A liberalizmus ellenségei kijelentik, hogy napjaink világában nem állnak fenn többé a liberalizmus megvalósításához szükséges előfeltételek. A liberalizmus megvalósítható volt akkor, amikor számos középvállalkozás folytatott lázas versenyt egymással minden iparágban. Manapság, mivel a trösztök, a kartellek és más monopolisztikus vállalatok teljesen irányításuk alatt tartják a piacot, a liberalizmusnak teljesen befellegzett. Nem a politika pusztította el, hanem a magánvállalkozás rendíthetetlen evolúciójában rejlő természetes hajlamok.
A munkamegosztás szakosodott szerepet biztosít minden produktív egységnek a gazdaságban. Ez a folyamat sosem áll meg, amíg zajlik a gazdasági fejlődés. Rég elhagytuk azt a stádiumot, amikor egyazon gyár állított elő mindenféle gépezetet. Ma egy gépgyár, ami nem korlátozza magát kizárólag bizonyos típusú gépek előállítására, versenyképtelen. A szakosodás előrehaladtával egyre szélesednie kell a területnek, amit egy adott ellátó kiszolgál. A piacnak, amit egy olyan textilgyár lát el, ami csak néhányféle szövetet gyárt, nagyobbnak kell lennie, mint az, amit egy takács szolgál, aki mindenféle szövetet sző. Kétségtelen, a termelés ezen fokozatos szakosodása minden területen olyan vállalatok kialakulását idézi elő, akiknek az egész világ a piacuk. Ha ezt a fejlődést nem állítják meg protekcionista és más antikapitalista intézkedések, az eredmény az lesz, hogy minden termelési ágazatban viszonylag csekély számú, vagy akár csak egyetlen konszern fog üzemelni, ami a szakosodás legnagyobb szintjével termel és ellátja az egész világot.
Ma természetesen nagyon messze vagyunk ettől az állapottól, mivel minden kormány politikája arra törekszik, hogy leválasszon a világgazdaság egységéről kis területeket, amelyeken belül a vámok és más, egyazon cél elérésére tervezett intézkedések védelme alatt mesterségesen megőriznek, vagy akár megteremtenek olyan vállalatokat, amelyek nem volnának versenyképesek a szabad világpiacon. A kereskedelempolitikai megfontolások mellett az efféle intézkedéseket, amelyek a vállalati koncentrációt veszik célkeresztbe, azon az alapon igazolják, hogy egyedül ezek akadályozták meg, hogy a termelők monopolisztikus kombinációja kizsákmányolja a fogyasztókat.
Ahhoz, hogy kiértékeljük ezen érv érvényességét, tételezzük fel először, hogy már annyira előrehaladott a munkamegosztás az egész világon, hogy csupán egy-egy konszern termel minden egyes értékesítésre szánt árucikket, így a fogyasztó, vásárlói minőségében mindig egyetlenegy eladóval találja szemben magát. Egy átgondolatlan közgazdasági doktrína szerint ilyen körülmények között abban a helyzetben volnának a termelők, hogy olyan magasan tartsák az árakat, amennyire csak szeretnék, hogy hatalmas nyereséget realizáljanak, ezzel jelentősen csökkentve a fogyasztók életszínvonalát. Nem nehéz meglátni, hogy ez a gondolat teljesen hibás. A monopolárak, ha nem az állam bizonyos gazdasági beavatkozásai teszik lehetővé, hosszútávon kizárólag az ásványi és más természetes erőforrások irányítása segítségével tarthatók fenn. Egy elszigetelt monopólium a termelő iparágakban, amely magasabb nyereséget produkál, mint a máshol megkereshető profitok, rivális cégek megalapítását ösztönözné, amelyek versengése megtörné a monopóliumot és visszaállítaná az árakat és a profitokat az általános szintre. A monopóliumok a termelő iparágakban azonban nem válhatnak általánossá, mivel egy gazdaságban a vagyonosság bármely szintjén a befektetett tőke és foglalkoztatott munka teljes mennyisége – és ennélfogva a társadalom által megtermelt termékek mennyisége – egy adott méretű. A tőke és a foglalkoztatott munka mennyisége bármelyik – vagy számos – termelési ágazatban csökkenthető annak érdekében, hogy megnöveljék az egységárat és a monopolista vagy a monopolisták aggregált nyereségét a termelés csökkentésével. Az így felszabadított tőke és munka másik iparágba vándorolna. Ha azonban minden iparág megpróbálja csökkenteni a termelést, hogy magasabb árakat idézzenek elő, ezzel felszabadítják a munkát és a tőkét, ami – mivel alacsonyabb árakon kelnek el – erős ösztönzőt fog biztosítani új vállalatok megalapítására, amelyek ismét elpusztítják a többi monopolisztikus helyzetét. Az egyetemes kartell és monopólium gondolata a termelőiparban tehát teljesen tarthatatlan.
