logo
Táborszki Bálint

Ellenpropaganda

Az első gyűjtemény

Az állami segély vs. a közösségek szerepe

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét

A szabadelvű álláspont egyik gyakori kritikája, hogy atomizálja a társadalmat. A kritikusok szerint abból, hogy minden emberi kapcsolat önkéntes, hogy egyetemesen tiltott az erőszak kezdeményezése és a rablás, valahogyan olyan társadalom emelkedik ki, amelyben felbomlanak a közösségek, megszűnnek a mély barátságok, elértéktelenednek a családi kötelékek, elveszítik az egyházak a társadalmi szerepüket. Mindenki anyagelvű fogyasztóvá válik, akiket többé nem érdekel a közösségek fenntartása és a kapcsolatok ápolása.

Nem világos, mindezt hogyan orvosolná a békés emberek elleni agresszív erőszak és rablás, de ez soha nem is kerül kifejtésre. Mint ahogyan azt sem vezetik le a szabadság államista kritikusai, miként idézi elő ezt az atomizált világot a „szerződés uralma” – ahogyan Herbert Spencer nevezte az önkéntes együttműködésre alapuló társadalmat.

Amikor ezt az érvet fogalmazzák meg, a kritikusok kivétel nélkül a történelmi tényekből és tapasztalatból származtatják az álláspontjukat. Azaz ránéznek a világra, megállapítják, hogy a modern világ bizony egy atomizált társadalom, emellett megállapítják, hogy a kapitalizmus rendszerében élünk, és azonnal kínálkozik a konklúzió: a kapitalizmus atomizálja a társadalmat.

Azonban súlyos hibát vétünk, amikor úgy gondoljuk, hogy pusztán a történelmi tényekből megérthetjük a társadalmi jelenségek okait. Ez volt Ludwig von Mises egyik kulcsfontosságú meglátása. Mises szavaival:

A természettudományban az ismeretek kísérletezésből fakadnak; a tény olyasvalami, amit kísérletek útján megállapítottak. A természettudósok – ellentétben azokkal, akik az emberi cselekvést tanulmányozzák – kontrollálhatják a változásokat. Elszigetelhetik a különböző tényezőket, mint egy laboratóriumi kísérletben, és megfigyelhetik, mi változik egyetlen tényező megváltoztatása esetén. A természettudományos elméleteknek meg kell felelniük ezeknek a kísérleteknek – sosem mondhatnak ellent az így megállapított tényeknek. Ha ellentmondanak, új magyarázatot kell keresni. Az emberi cselekvés területén azonban sosem vagyunk abban a helyzetben, hogy kontrollálhatjuk a kísérleteket. Sosem beszélhetünk ugyanolyan értelemben tényekről a társadalomtudományok területén, mint ahogyan a természettudományos tényekre hivatkozunk. A tapasztalat az emberi cselekvés területén összetett, számos tényező együttműködésének a következménye, amelyek mind változást idéznek elő.

Éppen ebből következik tehát, mondja Mises, hogy

semmilyen általános törvény nem határozható meg a történelem tanulmányozásából. A történelem megfigyelése mindig egy összetett jelenség tanulmányozása, amit úgy alkot megannyi tényező, hogy lehetetlen megkérdőjelezhetetlen pontossággal bizonyos okokhoz kapcsolni a végeredmény bizonyos részeit.

Hogyan érthetjük meg akkor az emberi társadalomban végbemenő folyamatokat? Miként deríthetjük ki, hogy melyik tényezők idéztek elő bizonyos jelenségeket? Mises úgy látta, hogy a történelmet csupán az emberi cselekvés helyes, a priori elméletének segítségével lehet értelmezni, amit nem a tapasztalatból avagy a történelmi tényekből, hanem az emberi cselekvés fogalmából származtattak a logikai dedukció alkalmazásával. Így Emberi cselekvés című mesterművében Mises bemutatta, miként lehet levezetni a közgazdaságtan egész szerkezetét az emberi cselekvés, azaz a célok elérésére törekvő, eszközöket felhasználó emberi viselkedés fogalmából. A történelmet csak úgy érthetjük meg, ha az így megalkotott elméletet alkalmazzuk annak megértésére. Mises szerint:

Két tényező alkotja a [történelem] megértését: megállapítani az emberek értékeit, ítéleteit, céljait; és megállapítani a módszereket, amiket a céljaik eléréséhez használnak

Hogyan érthetjük meg tehát az atomizált társadalom jelenségét ezzel a módszerrel?

Először fogadjuk el munkapremissza gyanánt azt az állítást, hogy a modern korban valóban egy atomizált társadalom tárul elénk, elszigetelt egyénekkel, a közösségek és az emberi kapcsolatok elsorvadásával.

