logo
Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

4. A szabadság „burzsoá előítélete”

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét

A nyugati civilizáció történelme a szabadságért való szüntelen küzdelem története.

A társadalmi együttműködés a munkamegosztás alatt az egyetlen módszer, amivel az ember sikerrel járhat a túléléséért való küzdelmében és arra irányuló erőfeszítéseiben, hogy a lehető legnagyobb mértékben javítsa jóléte anyagi körülményeit. De amilyen az emberi természet, nem létezhet társadalom, ha nem tesznek intézkedéseket, hogy megelőzzék a zabolátlan emberek közösségi élettel ellentétes cselekedeteit. A békés együttműködés megőrzése végett az embernek késznek kell lennie, hogy azok erőszakos elnyomásához folyamodjon, akik háborgatják a békét. A társadalom számára elengedhetetlen a kényszer és erőszak társadalmi apparátusa, az állam és a kormány. Ekkor megjelenik egy újabb probléma: korlátozni azokat, akik az államot irányítják, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal és tegyenek mindenkit lényegében szolgává. Minden szabadságért való küzdelem célja, hogy korlátok között tartsa a béke fegyveres védelmezőit, a kormányzókat és rendőreiket. Az egyéni szabadság politikai fogalma azt jelenti: a rendőri hatalom önkényes cselekvésétől való szabadság.

A szabadság eszméje mindig is a Nyugat sajátos jellemvonása volt. Mindenekelőtt az a tény különbözteti meg a Keletet és a Nyugatot, hogy a Kelet népei sohasem értették meg a szabadság eszméjét. Abban rejlik az ókori görögök elpusztíthatatlan dicsősége, hogy ők értették meg elsőként a szabadságot biztosító intézmények jelentését és jelentőségét. Újkeletű történelmi kutatások keleti forrásokhoz vezettek vissza néhány, eddig a helléneknek tulajdonított tudományos eredményt. De soha senki nem vitatta a gondolatot, hogy a szabadság eszméje az ókori görög városokból ered. A görög filozófusok és történészek írásai átmenekítették azt a rómaiakhoz, később pedig a modern Európába és Amerikába. Egy jó társadalom felállítására törekvő minden nyugati terv létfontosságú alkotóelemévé vált. Megteremtette a laissez-faire filozófiát, aminek az emberiség a kapitalizmus korának minden példátlan teljesítményét köszönheti.

Minden modern politikai és bírói intézmény célja, hogy védelmezze az egyén szabadságát az állami beavatkozás ellen. Képviseleti kormányok és a joguralom, a bíróságok és a törvényszékek függetlensége a kormányügynökségek beavatkozásától, habeas corpus, a szólás és a sajtó szabadsága, az állam és az egyház szétválasztása és megannyi másik intézmény kizárólag egyetlen célra törekedik: hogy korlátozza a köztisztviselők cselekvését, és felszabadítsa az egyént az önkényük alól. A kapitalizmus kora eltörölte a rabszolgaság és a jobbágyság minden maradványát. Véget vetett a kegyetlen megtorlásoknak és a szabálysértők elbátortalanításához szükséges lehető legkisebbre csökkentette az elkövetett bűncselekmények büntetését. Megszabadult a kínzástól, és a gyanúsítottakkal és törvénysértőkkel való bánásmód más kifogásolható módszereitől. Eltörölt minden kiváltságot és kihirdette az emberek törvény előtti egyenlőségét. Szabad polgárokká változtatta a zsarnokság alattvalóit.

Az anyagi körülmények javulásai az államügyek reformjainak és innovációinak gyümölcsei voltak. Ahogyan eltűntek a kiváltságok és mindenkinek biztosították a jogot, hogy kihívjon mindenki mást, szabad kezet kaptak a zsenik, hogy megalkossák az összes iparágat, amelyek ma kielégítőbbé teszik az emberek anyagi körülményeit. A népességszámok megsokszorozódtak, a megnövekedett népesség mégis jobb életet élvezhetett, mint elődjeik.