Valódi monopóliumokat kizárólag a föld vagy az ásványi erőforrások irányításával lehet felállítani. Az elképzelés, miszerint a föld összes megművelhető földje konszolidálható volna egyetlen világmonopólium kezébe, nem igényel további tárgyalást; az egyetlen monopóliumok, amiket itt megvizsgálunk, azok, amelyek a hasznos ásványi anyagok irányításából erednek. Az efféle monopóliumok máris léteznek néhány csekély jelentőségű ásvány esetén, és mindenesetre elképzelhető, hogy egy napon más ásványok monopolizálására törekvő próbálkozások is sikerrel járnak. Ez azt jelentené, hogy az efféle bányák és lelőhelyek tulajdonosai megnövekedett földjáradékra tennének szert belőlük, a fogyasztók pedig korlátoznák a fogyasztásukat és a költségesebbé vált anyagok helyettesítője után néznének. A petróleum világmonopóliuma a hidroelektromos energia, szén stb. megnövekedett kínálatához vezetne. A világgazdaság és az örökkévalóság szempontjából ez azt jelentené, hogy takarékosabban kellene bánnunk, mint máskülönben, azoknak a költséges anyagoknak a felhasználásával, amiket kimeríthetünk, de nem helyettesíthetünk, és többet kellene hagynunk belőlük a jövő nemzedékeinek, mint egy monopóliumoktól mentes gazdaságban.
A monopólium mumusa, amit mindig előidéznek, amikor az ember a gazdaság akadályozatlan fejlődéséről beszél, nem kell hogy aggodalmat okozzon számunkra. A valóban lehetséges világmonopóliumok kizárólag néhány elsődleges termelési tényezőt érintenének. Nem lehet olyan könnyen eldönteni, hogy előnyös vagy káros volna-e a hatásuk. Azok szemében, akik a gazdasági kérdések taglalása esetén képtelenek megszabadítani magukat az irigységtől, ezek a monopóliumok ártalmasnak tűnnek pusztán amiatt, hogy nagyobb profitot biztosítanak a tulajdonosaiknak. Aki elfogulatlanul közelíti meg a kérdést, úgy fogja találni, hogy ezek a monopóliumok azon ásványi erőforrások takarékosabb felhasználásához vezetnek, amelyek csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre. Ha az ember valóban irigyli a monopolistától a nyereségét, veszély és bármi káros gazdasági következménytől való félelem nélkül követelheti, hogy az állami kincstárba vándoroljon a bányák jövedelmének megadóztatásával.
Ezekkel a világmonopóliumokkal szemben állnak a nemzeti és nemzetközi monopóliumok, amelyek ma gyakorlati fontossággal bírnak, pontosan azért, mert nem a magára hagyott gazdasági rendszer természetes evolúciós hajlamából fakadnak, hanem az antiliberális gazdaságpolitika eredményei. A próbálkozások arra, hogy monopolisztikus pozíciót biztosítsanak maguknak bizonyos árucikkek esetén, szinte minden esetben csak azért megvalósíthatóak, mert a vámok kis országos piacokra osztották fel a világpiacot. Ezek mellett az egyetlen bármennyire is jelentős kartellek azok, amelyeket bizonyos természeti erőforrások tulajdonosai alakíthatnak, mivel a magas szállítási költségek védik őket a versenytől, amit saját szűk területükön kívül működő termelők támaszthatnának.
A piacot egy adott árucikkel egyedüliként ellátó trösztök, kartellek és vállalatok következményeinek megítélése során alapvető hiba a piac „irányításáról” és „árdiktálásról” beszélni a monopolista által. A monopolista semmilyen kontrollt nem gyakorol, ahogyan nincs is abban a helyzetben, hogy ő diktálja az árakat. Az ember csak akkor beszélhetne a piac irányításáról vagy árdiktálásról, ha a szóban forgó termék a szó legszigorúbb és leginkább szó szerinti értelmében elengedhetetlen volna az élethez és abszolút helyettesíthetetlen lenne. Ez nyilvánvalóan egyetlen árucikkre sem igaz. Nincsenek gazdasági javak, amelyeknek a birtoklása elengedhetetlen azok létezéséhez, akik készek megfizetni azt a piacon.
