A munkamegosztáson alapuló társadalomban öt különböző rendszerbe szervezhető az egyének együttműködése: a termelési eszközök magántulajdonlásának rendszere, amelyet – kifejlett formájában – kapitalizmusnak nevezünk; a termelési eszközök magántulajdonlásának rendszere minden vagyon időről időre ismétlődő elkobzásával és újraelosztásával; a szindikalizmus rendszere; a termelési eszközök köztulajdonlásának rendszere, amit szocializmusnak vagy kommunizmusnak neveznek; végül pedig az intervencionizmus rendszere.
A magántulajdonban álló termelési eszközök rendszerének történelme egybeesett az emberiség fejlődésének történelmével az állatias állapotból a modern civilizáció legmagasabb fokáig. A magántulajdon ellenségei nagy erőkkel próbálták demonstrálni, hogy az emberi társadalom ősi kezdetén még mindig nem létezett teljes formájában a magántulajdon intézménye, mivel a megművelt föld ismétlődő újraelosztásnak volt alávetve. Ebből a megfigyelésből, ami bemutatja, hogy a magántulajdon csupán egy „történelmi kategória,” megpróbálták levonni azt a következtetést, hogy ismét egész nyugodtan megszabadulhatunk tőle. Az érvelésben rejlő logikai hiba túlságosan égbekiáltó ahhoz, hogy további kifejtést igényeljen. Az, hogy a magántulajdon teljesen megvalósított rendszere nélkül is volt társadalmi együttműködés a messzi ókorban, a legkevesebb bizonyítékát sem nyújthatja annak, hogy az ember a civilizáció magasabb fokain is ugyanolyan könnyen el tud boldogulni magántulajdon nélkül. Ha a történelem bizonyíthatna bármit is ezt a kérdést illetőleg, az csak az lehetne, hogy soha és sehol nem volt olyan nép, ami magántulajdon nélkül feljebb emelkedett annál az állapotnál, amit az állati léttől alig megkülönböztethető, legfojtogatóbb nyomor és vadság jellemez.
A termelőeszközök magántulajdonlásának korábbi ellenségei nem a magántulajdon mint olyan intézményét támadták, hanem csak az egyenlőtlen vagyoneloszlást. A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség eltörlésére a javak – vagy legalábbis a föld, mivel akkoriban lényegében az volt az egyetlen figyelembe vett termelési tényező – időnkénti újraelosztásának rendszerét javasolták. A technológiailag visszamaradott országokban, ahol a primitív mezőgazdasági termelés dominál, még mindig népszerű a tulajdon egyenlő elosztásának gondolata. Ezt agrárszocializmusnak szokták nevezni, bár az elnevezés egyáltalán nem találó, mivel ennek a rendszernek semmi köze a szocializmushoz. A bolsevik forradalom Oroszországban, ami szocialistaként kezdte, nem a szocializmust – azaz a föld köztulajdonlását – hanem helyette az agrárszocializmust vezette be a mezőgazdaságba. Kelet-Európa jelentős részén befolyásos politikai pártok terjesztik a nagy földbirtokok elosztását a kis gazdák számára az agrárreform jelszava alatt.
Szükségtelen tovább részletezni ezt a rendszert. Aligha vitatják, hogy szükségszerűen az emberi munka hozamának csökkenéséhez vezet. Csak ott képtelenek meglátni a felosztást és elosztást követő termelékenység-csökkenést, ahol még mindig a legprimitívebb módon művelik a földet. Mindenki elismeri, hogy teljességgel értelmetlen volna feldarabolni egy, a modern technológia minden eszközével felszerelt tejüzemet. Ami a felosztás és elosztás elvének az iparra vagy a kereskedelmi vállalatokra való alkalmazását illeti, arra gondolni sem lehet. Egy vasutat, egy hengerműt vagy egy gépgyárat nem lehet felosztani. Az ember csak akkor vállalkozhat a tulajdon periodikus újraelosztásának véghezvitelére, ha először teljesen felbontotta a munkamegosztásra alapuló gazdaságot és az akadályozatlan piacot, és visszatért az egymás mellett létező, cserébe nem elegyedő, önellátó tanyák gazdaságához.