Továbbá a nyugati civilizáció országaiban mindig voltak, akik támogatták a zsarnokságot – egy autokrata vagy arisztokrata abszolút önkényuralmát, ahol mindenki más alattvaló. De a felvilágosodás korában ezek a hangok egyre halkabbak és halkabbak lettek. A szabadság diadalmaskodott. A tizenkilencedik század első felében megállíthatatlannak tűnt a szabadság elvének győzedelmes előrevonulása. A legkiemelkedőbb filozófusok és történészek úgy kezdték gondolni, hogy a történelmi evolúció a szabadságot biztosító intézmények felállítása felé halad, a szervilizmus bajnokainak cselszövései pedig nem vethetnek véget a liberalizmus felé haladó iránylatnak.

A liberális társadalomfilozófia taglalása során az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni egy fontos tényező erejét, ami a szabadság eszméje mellett dolgozott, nevezetesen a kimagasló szerepet, amit az ókori görögök irodalmának tulajdonítottak az elit oktatásában. A görög szerzők soraiban az állami mindenhatóság bajnokai is feltűntek, mint Platón. De a görög ideológia lényegi irányzata a szabadságra törekvés volt. A modern intézmények tekintetéből a görög városállamokat oligarchiáknak kell nevezni. A szabadság, amelyet a görög államférfiak, filozófusok és történészek a legbecsesebb jónak dicsőítettek, egy kisebbség számára fenntartott kiváltság volt. Azzal, hogy megtagadták azt a metoikoszoktól és szolgáktól, gyakorlatilag az oligarchák örökletes kasztjának despotikus uralmát támogatták. Azonban súlyos hiba volna hazugságként félresöpörnünk a szabadságért szóló himnuszaikat. Nem voltak kevésbé őszinték a szabadság dicsőítésében és keresésében, mint kétezer évvel később a rabszolgatartók az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat aláírói között. Az ókori görögök politikai irodalma volt az, ami megteremtette a monarchomach eszméket, a whigek filozófiáját, Althusius, Grotius és John Locke tanait és a modern alkotmányok és jognyilatkozatok atyáinak ideológiáját. A klasszikus tanulmányok, a liberális oktatás elengedhetetlen vonása tartotta ébren a szabadság szellemét a Stuartok Angliájában, a Bourbonok Franciaországában, és a galaktikányi herceg despotizmusának alárendelt Itáliában. Nem kisebb ember, mint Bismarck – a tizenkilencedik századi államférfiak közül Metternich mellett a szabadság legnagyobb ellensége – tanúskodik a tényről, hogy még III. Frigyes Vilmos Poroszországában is a köztársasági eszmék erődje volt a Gymnasium, a görög és római irodalomra alapozott oktatás.1 Az, ahogyan lázasan törekedtek eltörölni a klasszikus tanulmányokat a liberális oktatás tananyagából, ezzel lényegében elpusztítva annak jellemét, az egyik fő megnyilvánulása volt annak, hogy a szolgaság eszméje visszatért.

Tény, hogy száz évvel ezelőtt csupán néhányan jelezték előre a megállíthatatlan lendületet, amire a libertárius-ellenes eszmék hivatottak voltak nagyon rövid idő alatt szert tenni. Úgy tűnt, a szabadság eszméje olyan mélyen gyökeret vert mindenki gondolkodásában, hogy semmilyen reakciós mozgalom nem volna képes elpusztítani azt. Igaz, reménytelen próbálkozás lett volna nyíltan támadni a szabadságot és őszintén támogatni a visszatérést az alávetettséghez és a szolgasághoz. Úgy nyerte el az emberek támogatását az anti-liberalizmus, hogy felöltötte a szuper-liberalizmus, a szabadság eszméjének teljes megvalósulásának és beteljesítésének álcáját. Álruhában érkezett a szocializmus, a kommunizmus, és a tervezés.

Egyetlen intelligens ember sem mulaszthatná el észrevenni, hogy amire a szocialisták, a kommunisták és a tervezők törekedtek, az az egyéni szabadság legradikálisabb eltörlése és az állam mindenhatóságának bevezetése volt. A szocialista értelmiségiek elsöprő többsége azonban meg volt győződve arról, hogy a szocializmus melletti küzdelem során a szabadságért küzdenek. Baloldalinak és demokratának nevezték magukat, és mostanság maguknak követelik a „liberális” jelzőt is.

