A világegyetemben soha sehol nincs stabilitás és mozdulatlanság. A változás és átalakulás az élet elengedhetetlen vonása. Az emberi életben sosincs nyugalom és pihenés. Az élet egy folyamat, nem megmaradás a status quo alatt. Viszont az emberi elmét mindig megvezette egy változatlan létezés képe. Az összes utópista mozgalom kikiáltott célja, hogy véget vessen a történelemnek és felállítson egy végső, örök nyugalmat.
Nyilvánvaló, milyen pszichológiai okokból ered ez a hajlam. Minden változás átalakítja az élet és a jólét külső körülményeit, és arra kényszeríti az embereket, hogy ismét hozzáigazítsák magukat környezetük módosulásaihoz. Sérti a fennálló érdekeket, veszélyezteti a termelés és a fogyasztás hagyományos módjait. Bosszantja azokat, akik intellektuálisan fásultak és meghátrálnak gondolkodási módjaik felülvizsgálása elől. A konzervativizmus ellentétes magával az emberi cselekvés természetével. De mindig ez volt a sokaság dédelgetett programja, a fásultaké, akik lomhán ellenállnak körülményük minden fejlesztésének, amit az éber kisebbség kezdeményez. Amikor az ember a reakciós vagy reakcionárius kifejezést használja, többnyire az arisztokratákra és papokra hivatkozik, akik konzervatívnak nevezték pártjaikat. Azonban más csoportok is kiemelkedő példát nyújtanak a reakciós szellemre: az újoncok belépését megakadályozó kézműves céhek, a vámvédelmet, támogatásokat és „árparitást” követelő gazdák; a technológiai fejlesztésekkel szemben ellenséges, a szükségesnél több munkás foglalkoztatását követelő és hasonló gyakorlatokat támogató bérkeresők.
Az írástudók és a Bohém művészek hiú arroganciája intellektualitás nélküli pénzcsinálásnak gúnyolja az üzletemberek tevékenységét. Az igazság az, hogy a vállalkozók és a vállalatalapítók több szellemi adottságot és intuíciót demonstrálnak, mint az átlagos író és festő. Pontosan abban a tényben ölt testet számtalan önjelölt értelmiségi alsóbbrendűsége, hogy képtelen meglátni, mekkora teljesítményt és ítélőképességet követel egy vállalat sikeres kiépítése és üzemeltetése.
A könnyelmű értelmiségiek osztályainak megjelenése a modern kapitalizmus korának egyik legkevésbé örömteli jelensége. Tolakodó uszításukat visszataszítónak találják a diszkrimináló emberek. Bosszantó emberek. Senkiben sem tenne közvetlenül kárt, ha tennének valamit, hogy elfojtsák sürgölődésüket, vagy ami még jobb, hogy teljesen eltöröljék klikkjeiket és köreiket.
A szabadság azonban oszthatatlan. Bármi próbálkozás, ami korlátozná a dekadens, bajkeverő írástudók és álművészek szabadságát, felruházná a hatóságokat a hatalommal, hogy meghatározzák, mi a jó és mi a rossz. Államosítaná a szellemi és művészi erőfeszítéseket. Kérdéses, hogy kigyomlálná-e a haszontalan és nem kívánatos személyeket; de teljesen biztos, hogy leküzdhetetlen akadályokat gördítene a kreatív zseni útjába. A hatalmon levők nem szeretik az új ötleteket, az új gondolkodási módokat és az új művészeti stílusokat. Felsőbbrendűségük szigorú parancsutasítást eredményezne; stagnálást és hanyatlást teremtene.
A szerzőségre és művészségre epekedők züllött osztályának erkölcsi korrupciója, kicsapongása és intellektuális meddősége a váltságdíj, amit az emberiségnek fizetnie kell, hogy ne korlátozzák a kreatív úttörőket munkájuk megvalósításában. A szabadságot mindenkinek, még a legalantasabbaknak is biztosítani kell, különben károkat szenved az a néhány, akik az emberiség javára használhatják azt. Az engedély, amit a Quartier Latin aljas figurái élveztek, az egyik feltétel volt, ami lehetővé tette néhány nagy író, festő és szobrász felemelkedését. Az első dolog, amire egy zseninek szüksége van, hogy szabad levegőt szívjon.
Végtére is nem a Bohémek könnyelmű tanai azok, amik katasztrófát teremtenek, hanem a tény, hogy a publikum kész kedvező fogadtatásban részesíteni őket. A gonosz a válasz, amit a közvélemény formálói, és később a megvezetett tömegek adnak ezekre az álfilozófiákra. Az emberek lelkesen támogatják az éppen divatos tanokat, nehogy műveletlennek és visszamaradottnak találják őket.
Az elmúlt hatvan esztendő legkárosabb ideológiája Georges Sorel szindikalizmusa és az action directe iránti lelkesedése volt. Miután megalkotta a szindikalizmust egy frusztrált francia értelmiségi, egyhamar magával ragadta minden európai ország írástudóját. Nagy szerepet játszott az összes felforgató mozgalom radikalizációjában. Befolyásolta a francia royalizmust, militarizmust és antiszemitizmust. Fontos szerepet játszott az orosz bolsevizmus, az itáliai fasizmus és a német ifjúsági mozgalom evolúciójában, mely utóbbi végül a nácizmus kialakulását eredményezte. A választási kampányokon keresztüli győzelemre törekvő politikai pártokat fegyveres bandákra támaszkodó frakciókká változtatta. A képviseleti kormányzat és a „burzsoávédelem” lejáratását hozta magával, és mind a polgárháború, mind a külföldi háború evangéliumát hirdette. Fő szlogenje az erőszak, és ismét erőszak volt. Az európai helyzet jelen állapota nagyrészt Sorel tanításai túlsúlyának eredménye.
