Az átlagembernek rendszerint nem adatik meg a lehetőség, hogy nála sikeresebb emberekkel társuljon. Más átlagemberek köreiben mozog. Sosem találkozik főnökével társas környezetben. Sosem látja saját szemével, mennyire is különbözik egy vállalkozó vagy egy vállalatvezető mindazon képességek és adottságok tekintetében, amelyek a fogyasztók sikeres szolgálatához kellenek. Irigysége és az abból fakadó harag nem a hús-vér emberre irányul, hanem homályos absztrakciókra, mint „a menedzsment,” „a tőke,” és „Wall Street.” Lehetetlen azzal a keserűséggel gyűlölni egy ilyen homályos árnyékot, mint amit az iránt a teremtmény iránt érez az ember, akivel nap mint nap találkozik.
Más a helyzet azok esetében, akik állásuk vagy családi kapcsolataik különböző körülményei során személyes kapcsolatba kerülnek a jutalmak nyerteseivel, amelyek – szerintük – őket illetik. Esetükben a kielégítetlen ambíció érzése kiemelten megrendítő, mivel konkrét élőlények ellen ébreszti fel gyűlöletüket. Azért gyűlölik a kapitalizmust, mert ezt a másik embert illette a pozícióval, amit ők maguk szeretnének.
Ez a helyzet azok esetén, akiket általában értelmiséginek neveznek. Vegyük például az orvosokat. A mindennapi rutin és a tapasztalat minden orvos tudtára adja a tényt, hogy létezik egy hierarchia, amely teljesítménye és érdemei alapján rangsorol minden egészségügyi dolgozót. A nála kiemelkedőbbek, akiknek módszereit és innovációit meg kell tanulna és gyakorolnia kell, hallgatótársai voltak az orvosi egyetemen, együtt voltak gyakornokok, együtt jártak az orvosi egyesületek megbeszéléseire. Találkozik velük a páciensek ágyánál és a társas összejöveteleken. Néhányan személyes barátai vagy kapcsolatban állnak és a legnagyobb udvariassággal viselkednek vele, kedves kollégájuknak szólítják. De a közönség csodálata szempontjából, és gyakran jövedelmük tekintetében, ezek az emberek magasan fölé tornyosulnak. Felülmúlták őt, és most egy másik osztályba tartoznak. Amikor hozzájuk hasonlítja önmagát, megalázva érzi magát. De ügyelnie kell, nehogy valaki meglássa neheztelését és irigységét. Az ilyen érzések legapróbb jelére is nagyon rossz modorként tekintenének, és mindenki szemében lealacsonyodna. Le kell nyelnie megaláztatását és külső célpontra kell irányítania haragját. A társadalom gazdasági szerveződését, a kapitalizmus aljas rendszerét vádolja. Enélkül az igazságtalan rezsim nélkül képességei és tehetsége, buzgósága és teljesítménye meghozta volna neki a gazdag jutalmat, amit megérdemel.
Ugyanez a helyzet sok ügyvéddel és tanárral, művésszel és színésszel, íróval és újságíróval, építésszel és tudóssal, kutatómunkással, mérnökkel és vegyésszel. Ők is frusztrálva érzik magukat, mivel bosszankodnak sikeresebb kollégáik, egykori iskolatársaik és pajtásaik felemelkedése miatt. Neheztelésüket éppen az a szakmai magatartáskódex és etikett mélyíti, ami a bajtársiasság és munkatársiasság fátylát húzza a versengés valóságára.
Ahhoz, hogy az ember megértse az értelmiségiek kapitalizmus iránti gyűlöletét, meg kell látnia, hogy az értelmiségi elméjében ez a rendszer egy meghatározott számú, vele egyenrangú ember képében jelenik meg, akiknek megveti a sikerét, és akiket felelőssé tesz saját hatalmas ambíciójának meghiúsulásáért. A kapitalizmus iránti szenvedélyes ellenszenve csupán függöny, ami néhány sikeres „kollégája” iránti gyűlöletét palástolja.