Korábban foglalkoztunk a pszichológiai tényezőkkel, amelyek elvakították az értelmiségiek és az őket követő tömegek ítéletét. Tudat alatt teljesen tisztában voltak a ténnyel, hogy saját hiányosságaik miatt nem voltak képesek elérni a nagyszabású célokat, amelyekre ambíciójuk késztette őket. Nagyon jól tudták, hogy vagy elég okosak, vagy elég szorgalmasak nem voltak. Ám alsóbbrendűségüket sem maguk előtt, sem mások előtt nem voltak hajlandóak elismerni, és bűnbak után kutattak. Azzal vigasztalták magukat – és arról próbáltak meggyőzni másokat – hogy kudarcuk oka nem saját alsóbbrendűségük volt, hanem a társadalom gazdasági szerveződésének igazságtalansága. A kapitalizmusban – jelentették ki – az önmegvalósítás csupán keveseknek lehetséges. „A szabadság egy laissez-faire társadalomban csak azok számára elérhető, akiknek megvan a vagyonuk és a lehetőségük arra, hogy megvásárolják.”2 Tehát – vonták le a következtetést – közbe kell lépnie az államnak, hogy megvalósítsa a „társadalmi igazságosságot” – azaz amit valójában értettek ezalatt: hogy „szükségleteik szerint” adjon a frusztrált középszerűeknek.

Mindaddig, amíg a szocializmus problémái pusztán viták tárgyát képezték, a tiszta ítélőképesség és értelem nélküli emberek áldozatául eshettek az illúziónak, miszerint a szabadság csak egy szocialista rezsim alatt óvható meg. Amióta a Szovjet tapasztalat megmutatta mindenkinek, milyen körülmények uralkodnak egy szocialista rendszerben, többé nem lehet ilyen önámítást dédelgetni. Ma a szocializmus apologétái a tények eltorzítására és a szavak nyilvánvaló jelentésének meghamisítására kényszerülnek, amikor szeretnék elhitetni az emberekkel, hogy összeegyeztethető a szocializmus és a szabadság.

A néhai Laski professzor – aki életében a brit munkáspárt kiemelkedő tagja és elnöke volt és önmagát non-kommunistának, vagy akár antikommunistának nevezte – közölte velünk: „kétségtelen, hogy a Szovjet Oroszországban egy kommunistának teljes értelmében vett szabadsága van; úgyszintén kétségtelen, hogy erősen érzi, hogy a szabadságot megtagadják tőle a fasiszta Itáliában.”3 Az igazság az, hogy egy orosznak szabadságában áll engedelmeskedni feljebbvalói minden parancsának. De amint egy századnyi hüvelyk eltérést tanúsít a helyes gondolkodásmódtól, ahogy azt a hatóságok megszabták, könyörtelenül likvidálják. Azok a politikusok, hivatalnokok, szerzők, zenészek és tudósok, akik a „tisztogatás” áldozatául estek – hogy tisztázzuk – nem voltak antikommunisták. Épp ellenkezőleg, fanatikus kommunisták, jó hírnevű párttagok voltak, akiket magas tisztségekbe emeltek a szovjet hitvallás iránti tiszteletük elismeréséből. Az egyetlen bűnük az volt, hogy nem igazították gondolataikat, politikájukat, könyveiket vagy szerzeményeiket elég gyorsan Sztálin elképzeléseinek és ízlésének legújabb változásához. Nehéz elhinni, hogy ezeknek az embereknek „teljes értelemben vett szabadságuk volt”, ha az ember nem tulajdonít olyan jelentést a szabadság szónak, ami pontosan ellentétes azzal a jelentéssel, amivel mindenki mindig is illette azt.

A fasiszta Itália minden bizonnyal olyan ország volt, ahol nem volt szabadság. A hírhedt szovjet „egypártelvet” adoptálta, és annak megfelelően elnyomott minden ellenvéleményt. Azonban mégis feltűnő különbség volt az elv Bolsevik és Fasiszta alkalmazása között. Példának okáért élt a fasiszta Itáliában a kommunista képviselők parlamenti csoportjának egy egykori tagja, aki haláláig hű maradt kommunista nézeteihez, Antonio Graziadei professzor. Megkapta az állami nyugdíjat, amire emeritus professzorként jogosult volt, szabadon írhatott és publikálhatott – a legtöbb eminens Itáliai kiadóval egyetemben – könyveket, amik ortodox marxisták voltak. Szabadságának hiánya minden bizonnyal kevésbé volt szigorú, mint az orosz kommunistáé, akinek, ahogy Laski professzor mondta, „kétségtelen […] teljes értelmében vett szabadsága van.”