A szindikalizmus eszméje azt a próbálkozást képviseli, ami a tulajdon egyenlő elosztását akarja alkalmazni a modern nagyiparra. A szindikalizmus nem az egyénekre, és nem is a társadalomra bízná a termelőeszközök tulajdonlását, hanem a munkásokra, akiket minden iparágban vagy termelési ágban alkalmaznak.1
Mivel az anyagi és az emberi termelési tényezők kombinációjának aránya eltér a különböző termelési ágakban, ezen a módon egyáltalán nem lehet elérni az egyenlő tulajdonelosztást. Néhány munkás már a kezdetektől több tulajdonhoz jut bizonyos iparágakban, mint a többiben. Csak bele kell gondolnunk a nehézségekbe, amik felmerülnének annak a – bármiféle gazdaságban folyamatosan fennálló – szükségességéből, hogy az egyik termelési ágazatból a másikba irányítsák a tőkét és a munkát. Lehetséges lesz kivonni a tőkét az egyik iparágból, hogy bőkezűbben felruházhassanak egy másikat? Lehetséges lesz elmozdítani a munkásokat az egyik termelési ágazatból, hogy egy másikba kerülhessenek, ahol kisebb az egy főre eső tőke aránya? Az efféle áttételek lehetetlensége teljesen abszurddá és megvalósíthatatlanná teszi a szindikalista közösséget, mint társadalomszervezési formát. Ha azonban azt feltételezzük, hogy az egyes csoportok fölött létezik egy központi hatalom, ami elvégezheti ezeket az áttételeket, akkor többé nem a szindikalizmussal, hanem a szocializmussal van dolgunk. Valójában a szindikalizmus mint társadalmi eszmény annyira abszurd, hogy csak tökkelütöttek, akik nem gondolták át kellően a kérdést, merészkedtek elvi alapon támogatni azt.
A szocializmus vagy a kommunizmus az a társadalomszerveződés, amelyben a tulajdon – a hatalom ahhoz, hogy felhasználják az összes termelési tényezőt – a társadalom, azaz az állam, mint a kényszer és erőszak társadalmi apparátusa kezében rejlik. Ahhoz, hogy egy társadalom szocialistának minősüljön, nem számít, hogy a társadalmi osztalék egyenlően vagy valami más elv szerint kerül elosztásra. Az sem döntő jelentőségű, hogy úgy került-e megvalósításra, hogy formálisan átkerült minden termelőeszköz az állam, az erőszak és kényszer társadalmi apparátusának kezébe, vagy megtartották-e a magántulajdonosok névlegesen a tulajdonukat, a társadalmasítás pedig abban a tényben rejlik, hogy minden „tulajdonos” csak és kizárólag az állami parancsok szerint használhatja a kezében maradt termelőeszközöket. Amennyiben az állam dönti el, mit termeljenek és hogyan, kinek és milyen „áron” adják el, akkor a magántulajdon még mindig csak névlegesen létezik; valójában minden tulajdont kollektivizáltak, mivel a gazdasági tevékenység mozgatórugója többé nem a nyereségre törekvés a vállalkozók és a tőkések részéről, hanem egy kiszabott kötelesség teljesítése és a parancsoknak való engedelmesség.
Végül beszélnünk kell az intervencionizmusról. Egy népszerű vélemény szerint a szocializmus és a kapitalizmus között félúton van egy harmadik társadalomszervezési lehetőség: a magántulajdon rendszere, amelyet elszigetelt autoritárius parancsok (intervenciók) szabályoznak, kontrollálnak és vezetnek.
A tulajdon időnkénti újraelosztásának rendszere, valamint a szindikalizmus rendszere a következőkben nem kerül tárgyalásra. Rendszerint nem ez a két rendszer a vita tárgya. Egyiket sem támogatja senki, akit bármennyire is komolyan lehet venni. Egyedül a szocializmussal, az intervencionizmussal és a kapitalizmussal kell foglalkoznunk.
Lábjegyzetek
-
Nem szabad összekeverni a szindikalizmust, mint cél és társadalmi eszme, és a szindikalizmust, mint szakszervezeti taktika (a francia szindikalisták „direkt akciója”). Természetesen az utóbbi szolgálhat eszközként a szindikalista eszmény megvalósításának küzdelmében, de más, azzal inkompatibilis célokat is szolgálhat. Az ember törekedhet például – és néhány francia szindikalista pontosan ezt reméli – a szocializmus megvalósítására a szindikalista taktikák alkalmazásával. ↩
