Ismét, vannak zsémbeskedők, akik a kapitalizmust hibáztatják azért, amit hitvány materializmusának neveznek. Muszáj beismerniük, hogy a kapitalizmus tendenciája javítani az emberiség anyagi helyzetén. De – mondják – eltérítette az embert a magasabb és nemesebb törekvésektől. Eteti a testet, de koplaltatja a lelket és a szellemet. A művészetek hanyatlását hozta el magával. Elmúltak a nagy költők, festők, szobrászok és építészek napjai. Korunk puszta szemetet termel.
Egy művészeti alkotás érdemeiről alkotott ítélet teljesen szubjektív. Néhányan dicsérik azt, amit mások megvetnek. Nincs mérce, amivel mérhető lehet egy vers vagy egy épület esztétikai értéke. Azok, akiket gyönyörködtet a Notre-Dame-székesegyház vagy Az udvarhölgyek, úgy gondolhatják, hogy akik érzéketlenek ezekre a csodákra, azok faragatlanok. Számtalan diák unja halálra magát, amikor az iskola arra kényszeríti őket, hogy Hamletet olvassanak. Csak azok tudják értékelni és élvezni egy művész munkáját, akiket megáldottak a művészi mentalitás szikrájával.
Sok a kétszínűség azok között, akik a tanult ember látszatát keltik. Felöltik a műértő álarcát és lelkesedést színlelnek a múlt művészetei és a rég elhunyt művészek iránt. Semmi hasonló szimpátiát nem mutatnak a kortárs művészek felé, akik még mindig az elismerésért küzdenek. A régi mesterek színlelt csodálata számukra egy eszköz, amivel lenézhetik és kigúnyolhatják az újakat, akik eltérnek a tradicionális kánonoktól, és megteremtik a sajátjukat.
John Ruskinra úgy fognak emlékezni – Carlyle, a Webbek, Bernard Shaw és néhány másik mellett – mint a brit szabadság, civilizáció és jólét sírásójára. Magánéletében éppoly nyomorult jellem volt, mint a nyilvánosság előtt; dicsőítette a háborút és a vérontást, és fanatikusan rágalmazta a politikai gazdaságtan tanításait, amit nem értett. A piacgazdaság bigott becsmérlője és a céhek romantikus magasztalója volt. Hódolatát fejezte ki az előző évszázadok művészeinek. Viszont amikor egy nagy élő művész, Whistler munkájával szembesült, olyan mocskos és szemrehányó nyelvezettel kicsinyelte azt le, hogy beperelték rágalmazásért, az esküdtszék pedig bűnösnek találta. Ruskin írásai voltak azok, amik népszerűvé tették az előítéletet, miszerint a kapitalizmus – amellett, hogy egy rossz gazdasági rendszer – az ocsmányságot helyezte a gyönyörűség helyébe, a kicsinyességet a magasztosság helyébe, a szemetet a művészet helyébe.
Mivel az emberek nézetei messzemenően eltérnek a művészeti teljesítmények értékelésével kapcsolatban, lehetetlen megdönteni a kapitalizmus korának művészeti alsóbbrendűségéről szóló beszédet egyazon apodiktikus módszerrel, amellyel az ember megcáfolhatja a logikai érvelés vagy a tapasztalati tények megállapításának hibáit. Viszont egyetlen épeszű ember sem volna elég szemtelen ahhoz, hogy lekicsinyelje a művészeti tettek nagyságát a kapitalizmus korában.
A „hitvány materializmus és pénzcsinálás” korának kimagasló művészete a zene volt. Wagner és Verdi, Berlioz és Bizet, Brahms és Bruckner, Hugo Wolf és Mahler, Puccini és Richard Strauss, micsoda kiváló kavalkád! Minő kor, amelyben az olyan mestereket, mint Schumannt és Donizettit még nagyobb lángelmék árnyékolták be!
Aztán pedig ott vannak Balzac, Flaubert, Maupassant, Jens Jacobsen, Proust nagy regényei, és Victor Hugo, Walt Whitman, Rilke, Yeats versei. Milyen szegényes volna az életünk, ha hiányolnunk kellene ezeknek az óriásoknak, és számtalan nem kevésbé fenséges szerzőnek a műveit.
Ne felejtsük el a francia festőket és szobrászokat, akik megtanították nekünk, miként tekintsünk új módokon a világra, élvezzük a fényt és a színeket.
