4. A meghiúsult ambíció haragja

Most megpróbálhatjuk megérteni, miért gyűlölik az emberek a kapitalizmust.

A kaszton és státuszon alapuló társadalomban az egyén a kedvezőtlen sorsnak tulajdoníthatja a hatalmán kívül álló körülményeket. Rabszolga, mivel ezzel a ranggal illették a minden létezőt meghatározó emberfeletti erők. Nem ő tehet róla, és nincs oka szégyellni jelentéktelenségét. Felesége nem találhat hibát benne. Ha azt mondaná neki: „Miért nem vagy herceg? Ha herceg volnál, hercegnő lehetnék,” azzal felelne: „Ha egy herceg fiaként születtem volna, soha nem téged vettelek volna feleségül, egy rabszolgalányt, hanem egy másik herceg lányát; hogy nem vagy hercegnő, az kizárólag a te hibád; miért nem választottál okosabban szülőket?”

A kapitalizmusban egészen más a helyzet. Itt mindenki saját maga tehet az élete körülményeiről. Nagyon jól tudja mindenki, akinek kielégítetlen ambíciói vannak, hogy elmulasztotta a lehetőségeket; hogy próbára tették és elégtelennek találták embertársai. Ha felesége megszidja: „Miért keresel csak heti nyolcvan dollárt? Ha olyan okos lennél, mint egykori barátod, Paul, művezető lennél, én pedig jobb életet élveznék," tudatára ébred saját alsóbbrendűségének és megszégyenítve érzi magát.

A kapitalizmus gyakran emlegetett szigora abból a tényből fakad, hogy mindenkit aszerint kezel, amennyivel hozzájárul embertársai jólétéhez. A mindenkinek a teljesítménye szerint elv nem ad teret semmilyen személyes hiányosságra hivatkozó kifogásnak. Mindenki nagyon jól tudja, hogy vannak hozzá hasonlók, akik sikerrel jártak ott, ahol ő kudarcot vallott. Mindenki tudja, hogy azok közül, akiket irigyel, és akik ugyanonnan indultak, mint ahonnan ő maga indult, sokan önerőből szerezték vagyonukat. És ami még ennél is rosszabb: tudja, hogy ezt mindenki más is tudja. Felesége és gyermekei szemében a néma szemrehányást látja: „Miért nem voltál okosabb?” Látja, hogyan csodálják az emberek azokat, akik sikeresebbek nála, és megvetéssel vagy szánalommal tekint kudarcára.

Az a tény tesz sokakat boldogtalanná a kapitalizmusban, hogy a kapitalizmus mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy megkaparintsa a legkívánatosabb pozíciókat, amiket persze csak néhányan szerezhetnek meg. Akármit is szerzett magának az ember, az többnyire pusztán töredéke annak, aminek elnyerésére ambíciója késztette őt. Mindig a szemei előtt vannak az emberek, akik sikerrel jártak ott, ahol ő elbukott. Vannak társai, akik felülmúlták őt, és akik iránt tudattalanul alsóbbrendűségi komplexusokat táplál. Így viszonyul a hajléktalan az emberhez, akinek munkája van, a gyári munkás a műszakvezetőhöz, a vállalatvezető az alelnökhöz, az alelnök az elnökhöz, az ember, akik háromszázezer dollárt ér a milliomoshoz, és a többi. Mindenki önállóságát és erkölcsi egyensúlyát aláássa azok látványa, akik bizonyították nagyobb képességeiket és teherbírásukat. Mindenki tisztában van saját vereségével és hiányosságaival.

