A közgazdaságtan kiemelkedése, mint új ismeretág, az emberiség történelmének egyik legcsodálatosabb eseménye volt. Azzal, hogy kikövezte az utat a kapitalista magánvállalkozás számára, pár nemzedék alatt radikálisabban átváltoztatott minden emberi ügyet, mint az azt megelőző tízezer év. A kapitalista ország lakói születésüktől haláluk napjáig, minden percben részesülnek a kapitalista gondolkodási és cselekvési mód csodálatos vívmányaiból.
A legbámulatosabb dolog a földi állapotok a kapitalizmus által elhozott változásával kapcsolatban az, hogy mindössze néhány szerző vívta azt ki, illetve aligha több államférfi, akik befogadták tanításukat. Nem csak a lomha tömegek, hanem a legtöbb üzletember, aki kereskedelmével gyakorlatba ültette a laissez-faire elveket, sem értette meg cselekedetei lényeges vonásait. Még a liberalizmus tetőpontján is mindössze néhányan értették meg teljesen a piacgazdaság működését. A nyugati civilizáció egy apró elit tanácsára vezette be a kapitalizmust.
A tizenkilencedik század első évtizedeiben sokan voltak, akik komoly jellemhibájuknak tartották, hogy ismeretlenek előttük a szóban forgó kérdések, és nagy buzgalommal szerették volna orvosolni azt. A Waterloo és Sebastopol közötti években egy könyvben sem merültek el Nagy-Britanniában lelkesebben, mint közgazdaságtani értekezésekben. De a divat hamar tovatűnt. A téma élvezhetetlennek bizonyult az átlagolvasónak.
A közgazdaságtan annyira különbözik egyrészt a természettudományoktól és a technológiától, másrészt a történelemtől és a jogtudománytól, hogy furcsának és visszataszítónak tűnik a kezdő számára. Gyanúval tekintenek heurisztikus szokatlanságára azok, akik laboratóriumban, vagy archívumokban és könyvtárakban végzik a kutatásukat. Episztemológiai különössége nonszensznek tűnik a pozitivizmus szűklátókörű fanatikusainak. Az emberek olyan közgazdaságtan könyvet szeretnének, ami tökéletesen illeszkedik az arról alkotott előítéleteikhez, milyennek kellene lennie a közgazdaságtannak - azaz ami a fizika vagy a biológiai logikai szerkezete által formált tudományt mutat be. Meglepődnek és elállnak a problémák komoly leküzdésétől, amelyek elemzése szokatlan szellemi erőfeszítést igényel.
Ennek a tudatlanságnak a következménye az, hogy az emberek a természettudományok és a technológia fejlődésének tulajdonítják a gazdasági állapotok minden fejlődését. Ahogyan ők látják, az emberiség történelme folyamán egy önfenntartó folyamat uralkodik, amely a fejlődés irányába tereli a kísérleti természettudományokat, és ahogyan azokat a technológiai problémákra alkalmazzák. Ez a folyamat megállíthatatlan, az emberiség sorsának részét képezi és lezajlik, bármi is legyen a társadalom politikai és gazdasági szerveződése. Ahogy ők látják, az elmúlt kétszáz év példátlan technológiai fejlesztéseit nem a kor gazdaságpolitikája okozta vagy segítette elő. Nem a klasszikus liberalizmus, a laissez-faire és a kapitalizmus vívmányai voltak. Ebből következően tovább fognak folytatódni a társadalom gazdasági szerveződésének bármelyik rendszerében.
Marx tanai egyszerűen azért nyertek elismerést, mert az eseményeknek ezt a népszerű magyarázatát adoptálták és öltöztették álfilozófiai köntösbe, amivel mind a hegeli spiritualizmus, mind a nyers materializmus kedvében jártak. Marx elképzelésében az „anyagi termelőerők” emberfeletti entitások, amelyek függetlenek az ember akaratától és cselekedeteitől. Saját útjukon haladnak, amit egy magasabb hatalom kifürkészhetetlen és elkerülhetetlen törvényei írtak elő. Rejtélyesen változnak, és arra kényszerítik az emberiséget, hogy a társadalmi szerveződést ezekhez a változásokhoz igazítsa; hiszen az anyagi termelőerők egyetlen dolgot nem engednek: hogy leláncolja őket az ember társadalmi szerveződése. A történelem lényegében az anyagi termelőerők küzdelme, hogy felszabaduljanak a társadalmi láncok alól, ami megbéklyózza őket.
Egyszer volt, hol nem volt - tanítja Marx - az anyagi termelőerők a kézi malom formájában öltöttek testet, aztán az emberi ügyeket a feudalizmus mintájára rendezték be. Amikor később az anyagi termelőerők evolúcióját meghatározó felfoghatatlan törvények a kézi malmot a gőzmalommal helyettesítették, a feudalizmusnak helyet kellett adnia a kapitalizmusnak. Azóta az anyagi termelőerők tovább fejlődtek, és jelen formájuk megparancsolja a kapitalizmus szocializmussal való helyettesítését. Azok, akik korlátozni próbálják a szocialista forradalmat, reménytelen feladat mellett kötelezik el magukat. Lehetetlen megállítani a történelmi fejlődés áradatát.
