által elszigeteltek a közvetlen szomszédságában álló területtől. De amint szabadkereskedelem uralkodik, az állam pedig a magántulajdon védelmére korlátozza magát, mi sem egyszerűbb, mint a megoldás erre a problémára. Ekkor egyetlen nyelvszigetnek sem kell beletörődnie jogfosztottságába mint nemzet, pusztán mert nem kapcsolja össze őket egy honfitársai által lakott földhíd saját népükkel.

A hírhedt „korridor probléma” is csak egy imperialista-etatista-intervencionista rendszerben merül fel. Egy szárazföldi ország úgy hiszi, hogy szüksége van egy, a tengerhez vezető „korridorra” vagy „folyosóra,” hogy távol tartsa külkereskedelmét azoknak az országoknak az intervencionista és etatista politikájának befolyásától, amelyeknek a területei elválasztják őt a tengertől. Ha a szabadkereskedelem uralkodna, nehéz volna megmondani, milyen előnyökre számíthatna egy szárazföldi ország egy „korridor” birtoklásától.

Súlyos következményekkel jár az átmenet az egyik „gazdasági zónából” (az etatista értelemben) a másikba. Elég csak a felső-elzászi pamutiparra gondolni, aminek kétszer kellett átesnie ezen, vagy Felső-Szilézia lengyel textiliparára stb. Ha egy terület politikai hovatartozásának megváltozása előnyökkel vagy hátrányokkal jár a lakosai számára, akkor lényegében korlátozott a szabadságuk arra, hogy megszavazzák, melyik államhoz kívánnak valójában tartozni. Csak akkor beszélhetünk tényleges önrendelkezésről, ha minden egyén döntése a saját szabad akaratából fakad, nem pedig a veszteségtől való félelemből vagy a nyereség reményéből. Egy liberális elvek mentén szerveződő kapitalista világ nem ismer elkülönült „gazdasági” zónákat. Egy ilyen világban a föld felszínének teljes területe egyetlen gazdasági területet alkot.

Az önrendelkezés joga csak azok számára előnyös, akik a többséget alkotják. Ahhoz, hogy a kisebbségek is védelmet élvezzenek, szükségesek bizonyos belföldi intézkedések, melyek közül először azokat vizsgáljuk, amelyek az oktatáspolitikát érintik.

Napjainkban a legtöbb országban kötelező az iskolalátogatás, vagy legalábbis a magántanítás. A szülők kötelesek meghatározott éveken át iskolába küldeni a gyermekeiket, vagy az iskolai nyilvános oktatás helyett egyenlő tanítást kell nekik nyújtaniuk otthon. Felesleges belemenni az érvekbe, amiket megfogalmaztak a kötelező oktatás mellett és ellen, amikor a kérdés még mindig vita tárgya volt. A legkevésbé sem relevánsak a jelenlegi helyzetre. Egyedül egy érv van, ami bármennyi jelentőséggel bír ennek kapcsán, nevezetesen az, hogy a kötelező oktatás politikájához való ragaszkodás teljességgel összeegyeztethetetlen a maradandó béke felállítására irányuló törekvésekkel.

London, Párizs és Berlin lakosai kétségtelenül teljességgel hihetetlennek fognak találni egy ilyen kijelentést. Mégis mi az ördög köze van a kötelező oktatásnak a háborúhoz és a békéhez? Az embernek azonban nem szabad kizárólag Nyugat-Európa népeinek szemszögéből megítélnie ezt a kérdést, ahogyan azt megannyi mással is teszik. Londonban, Párizsban és Berlinben, való igaz, egykönnyen megoldható a kötelező oktatás problémája. Ezekben a városokban semmi kétség nem merülhet fel annak kapcsán, hogy milyen nyelven folyjon a tanítás. A népesség, ami ezekben a városokban lakik és küldi iskolába a gyermekeit, többé-kevésbé homogén nemzetiségű. De még a Londonban élő, nem angol nyelvű emberek is úgy találják, hogy gyermekeik nyilvánvaló érdekében áll, hogy angolul, nem pedig más nyelven tanítsák őket, és nem különb a helyzet Párizsban és Berlinben.