Az atomizált társadalom megértéséhez mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést: milyen célokra törekednek az emberek, amikor közösségi kapcsolatokat alakítanak ki és ápolnak? Mi az egyházak, a felebaráti szervezetek, a barátságok, a szomszédságok és a családok szerepe az emberi társadalomban?

Ezek a társadalmi kötelékek nem spontán, ösztönösen vagy szükségszerűen jelennek meg az emberi világban. Ahogyan Mises megállapítja1 (kiemelés tőlem):

sem a vadházasság, sem az, ami megelőzi vagy követi nem generál társadalmi együttműködést és társadalmi életmódot. Az állatok is összegyűlnek a párzás során, de nem fejlesztettek ki szociális kapcsolatokat. A családi élet nem pusztán a nemi közösülés terméke. Semmi esetre sem természetes és szükségszerű, hogy a szülők és a gyermekek együtt éljenek, mint ahogy azt a családban teszik. A párosodási kapcsolat nem eredményez szükségszerűen családi szervezetet. Az emberi család a gondolkodás, tervezés és cselekvés eredménye. Ez az a tény, ami radikálisan megkülönbözteti azt azoktól az állatcsoportoktól, amiket per analogiam állatcsaládoknak nevezünk.

Röviden, ezek a kapcsolatok elősegítették a túlélést és a gyarapodást minden résztvevő számára. Ezek biztosítják a szociális hálót a társadalom természetes rendjében, amibe nem avatkozik be az agresszív erőszak. A családok együttműködnek, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák a család minden tagjának. Az egyházi közösségek, a felebaráti szervezetek és a szomszédságok azért léteztek és virágoztak a múltban, mert kritikus fontosságú előnyöket biztosítottak a tagjaik számára: átsegítették a gondokon azokat, akik bajba kerültek. Legyen az betegség, özvegység, gazdasági sorscsapás vagy bármi a kiszámíthatatlan problémák hosszú sorából, ezek a közösségek segítették át a tagjaikat a nehéz időszakon.

Az elmúlt százötven évben azonban az Állam fokozatosan elragadta a közösségektől ezeket a felelősségeket. Emlékezzünk, az elején úgy vázoltam fel a szabadság államista kritikusainak az érvét, hogy szerintük kapitalizmusban élünk. Aligha. Intervencionizmusban élünk. A szabad együttműködés hálózatába megszámlálhatatlan helyen beleavatkozik az állam. A beavatkozások egyike, hogy megszületett a jóléti állam, ami kijelentette, hogy kötelessége gondoskodni az alattvalói sorscsapásairól. És nem a kapitalizmus - a szerződéses, szabad együttműködés - hanem a jóléti állam képében megjelenő állami beavatkozás az oka azoknak a jelenségeknek, amelyeket az atomizált társadalom kritikusai kifogásolnak.

Két kritikus következménnyel járt az, hogy az Állam elorozta a közösségek feladatait és felelősségeit. Egyrészről – a közösségi funkciók átvállalásával egyenesen arányos mértékben – elértéktelenítette a társadalmi kapcsolatokat az emberek szemében.  Az emberek pontosan azért ápolták a világi és a vallásos közösségeiket, a barátságaikat és a családi kötelékeiket, hogy fenntartsák azok előnyös szerepét. Való igaz, az ember társas lény és közösség nélkül könnyen felemésztheti a magány. Azonban egészen más ösztönzők késztetik azokat a társadalmakat a közösségi kapcsolatok ápolására, amelyekben a közösségek óvják az egyént a sorscsapásoktól, mint azokat, amelyekben az Állam végzi el a közösségek feladatait.

Az állami segélyezés rendszere – akár nyugdíjról, társadalombiztosításról, munkanélküli segélyről vagy bármelyik formájáról beszéljünk – eltörölte, vagy legalábbis radikálisan csökkentette az ösztönzőket, amik a közösségi kapcsolatok ápolására késztették az egyéneket. Az emberi célok ugyanazok maradtak: élni és boldogulni. Az eszközök azonban megváltoztak az állami beavatkozás hatására: a kölcsönös segítség helyét átvette az állami újraelosztás.

A másik következménye annak, hogy államosították a közösségek szerepét, az államosítás természetéből fakad. A magánjótékonyság önkéntes. Senki sem kényszeríti a jótékonykodókat a fizikai erőszak kezdeményezésével vagy annak fenyegetésével arra, hogy átadják a pénzüket a rászoruló felebarátjuknak. Az emberek saját akaratukból, szabadon vesznek részt benne, és a szabadság kulcsfontosságú vonása, hogy az ember nemet mondhat. Kritériumokhoz kötheti a segítségét. Mondhatja azt, hogy nem fogok segíteni XY-nak, mert egy szörnyűséges, antiszociális ember, amióta csak a szomszédságunkban lakik. Éjszakánként részegesen üvöltözik az utcákon. Rettenetes módon bánik a környéken játszadozó gyermekeinkkel. Terrorizálja a saját családját. És ami azt illeti, egészen világos, hogy magának okozta a gondjait. Általánosságban egy kellemetlen, undok és kibírhatatlan alak, aki nemhogy semmivel nem járul ahhoz, hogy kellemesebb legyen a közösségünk, hanem épp ellenkezőleg, mérgezi és rontja azt.

