Egy új irodalmi műfajt hozott magával a kor, amelyben látszólag ellenállhatatlan erőre tett szert a radikális antikapitalista mozgalom: a detektívtörténetet. A Munkáspártot hivatalba emelő angolok egyazon nemzedékét elragadtatták az olyan szerzők, mint Edgar Wallace. Az egyik kiemelkedő brit szocialista szerző, G. D. H. Cole nem kevésbé kiemelkedő detektívtörténetek szerzőjeként. Egy következetes marxistának a szakszervezeti mozgalom és az államosítás művészeti felépítményének kellene neveznie a detektívtörténeteket – talán együtt a hollywoodi filmekkel, a képregényekkel és a sztriptíz „művészetével”.
Megannyi történész, szociológus és pszichológus próbált magyarázatot adni ennek a furcsa műfajnak a sikerére. A legalaposabb ezek közül a vizsgálódások közül W. O. Aydelotte professzoré. Aydelotte professzornak igaza van, amikor kijelenti, hogy a detektívtörténetek történelmi értéke az, hogy álmodozásokat írnak le, így pedig leleplezik az olvasóikat. És épp úgy igaza van, amikor azt állítja, hogy az olvasó a detektívvel azonosul, és a detektívet – nagyon általános kifejezésekkel – saját egója kiterjesztésévé változtatja.1
Nos, ez az olvasó a frusztrált ember, aki nem érte el a pozíciót, amelyre ambíciója késztette őt. Ahogyan már mondtuk, kész azzal vigasztalnia magát, hogy a kapitalista rendszer igazságtalanságát hibáztatja. Azért vallott kudarcot, mert becsületes és törvénytisztelő ember. Sikeresebb versenytársai a tisztességtelenségük miatt jártak sikerrel; aljas trükkökhöz folyamodtak, amelyekre ő, amennyire lelkiismeretes és makulátlan, soha nem is gondolt volna. Bárcsak tudnák a többiek, mennyire alattomosak ezek az arrogáns újgazdagok! Bűneik sajnos rejtve maradnak, és meg nem érdemelt hírnevet élveznek. De el fog jönni az ítélet napja. Le fogja leplezni őket, és fel fogja tárni gaztetteiket.
A detektívtörténet tipikus eseményszála a következő: Valaki, akiről mindenki azt gondolja, hogy tiszteletreméltó és képtelen volna elkövetni bármilyen gonosztettet, förtelmes bűntényt követett el. Senki sem gyanakszik rá. De az agyafúrt detektívet nem lehet megtéveszteni. Mindent tud az efféle kétszínű álszentekről. Összegyűjti az összes bizonyítékot, hogy elítélje az elkövetőt. Hála neki, végül a jó ügy győzedelmeskedik.
A magát tiszteletreméltó polgárként beállító gazember felfedése gyakran szolgált témaként magasabb irodalmi szinteken is, rejtett burzsoáellenes hajlammal, mint Ibsen A társadalom támaszai esetén. A detektívregény lealacsonyítja a történetet és bevezeti az önelégült kopó olcsó karakterét, aki élvezetét leli egy olyasvalaki megalázásában, akit mindenki kifogástalan polgárnak gondolt. A detektívet a sikeres „burzsoá” elleni tudattalan gyűlölet motiválja. A detektív ellentéte az állami rendőrség nyomozói. Ők túl ostobák és megvezethetők, hogy megoldják a fejtörőt. Néha arra is utalás történik, hogy akaratlanul is elfogultak az elkövető mellett, mivel társadalmi pozíciója erősen befolyásolja őket. A detektív legyőzi a korlátokat, amiket a tunyaságuk gördít az útjába. Győzelme az ilyen rendőröket kinevező burzsoá állam hatóságainak veresége.
Ezért sikeres a detektívtörténet azok között, akik kielégületlen ambíciótól szenvednek. (A detektívtörténeteknek természetesen más olvasói is vannak.) Éjjel-nappal arról álmodnak, miként tölthetik ki bosszújukat sikeres versenytársaikon. Arról a pillanatról álmodnak, amikor riválisukat „bilinccsel a csuklóján elvezeti a rendőrség”. Ezt a megelégedést helyettesíti számukra a történet csúcspontja, amelyben a detektívvel azonosulnak, a csapdába szorult gyilkost pedig riválisukkal azonosítják, aki felülmúlta őket.2
Lábjegyzetek
-
Lásd William O. Aydelotte, The Detective Story as a Historical Source, (The Yale Review, 1949, XXXIX. kötet, 76-95. o.) ↩
-
Egy jelentős tény az úgynevezett bulvármagazinok, az amerikai sajtó legújabb termékének sikere. Ezeket a magazinokat kizárólag arra szentelik, hogy felfedjék a sikeres emberek, kiváltképp a milliomosok és a képernyős hírességek titkos bűneit és gaztetteit. A Newsweek 1955. július 11.-i száma alapján az egyik ilyen magazin eladási számát 1955 szeptemberére 3.8 millió példányra becsülik. Nyilvánvaló, hogy az átlagos közember örömét leli azok vélt vagy valós bűneinek felfedésében, akik túlragyogják őt. ↩