A kötelező oktatás kérdésének azonban egészen más a jelentősége azokon a kiterjedt területeken, ahol egymás mellett és egymással elvegyülve, a soknyelvűség zavarában élnek más-más nyelvet beszélő népek. Itt döntő fontosságúvá válik a kérdés, hogy milyen nyelven folyjon az oktatás. A döntés az évek során meghatározhatja egy teljes terület nemzetiségét. Az iskola elidegenítheti a gyermekeket a nemzetiségtől, amelybe a szüleik tartoznak, és teljes nemzetiségek elnyomásának eszközeként használható. Aki az iskolákat irányítja, annak hatalmában áll ártani más nemzetiségeknek és elősegíteni sajátját.

Nem megoldás erre a problémára azt javasolni, hogy küldjenek minden gyermeket abba az iskolába, amelyben szülei nyelvét beszélik. Mindenekelőtt, ha el is tekintünk a problémától, amit a vegyes nyelvi hátterű gyermekek jelentenek, nem mindig könnyű meghatározni a szülők nyelvét. A soknyelvű területeken sokaktól megköveteli a szakmájuk, hogy használják az országban beszélt összes nyelvet. Továbbá gyakran nem áll módjában valakinek – ismét megélhetésére való tekintettel – hogy nyíltan kijelentse, hogy az egyik vagy a másik nemzetiséghez tartozik. Az intervencionizmus rendszerében elveszítheti azokat a vásárlókat, akik más nemzetiséghez tartoznak, vagy az állását egy másik nemzetiségből származó vállalkozó alatt. Aztán pedig számos szülő akad, akik jobb szeretnék egy másik nemzetiség iskoláiba küldeni gyermekeiket, mivel előnyben részesítik a többnyelvűség vagy a másik nemzetiségbe való asszimiláció előnyeit, mint a saját népükhöz való hűséget. Ha az ember a szülőkre hagyja annak eldöntését, hogy melyik iskolába küldjék a gyermekeiket, akkor kiteszi őket a politikai kényszer minden elképzelhető formájának. Minden vegyes nemzetiségű területen az iskola a legnagyobb fontosságú politikai nyeremény. Nem lehet leválasztani róla a politikai jellegét mindaddig, amíg állami és kötelező intézmény marad. Valójában egyedül egy megoldás van: az államnak, a kormányzatnak, a törvényeknek semmilyen formában nem szabad foglalkoznia az iskolázással és az oktatással. Nem szabad közpénzeket használni ilyen célokra. A fiatalok felnevelését és tanítását teljességgel a szülőkre, magánegyesületekre és magánintézményekre kell hagyni.

Jobb, ha valamennyi ifjú formális oktatás nélkül nő fel, mint az, ha élvezhetik az iskolázás előnyeit, hogy aztán ki legyenek téve annak kockázatának, miután felnőttek, hogy megöljék vagy megcsonkítsák őket. Egy egészséges írástudatlan mindig jobb, mint egy megnyomorított írástudó.

De ha el is töröljük a kötelező oktatás által gyakorolt lelki kényszert, még mindig messze nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy eltöröljük a súrlódások minden forrását a soknyelvű területeken élő nemzetiségek között. Az iskola a nemzetiségek elnyomásának az egyik eszköze – talán a legveszélyesebb, a véleményünk szerint – de kétségtelenül nem az egyetlen. A gazdasági életbe való minden állami beavatkozás eszközül szolgálhat azon nemzetiségek tagjainak üldözéséhez, akik az uralkodó csoporttól eltérő nyelvet beszélnek. Ennek okán, a béke megőrzése érdekében korlátozni kell az állam tevékenységét arra a szférára, amely a szó legszigorúbb értelmében elengedhetetlen.