Magától értetődő, mi a következménye annak, ha az emberek nemet mondhatnak. A segítség megtagadásához való szabadság a gyakorlatba ültet egy ösztönzőt, ami arra készteti az embereket, hogy civilizáltak legyenek. Hogy kedvesek, barátságosak, emberségesek legyenek. Hogy ügyeljenek arra, hogy a lehető legjobb benyomást keltsék az embertársaikban, mivel a szó legszorosabb értelmében azon múlhat az életük.

Mindez teljesen megszűnik, amikor az önkéntes segítség szerepébe a kényszerrel elrendelt segélyezés lép. Az emberek többé nem dönthetnek úgy, hogy nem segítenek valakin; az állam fegyveres erői fogják elrabolni a pénzüket, hogy aztán átadják annak, aki segítséget kér vagy a Hatalom szerint segítséget érdemel. Immár legyen bármennyire undok és kibírhatatlan az ember, az Állam arra fogja kényszeríteni a szomszédját, hogy segítsen rajta, ha segítségre szorul. Immár nem számít, hogy önhibájából vagy önhibáján kívül került bajba; az Állam kényszeríteni fogja az előrelátó, takarékos, óvatos, felelős embereket, hogy adják át a pénzüket a felelőtlen, tékozló, züllött társaiknak.

Röviden, amikor a kényszerített segélyezés veszi át az önkéntes jótékonyság szerepét, a civilizálódás folyamatának helyébe a decivilizálódás folyamata lép. De talán épp ellenkezőleg. Amint egy társadalom az erőszakhoz és a kényszerhez nyúl, már akkor rálépett a decivilizálódás ösvényére, és önmagában a kényszeralapú állami segélyezést is a barbárság jelének kell tekintenünk, ami csak további barbárságot idéz elő szerte a társadalomban.

Meg kell értenünk tehát, hogy semmi sem károsabb a közösségekre, a valódi, önkéntes együttműködésre, mint az a narratíva, ami egyenlőségjelet tesz a közösség és az állam közé. Az állam nem a közösség. Az állami segély nem a szociális háló. Vegyük például a „szülőtartás” új keletű intézményét. Az önjelölten „családbarát” kormány törvénybe iktatta, hogy a gyermekek kötelesek eltartani a szüleiket, ha az állami nyugdíj képtelen lesz arra. Mégis milyen hatást gyakorol ez a család intézményére? Az iméntiek mentén a válasz nyilvánvaló. Az állami nyugdíjhoz hasonlóan a szülőknek többé nem kell jó, békés, szerető szülőknek lenniük annak reményében, hogy gyermekeik meghálálják azt; verhetik a gyermeküket, kiabálhatnak vele és általánosságban leírhatatlan pokollá tehetik a gyermekkorukat, az Állam mégis arra fogja kényszeríteni a gyermeket, hogy tartsa el kiszolgáltatott életszakaszukban azokat, akik a legkegyetlenebbül bántak vele, amikor ő élte a kiszolgáltatott életszakaszát. Ez csupán eltörli azokat az ösztönzőket, amik a civilizált emberi magatartásra sarkallnák a barbárokat.

Éppen ezért fontos radikálisan elleneznie az állami segélyezést azoknak, akik szeretnék elhozni a közösségek, a családok és az egyházak reneszánszát. A minap hallottam valakitől, aki szimpatizál a libertárius állásponttal, hogy keresztényként azért mégsem tud teljesen azonosulni a libertárius állásponttal a segélyek kérdésében, és úgy gondolja, hogy a keresztény erkölcsből az következik, hogy az államnak mégis csak biztosítania kell valamennyi szociális hálót az elesetteknek.2 De a fentiekből láthattuk, hogy ezzel éppen az egyházak szerepének államosítását kéri.  Az igazság ennek éppen az ellenkezője, valójában éppen a közösségek, a családok és a kereszténység fontossága miatt kellene visszavezetni az embereket a családhoz, a felebaráti egyesületekhez és az egyházhoz azok ősrégi társadalmi szerepének visszaállításával!

Lábjegyzetek

  1. Mises, Human Action, VIII. fejezet.

  2. Mellesleg egyáltalán nem világos, hogy mennyire összeegyeztethető a keresztény erkölccsel a rablással finanszírozott segítség. Az állami segélyezést több városban is bőkezűen gyakorolta a római állam Krisztus korában a Cura Annonae intézménye alatt, beleértve Thesszaloniki városát, akinek a lakóihoz azokat a híres szavakat intézte Pál apostol: „Mert a mikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.”

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5