Az úgynevezett baloldali pártok eszméi sok szempontból különböznek egymástól. De egy dologban egyetértenek. Önműködő folyamatként tekintenek az előre haladó anyagi fejlődésre. Az amerikai szakszervezeti tag adottnak veszi saját életszínvonalát. A sors úgy határozott, hogy élvezze azokat a javakat, amelyek meg voltak tagadva az előző generációk leggazdagabb embereitől is, és amelyek még mindig meg vannak tagadva a nem amerikaiaktól. Nem merül fel benne, hogy a nagyvállalatok „individualizmusa” játszhatott valami szerepet annak felemelkedésében, amit „az amerikai életmódnak nevez.” Szemében a „menedzsment” a „kizsákmányolók” igazságtalan követeléseit képviseli, akik el akarják marni tőle azt, ami jogosan őt illeti. Úgy gondolja, a történelem folyamán munkája „termelékenysége” megállíthatatlanul növekszik. Nyilvánvaló, hogy e jólét gyümölcsei jog szerint kizárólag őt illetik. Az ő érdeme, hogy a kapitalizmus korában a feldolgozóiparok által megtermelt termékek értékének a foglalkoztatottak számával elosztott hányadosa növekedés felé irányult.
Az igazság az, hogy a növekedése annak, amit a munkaerő termelékenységének neveznek, a jobb szerszámok és gépek felhasználásából fakad. Száz munkás egy modern gyárban időegységenként sokszorosát gyártja le annak, amit száz munkás gyártott le a prekapitalista kézművesműhelyekben. Ezt a fejlődést nem jobb képességek, kompetencia vagy nagyobb erőfeszítés eredményezi az egyéni munkások részéről. (Tény, hogy a középkori kézművesektől megkövetelt jártasság messze felülmúlta azt, amit megkövetelnek napjaink gyári munkásának számos kategóriájától.) A hatékonyabb szerszámok és gépek felhasználása miatt lehetséges, ami a nagyobb mennyiségű tőke felhalmozódásának és befektetésének eredménye.
A kapitalizmus, tőke és tőkés szavakat Marx és napjainkban a legtöbben – valamint az Egyesült Államok hivatalos propagandaügynökségei – gyalázkodó kifejezésként használják. Azonban ezek a szavak találóan rámutatnak a fő tényezőre, amelynek működése megteremtette az elmúlt kétszáz év összes csodálatos vívmányát: az átlagos életszínvonal példátlan növekedését egy folyamatosan növekvő népesség számára. Ami megkülönbözteti a modern ipari állapotokat a kapitalista országokban a prekapitalista korok, illetve napjaink úgynevezett fejletlen országainak állapotától, az a tőke kínálatának mennyisége. Egyetlen technológiai fejlesztés sem fogható munkára, ha nem halmozták fel előtte a szükséges tőkét megtakarításokkal.
A megtakarítás, a tőkefelhalmozás az, ami lépésről lépésre átalakította a vad barlanglakók ügyetlen ételkeresését a modern ipar módszereivé. Ennek az evolúciónak voltak szívritmus-szabályzói az eszmék, amik megteremtették azokat az intézményes kereteket megteremtő, amelyeken belül biztonságossá vált a termelőeszközök magántulajdonlása általi tőkefelhalmozás. A gazdagság irányába tett minden lépés a megtakarítás következménye. Gyakorlatilag haszontalanok lennének a legzseniálisabb technológiai fejlesztések, ha nem halmozták volna fel megtakarítással a használatukhoz megkövetelt tőkejavakat.
A vállalkozók felhasználják a megtakarítók által elérhetővé tett tőkejavakat a legsürgetőbb még ki nem elégített fogyasztói igények leggazdaságosabb teljesítésére. Együtt a szakemberekkel, és a termelés módszereinek tökéletesítése szándékával aktív szerepet játszanak a megtakarítók mellett abban az eseménysorozatban, amit gazdasági fejlődésnek neveznek. Az emberiség többi része profitál az úttörők e három osztályának tevékenységeiből. De akármit is tegyenek, ők pusztán haszonélvezői azoknak a változásoknak, amelyek megjelenéséhez semmivel sem járultak hozzá.
A piacgazdaság karakterisztikus jellemzője a tény, hogy a három élenjáró osztály – akik megtakarítanak, akik befektetik a tőkejavakat, és akik új módszereket fejlesztenek ki a tőkejavak felhasználásához – által elhozott fejlesztések nagyobb részét a nem-élenjáró többségnek osztja ki. A népességnövekedést meghaladó tőkefelhalmozódás növeli a munka határtermelékenységét, ami pedig olcsóbbá teszi a termékeket. A piaci folyamatok megadják az átlagembernek a lehetőséget, hogy mások teljesítményének gyümölcseit élvezze. Arra kényszeríti a három élenjáró osztályt, hogy a lehető legjobb módon szolgálja a nem-élenjáró többséget.
