A szocialista mozgalom, illetve a prekapitalista korok intervencionista politikáinak felélesztésére törekvő igyekezetek a legelején hitelüket vesztették azok szemében, akik előtt ismerős a gazdaságelmélet. De a forradalmárok és reformerek eszméi támogatást találtak a tudatlan emberek elsöprő többségében, akiket kizárólag az irigység és a gyűlölet leghatalmasabb emberi szenvedélyei vezettek.
A Felvilágosodás társadalomfilozófiája, amely kikövezte az utat a liberális program – a piacgazdaságban (kapitalizmusban) beteljesülő gazdasági szabadság és alkotmányos folyománya, a képviseleti kormányzat – előtt, nem javasolta a három régi hatalom: a monarchia, az arisztokrácia és az egyházak elpusztítását. Az európai liberálisok arra törekedtek, hogy a parlamentáris monarchia vegye át a királyi abszolutizmus helyét, a köztársasági kormányzat felállítása helyett. El szerették volna törölni az arisztokraták kiváltságaikat, de nem szerették volna megfosztani őket címeiktől és birtokaiktól. Buzgón szerették volna megadni mindenkinek a lelkiismereti szabadságot, véget vetni a máshitűek és eretnekek üldözésének, de úgyszintén szerették volna megadni minden egyháznak és felekezetnek a spirituális céljaikra való törekvés szabadságát. Tehát megmaradt az ancien régime három nagy hatalma. Az ember arra számított volna, hogy a fejedelmek, arisztokraták és papok, kik fáradhatatlanul hangot adtak konzervativizmusuknak, készek lennének ellenállni a nyugati civilizáció alapjai ellen irányuló szocialista támadásnak. Végtére is a szocializmus hírnökei nem féltek kijelenteni, hogy a szocialista totalitarizmus alatt nem maradna hely annak, amit a zsarnokság, kiváltság és babona maradványinak neveztek.
Azonban még a kiváltságosok körében is erősebb volt harag és az irigység, mint a nyugodt érvelés. Gyakorlatilag összefogtak a szocialistákkal, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a szocializmus saját javaik elkobzására is törekedett, és nem létezhet vallási szabadság egy totalitárius rendszerben. Németországban azt a politikát avatta fel a Hohenzollern-ház, amit egy amerikai megfigyelő monarchikus szocializmusnak nevezett.1 Oroszország autokrata Romanovjai a szakszervezeteket használták fegyverként a képviseleti kormányzat felállítását célzó „burzsoá” törekvések ellen. Az arisztokraták tulajdonképpen minden európai országban együttműködtek a kapitalizmus ellenségeivel. Kiemelkedő teológusok próbálták mindenhol a szabad vállalkozás rendszerének rossz hírnevét kelteni, és támogatták hallgatólagosan vagy a szocializmust, vagy a radikális intervencionizmust. Napjaink protestantizmusának néhány kiemelkedő vezetője – Barth és Brunner Svájcban, Niebuhr és Tillich az Egyesült Államokban, illetve Canterbury kései érseke, William Temple – nyíltan megvetették a kapitalizmust, sőt, egyenesen a kapitalizmus vélt hibáit vádolták az orosz bolsevizmus összes túlkapásáért.
Az ember gondolkodóba eshet, igaza volt-e Sir William Harcourtnak, amikor több mint hatvan évvel ezelőtt kijelentette: Immár mindannyian szocialisták vagyunk. Napjaink kormányai, politikai pártjai, tanárai és írói, militáns ateistái és keresztény teológusai szinte egyhangúan utasítják el szenvedélyesen a piacgazdaságot és dicsérik az állami mindenhatóság állítólagos előnyeit. A feltörekvő nemzedék olyan környezetben nő fel, amelyet teljesen áthatnak a szocialista eszmék.
A szocializmuspárti ideológiák befolyása világosan látható abban, ahogyan a közvélemény szinte egyhangúan magyarázatot ad arra, miért lépnek be az emberek szocialista vagy kommunista pártokba. A belpolitika terén azt feltételezik, hogy akik nem gazdagok, „természetesen és szükségszerűen” a radikális programokat – tervezést, szocializmust, kommunizmust – pártolják, míg kizárólag a gazdagoknak van okuk a piacgazdaság megőrzésére szavazni. Ezt a feltételezést magától értetődőnek tekinti az alapvető szocialista elképzelés, miszerint a kapitalizmus műveletei a „kizsákmányolók” egyedüli hasznára sértik a tömegek gazdasági érdekeit, a szocializmus pedig javítani fog az átlagember életszínvonalán.
De nem azért követelik a szocializmust, mert tudják, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és nem azért utasítják el a kapitalizmust, mert tudják, hogy az egy rendszer, ami ellentétben áll az érdekeikkel. Azért szocialisták, mert úgy hiszik, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és azért gyűlölik a kapitalizmust, mert úgy hiszik, hogy az károsítja őket. Azért szocialisták, mert megvakította őket az irigység és a tudatlanság. Makacsul elutasítják a közgazdaságtan tanulmányozását, és visszautasítják a szocialista tervekről szóló elsöprő közgazdaságtani kritikát, mivel a szemükben a közgazdaságtan, elvont elméletként, egyszerűen ostobaság. Azt színlelik, hogy kizárólag a tapasztalatban hisznek. Ugyanakkor makacsul utasítják el a tapasztalat tagadhatatlan tényeit, azaz hogy az átlagember életszínvonala összehasonlíthatatlanul magasabb a kapitalista Amerikában, mint a szovjet szocialista édenben.
Ugyanezt a hibás érvelést folytatják, amikor a gazdaságilag visszamaradott országok állapotával foglalkoznak. Úgy gondolják, hogy lakóik „természetesen” szimpatizálnak a kommunizmussal, mivel szegénységben élnek. Nos, nyilvánvaló, hogy a szegény nemzetek szeretnének megszabadulni nyomorúságuktól. Tehát amikor kifogásolható körülményeik javítására törekednek, a társadalom gazdasági szerveződésének azon rendszerét kell bevezetniük, amelyik a legjobban biztosítja e cél elérését; a kapitalizmus mellett kell dönteniük. De a kommunizmus felé hajlanak, miután megvezették őket a hamis antikapitalista eszmék. Valóban ellentmondásos, hogy a keleti népek vezetői elutasítják a nyugatot meggazdagító módszereket miközben vágyakozó pillantásokat vetnek a nyugati nemzetek gazdaságára, és elragadtatja őket az orosz kommunizmus, ami szegénységben tartja az oroszokat és szatellitjeiket. Még ellentmondásosabb, hogy a szovjet rendszert dicsőítik az amerikaiak, miközben a kapitalista nagyvállalatok termékeit élvezik, és „igen természetesnek” tartják, hogy Ázsia és Afrika szegény nemzetei a kommunizmust részesítik előnyben a kapitalizmussal szemben.
Vitatkozhatunk azzal, hogy kell-e mindenkinek komolyan tanulmányoznia a közgazdaságtant. De egyvalami biztos. Az, aki nyilvánosan a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről beszél vagy ír anélkül, hogy teljesen megismert volna mindent, amit a közgazdaságtan mond ezekről a kérdésekről, egy felelőtlen locsogó.
Lábjegyzetek
-
Lásd Elmer Roberts, Monarchical Socialism in Germany, New York, 1913. ↩