A Felvilágosodás „nyugati” eszméit, a racionalizmus, az utilitarizmus és a laissez-faire társadalomfilozófiáját, illetve az ezeket az iskolákat támogató politikát radikálisan elutasító német szerzők hosszú sora Justus Möserrel kezdődött. Az egyik új elv, amely felkeltette Möser haragját, az a követelés volt, hogy a hadseregi tisztek és közszolgák előléptetése személyes érdemen és képességen múljon, ne pedig az ember ősein és nemesi családfáján, életkorán és szolgálatának hosszán. Az élet a társadalomban, amelyben a siker kizárólag a személyes érdemen múlik – mondja Möser – egyszerűen elviselhetetlen volna. Amilyen az emberi természet, mindenki hajlamos túlbecsülni saját értékét és hiányosságait. Ha egy ember életének körülményeit egyéb tényezők határozzák meg, mint saját kiválósága, akkor azok, akik a létra alján maradnak, belenyugodhatnak ebbe a kimenetelbe, és ismerve saját értéküket, még mindig megtarthatják méltóságukat és önbecsülésüket. De más a helyzet, ha egyedül az érdem dönti el. Akkor a sikertelen sértve és megalázva érzi magát. Gyűlölet és ellenségesség fakad ebből mindazok ellen, akik felülmúlják őt.¹

A kapitalizmus ár- és piacrendszere egy olyan társadalom, amelyben az érdem és a teljesítmény határozzák meg valaki sikerét vagy bukását. Akármit is gondoljon az ember Möser elfogultságáról az érdem elve ellen, be kell vallania, hogy igaza volt, amikor leírta az egyik pszichológiai következményét. Belelátott azok érzéseibe, akiket próbára tettek és elégtelennek találtak.

Ahhoz, hogy vigasztalja magát és visszaszerezze önbizalmát, az ilyen ember bűnbak után kutat. Megpróbálja meggyőzni magát, hogy nem saját hibájából bukott el. Van olyan briliáns, hatékony és szorgos, mint azok, akik felülmúlják őt. Sajnos aljas társadalmi rendünk nem a legérdemesebb embereknek adja a jutalmakat – a becstelen, lelkiismeretlen gazembereket koronázza meg, a szélhámost, a kizsákmányolót, az „individualistát.” Ő azért bukott el, mert becsületes. Túl rendes ember volt ahhoz, hogy azokhoz az aljas trükkökhöz folyamodjon, amelyeknek sikeres riválisai köszönhetik felemelkedésüket. A kapitalista körülmények között az ember arra kényszerül, hogy válasszon az erény és szegénység vagy a bűn és gazdagság között. Ő maga, hála Istennek, az előbbi alternatívát választotta és elutasította az utóbbit.

A bűnbakkeresés azokra jellemző, akik olyan társadalmi rendben élnek, ami mindenkivel az alapján bánik, mennyivel járult hozzá embertársai jólétéhez – tehát ahol mindenki saját vagyonának megteremtője. Az ilyen társadalomban mindenki, akinek ambíciói nem elégültek ki teljesen, megveti mindazok vagyonát, akik több sikerrel jártak. Az ostoba ember sértegetéssel és rágalmazással engedi szabadjára ezeket az érzelmeket. A kifinomultabbak nem folyamodnak személyes rágalmazáshoz. Ők egy filozófiába öntik gyűlöletüket: az antikapitalizmus filozófiájába, hogy elnémítsák belső hangjukat, ami azt mondja nekik, hogy ez az ő és csak az ő hibájuk. A fanatizmus, amit a kapitalizmus elleni kritikájuk védelmezése során tanúsítanak, pontosan abból a tényből fakad, hogy a hamisságának felismerése ellen küzdenek.

A kielégítetlen ambíciótól való szenvedés sajátosan azokra jellemző, akik a törvény előtti egyenlőség társadalmában élnek. Nem a törvény előtti egyenlőség okozza, hanem a tény, hogy a törvény előtti egyenlőség társadalmában láthatóvá válik az emberek közötti egyenlőtlenség szellemi képességük, akaraterejük és igyekezetük tekintetében. Könyörtelenül láthatóvá válik a szakadék aközött, amit az ember elér, és aközött, amit képességeiről és teljesítményeiről gondol. Az „igazságos” világról való álmodozások, ami „igazi értéke” szerint bánik az emberrel, azok menedéke, akiket az önismeret hiánya gyötör.

Lábjegyzetek

1. Möser, No Promotion According to Merit, (Siimmtliche Werke, B. R. Abeken (szerk.), Berlin, 1842, II. kötet, 187-191. o.)[] ↩