Elsőként az értelmiségiek dicsőítették Sorel elképzeléseit; ők tették híressé azokat. De a sorelizmus irányzata nyilvánvalóan értelmiségellenes volt. Ellenezte a tárgyilagos érvelést és józan megfontolást. Sorelnek egyedül a tett számított, azaz az erőszak az erőszak kedvéért. Harcolj egy mítoszért, akármit is jelentsen az a mítosz, volt a tanácsa.
„Ha a mítoszok talajára helyezed magad, biztosítva leszel bármiféle kritikai cáfolat elől.” Minő csodálatos filozófia, pusztítani a pusztítás céljából! Ne beszélj, ne érvelj, gyilkolj! Sorel elutasítja a „szellemi erőfeszítést”, még a forradalom irodalmi bajnokaiét is. A mítosz lényeges célja „felkészíteni az embereket, hogy küzdjenek annak elpusztításáért, ami létezik”.
A pusztító álfilozófia terjedéséért azonban nem Sorel és nem tanítványai, Lenin, Mussolini és Rosenberg okolhatók, de még nem is a felelőtlen írástudók és művészek sora. Azért történt a katasztrófa, mert évtizedeken át szinte senki nem vizsgálta meg kritikusan és cáfolta meg a fanatikus orgyilkosok fegyverfilozófiáját. Még azok a szerzők is szorgosan kutatták az interpretációt, ami szimpatikus fényben tünteti fel a diktátorok legrosszabb túlkapásait, akik tartózkodtak a meggondolatlan erőszak feltétel nélküli támogatásától. Az első félénk ellenvetéseknek – bizony nagyon későn – csak akkor adtak hangot, amikor ennek a politikának az intellektuális bűnsegédjei látni kezdték, hogy még a totalitárius ideológia lelkes támogatása sem garantál immunitást a kínzás és a kivégzés ellen.
Létezik ma egy hamis antikommunista front. Amire törekednek ezek az emberek, akik magukat „antikommunista liberálisnak”, és akiket a józan emberek helyesebben „anti-antikommunistának” neveznek, az kommunizmus, azok nélkül a velejáró és szükséges vonásai nélkül, amiket az amerikaiak még mindig nem fogadnak el. Illuzórikus különbséget tesznek a kommunizmus és a szocializmus között, és – paradox módon – abban a dokumentumban kutatják az általuk ajánlott non-kommunista szocializmus alátámasztását, amit szerzői A kommunista kiáltványnak neveztek. Úgy gondolják, hogy bizonyították álláspontjukat, ha a szocializmust olyan álnevekkel illetik, mint tervezés vagy a jóléti állam. Azt színlelik, hogy elutasítják a „vörösek” forradalmi és diktatórikus törekvéseit, ugyanakkor úgy éltetik Karl Marxot, a kommunista forradalom és a proletárdiktatúra bajnokát a könyvekben és magazinokban, az iskolákban és az egyetemeken, mint az egyik legnagyobb közgazdász, filozófus és szociológus, és az emberiség kiemelkedő jótevője és felszabadítója. Szeretnék elhitetni velünk, hogy a nem totalitárius totalitarizmus, egy háromszögű kör a nyilvánvaló orvosság minden bajunkra. Amikor felvetnek valami enyhe ellenvetést a kommunizmus ellen, lelkesen szidalmazni kezdik a kapitalizmust a Marxtól és Lenintől kölcsönzött korholó nyelvezettel. Kihangsúlyozzák, hogy épp úgy gyűlölik a kapitalizmust, mint a kommunizmust, és azzal igazolják a kommunisták minden rémes tettét, hogy a kapitalizmus „elbeszélhetetlen rettenetére” hivatkoznak. Röviden, azt színlelik, hogy a kommunizmus ellen harcolnak, miközben a Kommunista Kiáltvány gondolataira szeretnék megtéríteni az embereket.
Ami ellen ezek az önjelölt „antikommunista liberálisok” harcolnak, az nem kommunizmus, mint olyan, hanem egy olyan kommunista rendszer, amit nem ők irányítanak. Amire törekednek, az egy szocialista, azaz kommunista rendszer, amelyben ők vagy legközelebbi barátaik tartják az állam gyeplőjét. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy égnek a vágytól, hogy likvidáljanak másokat. Egyszerűen nem szeretnének likvidálva lenni. Egy szocialista rendszerben egyedül a legfőbb autokrata és bűnsegédjei élvezhetik ezt a biztonságot.
Egy „anti-valami” mozgalom egy tisztán negatív hozzáállást tanúsít. Egyáltalán semmi esélye sincs a sikerre. Szenvedélyes gyalázkodásaik tulajdonképpen reklámozzák a programot, amit támadnak. Az embereknek küzdeniük kell valamiért, amit szeretnének elérni, nem pusztán elutasítaniuk egy gonoszt, legyen az bármennyire rossz. Fenntartások nélkül támogatniuk kell a piacgazdaság programját.
A kommunizmusnak ma aligha volna esélye a sikerre, miután a Szovjetek tettei kiábrándították a hívőket és siralmas kudarcot vallott minden szocialista kísérlet, ha nem volna ez a hamis antikommunizmus.
Az egyetlen, ami képes megvédeni Nyugat-Európa, Amerika és Ausztrália civilizált nemzeteit attól, hogy rabigába hajtsa őket Moszkva barbarizmusa, az a laissez-faire kapitalizmus nyílt és korlátlan támogatása.