Mindenki szabadon beléphet a kapitalista társadalom három élenjáró osztályába. Ezek az osztályok nem zárt kasztok. A tagság nem egy kiváltság, amit egy magasabb hatalom biztosít, és nem is az ősök öröksége. Ezek az osztályok nem klubok, és a tagoknak nem áll hatalmában kirekeszteni bármilyen újoncot. Értelem és akaraterő kell ahhoz, hogy valaki tőkés, vállalkozó, vagy az új technológiai módszerek kiötlője legyen. Élvez bizonyos előnyöket egy gazdag ember leszármazottja, mivel kedvezőbb körülményekből indul, mint mások. De nem könnyebb számára a piaci versengés feladata, hanem néha megterhelőbb és kevésbé kifizetődő, mint egy újoncé. Újra kell szerveznie örökségét, hogy hozzáigazítsa a piaci állapotok változásához. Tehát például egy vasúti „birodalom” örököse előtt álló problémák az utolsó évtizedekben minden bizonnyal sokkal szövevényesebbek voltak, mint amikkel az szembesült, aki a semmiből kezd a teherszállításban vagy a légi szállításban.
A közember népszerű filozófiája a legsiralmasabb módon értelmezi félre ezeket a tényeket. Ahogy Gipsz Jakab látja, valami rejtélyes, fejlődésnek nevezett dolognak köszönhetően jött létre az összes új iparág, ami olyan árucikkeket biztosít számára, amelyek felmenője előtt ismeretlenek voltak. A tőkefelhalmozás, a vállalkozás és a technológiai zsenialitás semmit sem adott hozzá a jólét spontán létrejöttéhez. Ha jóvá lehet írni valakinek azt, amit Gipsz Jakab a munka termelékenységének tekint, akkor az a gyártósori munkás. Ebben a bűnös világban sajnos ember embert zsákmányol ki. Az üzlet elviszi a javát, a minden jó dolog létrehozójának, a fizikai munkásnak pedig – ahogy a Kommunista Kiáltvány kifejti – nem hagy többet, mint ami szükséges „megélhetéséhez és faja szaporításához”. Következésképpen „a modern munkás, ahelyett, hogy felemelkedne az ipar fejlődésével, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. […] Nyomorgóvá válik, a nyomor pedig gyorsabban növekszik, mint a népesség és a vagyon.” A szerzőket, akik így írták le a kapitalista ipart, magasztalják az egyetemeken, a legnagyobb filozófusoknak és az emberiség jótevőinek nevezik őket, tanításaikat pedig áhítatos csodálattal fogadják el a milliók, kiknek otthonaik más készülékek mellett rádiókkal és tévékészülékekkel vannak felszerelve.
A legrosszabb kizsákmányolást – mondják a professzorok, a „munkás” vezetők és a politikusok – a nagyvállalatok viszik végbe. Képtelenek meglátni, hogy a nagyvállalatok karakterisztikus jellemzője a tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítéséért. A kapitalizmusban maguk a munkások a közvetlen vagy közvetett fő fogyasztói mindannak, amiket a gyárak termelnek.
A kapitalizmus korai napjaiban még mindig jelentős lemaradás volt egy innováció megjelenése között és aközött, hogy az elérhetővé váljon a tömegek számára. Igaza volt Gabriel Tarde-nek körülbelül hatvan évvel ezelőtt, amikor rámutatott arra, hogy az ipari innováció egy kisebbség hóbortja mindaddig, amíg mindenki szükségévé nem válik; amit először luxuscikknek tartottak, később mindenki szükségcikkévé válik. Ez az állítás még mindig igaz volt az autók népszerűsödésével kapcsolatban. De a nagyvállalkozások nagy volumenű termelése lerövidítette és szinte eltörölte ezt a késlekedést. A modern innovációk csak a tömegtermelés módszereivel termelhetők nyereségesen, tehát gyakorlati megvalósításuk pillanatában elérhetővé válnak a sokaság számára. Az Egyesült Államokban például nem volt észlelhető időtartam, ami alatt az olyan innovációkat, mint a televíziót, nejlonharisnyát vagy konzerves bébiételt kizárólag a tehetős emberek kisebbsége élvezhette volna. Valójában a nagyvállalatok az emberek fogyasztási és élvezeti módjainak sztenderdizálására törekednek.
Senki sem szűkölködik a piacgazdaságban azért, mert néhányan gazdagok. A gazdagok gazdagsága nem okozza senki szegénységét. Épp ellenkezőleg, a folyamat, ami gazdaggá tesz néhányat, annak a folyamatnak a velejárója, ami elősegíti a sokaság vágyainak kielégülését. A vállalkozók, a tőkések és a szakemberek annyira gazdagodnak, amennyire képesek a legjobban ellátni a fogyasztókat.