Laski professzor örömét lelte a közhely ismételgetésében, miszerint a szabadság a gyakorlatban mindig azt jelenti, szabadság a törvényen belül. Ezután azt mondja, hogy a törvény mindig arra törekszik, hogy „megadja a biztonságot az életmódnak, amit kielégítőnek találnak azok, akik az államgépezetet uralják.”4 Ez egy szabad ország törvényeinek helyes leírása, ha azt jelenti, hogy a törvény védelmezni kívánja a társadalmat a polgárháború szítására törekvő összeesküvések és az állam erőszakkal való megbuktatása ellen. De komoly ferdítés, amikor Laski professzor hozzáadja, hogy amikor a kapitalista társadalomban „a szegények tesznek erőfeszítéseket, hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait, hirtelen a szabadság teljes gondolata a háttérbe szorul.”,5

Vegyük Laski professzor és minden barátja nagy bálványa, Karl Marx esetét. Amikor 1848-ban és 1849-ben aktív részese volt a forradalom szervezésének és lebonyolításának először Poroszországban és később más német államokban, kiutasították, mivel hivatalosan külföldi volt, és feleségével, gyermekeivel és cselédjével először Párizsba, majd Londonba költözött.6 Később, amikor visszatért a béke és amnesztiát adtak a megszakított forradalom bűnrészeseinek, szabadon visszatérhetett Németország minden területére, és gyakran ki is használta ezt a lehetőséget. Többé nem számkivetett volt, és saját döntése szerint választotta Londont otthonának.7 Senki nem zaklatta, amikor 1864-ben megalapította a Nemzetközi Munkásszövetséget, egy testületet, aminek egyetlen célja nyíltan a nagy világforradalom előkészítése volt. Nem állították meg, amikor a szervezet nevében különböző kontinentális országokba látogatott. Szabadon írhatott és publikálhatott könyveket és cikkeket, amelyek – Laski professzor szavait használva – kétségtelenül arra törekedtek, „hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait.” És békésen halt meg londoni otthonában, a Maitland Park Road 41. száma alatt 1883. március 14.-én.

Vagy vegyük a brit munkáspárt esetét. Törekvéseiket, „hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait,” ahogyan azt Laski professzor nagyon jól tudta, semmi nem akadályozta, ami ellentétes lett volna a szabadság elvével.

Marx, a máshitű, békében élhetett, írhatott és támogathatta a forradalmat a viktoriánus Angliában, mint ahogy a Munkáspárt is nyugodtan részt vehetett minden politikai tevékenységben a poszt-viktoriánus Angliában. A Szovjet Oroszországban a legcsekélyebb ellenállást sem tűrik el. Ez a különbség a szabadság és a szolgaság között. 

Lábjegyzetek

  1. Bismarck, Gedanken und Erinnerungen, 1. kötet, 1. o.

  2. H. Laski, Liberty szócikk az Encyclopaedia of the Social Sciences IX kötetében, 443. o.

  3. Laski, uo. 445-446. o.

  4. Laski, 446. o.

  5. Laski, 446. o.

  6. Marx tevékenységéről az 1848-as és 1849-es években lásd Karl Marx, Chronik seines Lebens in Einzeldaten, a Marx-Engels-Lenin Institut kiadásában, Moszkva, 1934. 43-81. o.

  7. 1845-ben Marx önként, saját döntéséből lemondott porosz állampolgárságáról. Amikor később, a kései hatvanas években azon tanakodott, belevágjon-e egy porosz politikai karrierbe, az állam megtagadta állampolgársága visszaállításának kérelmét. Tehát zárva állt előtte egy politikai karrier. Talán emiatt a tény miatt döntött úgy, hogy Londonban marad.

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5