Nem boldogulhatunk az államapparátus nélkül az egyén életének, szabadságának, tulajdonának és egészségének megőrzése végett. De még az e célokból elvégzett bírói és rendőri tevékenységek is veszélyessé válhatnak olyan területeken, ahol bármi alapja lehet a diszkriminációnak az egyik és egy másik csoport között a hivatali ügyletek lebonyolítása során. Az országokban, ahol semmi nem ösztönzi különösen a részrehajlást, csak ott nem lesz általánosságban semmi ok attól félni, hogy elfogult módon fog cselekedni egy köztisztviselő, akinek az élet, szabadság, tulajdon és egészség védelme céljából kellene alkalmazni a felállított törvényeket. Ahol azonban a vallásos, nemzeti vagy hasonló különbségek csoportokra osztották a népességet, melyek között olyan mély szakadék húzódik, hogy az kizár minden igazságosságot vagy emberiességet, és kizárólag a gyűlöletnek ad teret, egészen más a helyzet. Ekkor a bíró, aki tudatosan, vagy annál is gyakrabban tudattalanul elfogultan jár el, úgy gondolja, hogy egy magasabb kötelességnek engedelmeskedik, amikor hivatali hatalmát és előjogait saját csoportjának szolgálatába állítja.

Amennyiben az államapparátusnak nincs más feladata, mint az élet, szabadság, tulajdon és egészség védelme, lehetséges szabályozásokat alkotni, amelyek olyan szigorúan körbehatárolják a területet, amelyen belül szabadon cselekedhetnek a közigazgatási hatóságok és a bíróságok, hogy szinte semmi tér ne maradjon saját belátásuk vagy önkényes, szubjektív ítéletük gyakorlására. De amint a termelésirányítás egy részét az állam kezébe helyezik, amint a kormányzat apparátusától követelik a magasabb fokú javak alkalmazásának eldöntését, onnantól lehetetlen alávetni az adminisztratív tisztviselőket kötelező érvényű szabályoknak és előírásoknak, amelyek bizonyos jogokat biztosítanának minden polgárnak. Egy büntetőjog, amit a gyilkosok megbüntetésére terveztek, meghúzhat egy vonalat – legalábbis bizonyos fokig – aközött, hogy mi és mi nem minősül gyilkosságnak, és ezzel korlátok közé szoríthatja a területet, amelyen belül a magisztrátus szabadon alkalmazhatja saját ítéletét. Természetesen minden jogász nagyon jól tudja, hogy még a legjobb törvény is megrontható konkrét esetekben, értelmezésében, alkalmazásában és adminisztrációjában. De egy állami hivatal esetén, amit megbíztak a szállítóeszközök, bányák vagy állami földek kezelésével, bármennyire is korlátozza az ember annak szabadságát más tekintetben (ami kifejtésre került a 2. fejezetben), a legtöbb, amit az ember tehet annak érdekében, hogy pártatlan maradjon nemzetpolitikai kérdésekben, hogy üres általánosságokba foglalva ad neki utasításokat. Sok téren jelentős mértékben szabad kezet kell hagyni neki, mivel nem tudható előre, milyen körülmények között kell majd tevékenykednie. Tehát tárva-nyitva az ajtó az önkényesség, az elfogultság és a hivatali hatalommal való visszaélés számára.

Még a más-más nemzetiségek által lakott területen is egységes közigazgatásra van szükség. Nem lehet minden utcasarokra egy német és egy cseh rendőrt helyezni, akiknek csak saját nemzetiségük tagjait kell védelmezniük. És ha ez lehetséges is volna, még mindig felmerülne annak kérdése, hogy ki avatkozzon be, amikor mindkét nemzetiség tagjai érintettek egy helyzetben, ami beavatkozást követel. A hátrányok, amelyek az egységes közigazgatás szükségességéből fakadnak ezeken a területeken, elkerülhetetlenek. De ha egyébként is nehézségekbe ütközik olyan elengedhetetlen állami feladatok elvégzése, mint az élet, szabadság, tulajdon és egészség védelme, nem szabadna azokat szörnyűséges méretűre hizlalni azzal, hogy más területekre is kiterjesztik az állami tevékenységek körét, amelyek természetüknél fogva még nagyobb tered adnak az önkényes ítéletnek.

A világ nagy területein nem csupán egy nemzetiség, egy rassz vagy egy vallás tagjai, hanem különböző népek tarka keveréke él. A termelés helyének változásából szükségszerűen fakadó migrációs mozgások eredményeképpen folyton-folyvást új territóriumok találják szembe magukat a vegyes népesség problémájával. Ha az ember nem akarja mesterségesen súlyosbítani a súrlódást, ami szükségszerűen fakad a különböző csoportok együttéléséből, kizárólag azokra a feladatokra kell korlátoznia az államot, amiket csakis ő képes elvégezni.