Ami megkülönbözteti a monopolár és a kompetitív ár kialakulását, az a tény, hogy bizonyos roppant speciális feltételek között lehetséges a monopolista számára, hogy nagyobb profitra tegyen szert kisebb mennyiség magasabb áron (amit monopolárnak nevezünk) történő eladásával, mint úgy, ha azon az áron értékesítene, amit több eladó versengése esetén határozna meg a piac (a kompetitív áron). A monopolár megjelenéséhez szükséges speciális feltétel az, hogy az árnövekedésre adott fogyasztói reakció nem jár a kereslet olyan meredek zuhanásával, hogy az kizárja a magasabb áron történő, kevesebb eladásból fakadó nagyobb teljes nyereséget. Ha ténylegesen lehetséges monopolisztikus pozícióra szert tenni a piacon és arra használni azt, hogy monopolárakat teremtsenek, akkor a szóban forgó iparág az átlagosnál magasabb nyereséget fog termelni.
Megeshet, hogy a magasabb profitok ellenére nem fognak vállalkozni hasonló, új vállalatok megalapítására, mert attól tartanak, hogy a monopolár csökkenése után azok nem lesznek megfelelően nyereségesek. Az embernek azonban számításba kell vennie annak a lehetőséget, hogy a rokon iparágak, amelyek viszonylag csekély költséggel beléphetnek a kartellizált árucikk termelésébe, versenytársként jelenhetnek meg; és a helyettesítő árucikket gyártó iparágak mindenesetre azonnal rendelkezésre fognak állni, hogy hasznot húzzanak a kedvező körülményekből azzal, hogy bővítik a termelésüket. Mindezek a tényezők rendkívül ritkává teszik, hogy megjelenjen egy monopólium a termelőiparban, ami nem egy bizonyos nyersanyag monopolisztikus irányításán alapul. Ahol mégis megjelennek efféle monopóliumok, azokat mindig kizárólag bizonyos törvényhozási intézkedések teszik lehetővé, mint a szabadalmak és hasonló kiváltságok, vámszabályozások, adótörvények és az engedélyezési rendszer. Néhány évtizeddel ezelőtt szállítmányozási monopóliumról beszéltek az emberek. Hogy milyen mértékben alapult az engedélyezési rendszerre ez a monopólium, az mind a mai napig bizonytalan marad. Ez a monopólium manapság nem nagyon érdekli többé az embereket. A gépjármű és a repülő a vasutak veszélyes versenytársaivá váltak. De a vízi utak használata még ezeknek a versenytársaknak a megjelenése előtt is meghatározott korlátot szabott az áraknak, amiket a vasutak kérhettek a szolgáltatásukért számos vonalon.
Nem csupán durva túlzás, hanem a tények félreértése arról beszélni – ahogy az emberek rendszerint teszik manapság – hogy a monopóliumok megalakulása eltörölte a kapitalista társadalom liberális eszménye megvalósításának kulcsfontosságú előfeltételét. Bármennyire is csűrje-csavarja az ember a monopólium kérdését, mindig arra a tényre jut vissza, hogy a monopolárak kizárólag ott lehetségesek, ahol egy bizonyos természeti erőforrást irányítanak, vagy ahol a törvényhozási intézkedések és végrehajtásuk megteremtette a monopóliumok kialakulásához szükséges körülményeket. Az akadályozatlan gazdaságban – a bányászat és rokon termelési ágazatok kivételével – nem uralkodik a verseny kizárásának hajlama. A liberalizmussal szemben gyakran felhozott ellenvetés, miszerint a versenykörülmények, amelyek akkoriban uralkodtak, amikor először kidolgozták a klasszikus közgazdaságtant és a liberális eszméket, többé nincsenek jelen, semennyire nem megalapozott. Csak néhány liberális követelést (nevezetesen a szabadkereskedelmet az országokon belül és az országok között) kell megvalósítani ahhoz, hogy visszatérjenek ezek a körülmények.