Soha senki sem vitatta, hogy ez a kor ösztönözte a tudományos tevékenységek minden ágát. De, mondják a zsémbeskedők, ez pusztán a specialisták munkája volt, míg hiányzott a „szintézis.” Az ember aligha volna képes abszurdabb módon félremagyarázni a modern matematika, fizika és biológia tanításait. És mi a helyzet az olyan filozófusok könyveivel, mint Croce, Bergson, Husserl és Whitehead?
Minden korszaknak megvan a saját jellegzetessége a művészeti alkotásaiban. A múlt mesterműveinek utánzása nem művészet, hanem rutin. Azok a vonások adnak értéket egy munkának, amelyekben az eltér más művektől. Ez az, amit egy korszak stílusának neveznek.
Egy tekintetből igazoltnak látszanak a múlt dicsőítői. Az új nemzedék nem hagyott a jövőre olyan monumentumokat, mint a piramisok, a görög templomok, a gótikus katedrálisok és a reneszánsz és a barokk templomai és palotái. Az elmúlt évszázadban számos templomot és katedrálist építettek, és annál is több állami palotát, iskolát és könyvtárat. De semmilyen eredeti elképzelést nem mutatnak; a régi stílusokat, vagy a régi stílusok keverékeit tükrözik. Csupán az apartmanokban, az irodaépületekben és a magánházakban látunk kifejlődni valamit, amit napjaink építészeti stílusának nevezhetnénk. Bár puszta tudálékosság volna nem értékelni az olyan látványok magasztosságát, mint New York láthatára, beismerhető, hogy a modern építészet nem tett szert arra a jellegzetességre, mint az elmúlt évszázadokban.
Ennek különféle okai vannak. A vallásos épületekkel kapcsolatban az egyházak kiemelt konzervativizmusa megvet minden innovációt. A dinasztiák és arisztokráciák elmúltával az új paloták építése is megszűnt. A vállalkozók és tőkések vagyona, bármit is meséljenek az antikapitalista demagógok, annyira eltörpül a királyok és hercegek vagyonához képest, hogy nem merülhetnek ilyen luxusépítkezésekbe. Ma senki sem elég gazdag, hogy olyan kastélyokat tervezzen, mint a Versailles-i vagy az Escorial. Az állami épületek felépítésének parancsa többé nem despotáktól jön, akik a közvéleménnyel ellenkezve, szabadon választhattak egy mestert, akik ők maguk nagyra tartottak, és szponzorálhattak egy projektet, ami megbotránkoztatta az ostoba többséget. A bizottságok és tanácsok aligha fogják vakmerő úttörők ötleteit adoptálni. Jobban szeretnék a biztos oldalon tudni magukat.
Soha nem volt kor, amiben a sokaság igazságosan ítélte meg a kortárs művészetet. A nagy szerzők és művészek tisztelete mindig kis csoportokra korlátozódott. Ami a kapitalizmust jellemzi, az nem a tömegek rossz ízlése, hanem a tény, hogy ezek a tömegek, akiket meggazdagított a kapitalizmus, az irodalom – természetesen a selejt irodalom – „fogyasztóivá” váltak. A könyvpiacot elárasztja a félbarbároknak írt elcsépelt fikció zápora. De ez nem állítja meg a nagy szerzőket abban, hogy halhatatlan műveket teremtsenek.
A kritikusok könnyeiket hullatják az iparművészetek vélt hanyatlása miatt. Hozzáviszonyítják például a régi bútorzatot, ahogy az megmaradt az európai nemesi családok kastélyaiban és a múzeumok kollekcióiban, a tömegtermelés által létrehozott olcsó dolgokhoz. Nem lelhetők fel a faragott ládák és az intarziás asztalok a szegényebb rétegek nyomorgó kunyhóiban. Azoknak, akik az amerikai bérkeresők olcsó bútorai miatt sopánkodnak, át kellene kelniük a Rio Grande del Nortén, hogy megvizsgálják a mexikói parasztok bódéit, amikből mindenféle bútorzat hiányzik. Amikor a modern ipar elkezdte ellátni a tömegeket egy jobb élet felszerelésével, legfőbb aggodalmuk az volt, hogy a lehető legolcsóbban gyártsanak, függetlenül az esztétikai értékektől. Később, amikor a kapitalizmus fejlődése felemelte a tömegek életszínvonalát, lépésről lépésre olyan dolgok készítéséhez láttak, amelyekből nem hiányzik a kifinomultság és a gyönyör. Csak a romantikus elfogultság vehet arra egy megfigyelőt, hogy figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a kapitalista országok egyre több és több polgára él olyan környezetben, amit egyszerűen nem lehet ocsmánynak nevezve félresöpörni.
