A kapitalizmus lehetőséget biztosít a sokaság számára, hogy tanúsítsák kezdeményezőképességüket. Míg a merev státusztársadalom mindenkinek a rutin változatlan elvégzését parancsolja, és nem tűr semmilyen eltérést a dolgok hagyományos mintájától, a kapitalizmus biztatja az újítót. A nyereség a termelés szokásos módjaitól való sikeres eltérés jutalma; a veszteség azok büntetése, akik lomhán az idejétmúlt módszerekhez ragaszkodnak. Az egyén szabadon mutathatja meg, mit tud jobban csinálni, mint mások.
Ez az egyéni szabadság azonban korlátozott. A piac demokráciájának következménye, tehát az egyén teljesítményének a szuverén fogyasztók általi értékelésén múlik. Ami kifizetődő a piacon az nem a jó teljesítmény, mint olyan, hanem a teljesítmény, amit elegendő számú fogyasztó jónak tart. Ha a vásárlóközönség túl ostoba ahhoz, hogy meglássa egy termék értékét, bármennyire kiváló is legyen az, hiábavaló volt minden bajlódás és kiadás.
A kapitalizmus lényegében a tömegtermelés rendszere a tömegek igényeinek kielégítéséért. A bőség szaruját önti az átlagemberre. Az előző korokban sosem álmodott magasságba emelte az általános életszínvonalat. Embermilliók számára tette elérhetővé az élvezeteket, amelyek pár nemzedékkel ezelőtt pusztán egy kis elitnek voltak elérhetők.
Ezt kiemelkedően példázza a mindenféle irodalom terebélyes piaca. Az irodalom – a szó legtágabb értelmében – ma egy árucikk, amit milliók követelnek. Újságokat, magazinokat és könyveket olvasnak, adásokat hallgatnak és megtöltik a színházakat. Jelentős jövedelemre tesznek szert a publikum kívánalmait kielégítő szerzők, producerek és színészek. Egy új alosztály jelent meg a társadalmi munkamegosztás keretein belül: az írástudó, azaz akik írásból élnek meg. Ők úgy értékesítik a piacon szolgáltatásaikat vagy erőfeszítéseik termékét, mint ahogyan az összes többi szakember értékesíti szolgáltatását vagy termékeit. Íróként szorosan a piacgazdaság kooperatív rendszerének részét képezik.
A prekapitalista korokban az írás nem volt kifizetődő művészet. A kovácsok és cipészek meg tudtak élni, a szerzők azonban nem. Az írás bölcsészettudomány volt, hobbi, de nem szakma. Az írás a gazdag emberek, a királyok, mágnások, politikusok, patríciusok és más független urak nemes tevékenysége volt. Érsekek és szerzetesek, egyetemi professzorok és katonák gyakorolták szabadidejükben. A nincstelen embernek, akit ellenállhatatlan ösztön késztetett az írásra, először biztosítani kellett magának egy jövedelemforrást a szerzőségen kívül. Spinoza lencséket csiszolt. A két Mill, apa és fiú, a Kelet-Indiai Társaság londoni irodáiban dolgozott. De a legtöbb szegény szerző a művészetek és tudományok gazdag barátainak bőkezűségéből élt. A királyok és hercegek egymással versenyeztek a költők és írók támogatásában. Az udvarok voltak az irodalom menedékei.
Történelmi tény, hogy a támogatás rendszere teljes szólásszabadságot biztosított a szerzőknek. A támogatók nem kényszerítették pártfogoltjaikra saját filozófiájukat és saját esztétikai vagy etikai nézeteiket. Gyakran szorgosan védelmezték őket az egyházi hatóságok elől. Egy szerzőnek, akit kitiltott egy vagy több udvar, legalább lehetőségében állt, hogy menedéket találjon egy rivális udvarnál.
Mindennek ellenére nem szép látvány, ahogy a filozófusok, a történészek és a költők az udvaroncok köreiben mozognak és egy despota kegyelmétől függenek. A régi liberálisok üdvözölték az irodalmi termékek piacának evolúcióját, mint annak a folyamatnak elengedhetetlen részét, amely felszabadítja az embereket a királyok és arisztokraták gyámsága alól. Ezentúl – gondolták – a tanult osztályok ítélete lesz a felsőbbrendű. Mily’ gyönyörű kilátás! Úgy tűnt, egy virágzó korszak hajnalodik.
