A társadalomról alkotott alapvető nézetem, hogy az emberek elsöprő többsége szándékos tudatlanságba ringatja magát, hogy a gonoszt támogathassa, az egyénnek pedig nincs más választása, mint elszenvedni az erkölcsileg romlott többség demokratikus akaratát. A gonosz alatt pedig az erőszak kezdeményezését értem békés emberek ellen. Úgy gondolom, egy statisztikailag elhanyagolható kisebbséget leszámítva mindenki dédelget erőszakos elképzeléseket arról, mit tiltana, mire kötelezne, mire kényszerítene, mi nemes célból rabolna és ölne – vagy pontosabban kérné az Államot, hogy járjon így el a nevében.
Bénító fájdalom tölt el minden alkalommal, amikor azzal szembesülök, hogy valaki az ehhez hasonló vágyainak ad hangot, amikor látom, hogy valaki ismét több tilalmat, nagyobb adókat, szabályozásokat és támogatásokat sürget, a közvélemény pedig üdvözli vérszomját. És a fájdalomnál is bénítóbb rémületet érzek, amikor látom, milyen nyelvezettel buzdítják az állami hatalom burjánzását.
Az egyik legrémisztőbb kifejezés számomra a piacfundamentalista szó. Semmi sem tükrözi jobban a fenti sorok igazát, mint az a tény, hogy valaki szitokszóként használhatja a piacfundamentalistát, a hallgatósága pedig – megrökönyödés helyett – közönnyel vagy antikapitalista gyűlölettel fogadja.
A fundamentalista kifejezés nem szorul magyarázatra. Fundamentalista, avagy szélsőségesen ragaszkodik a szóban forgó nézetekhez vagy elvekhez.
De mi az a piac? Valamiféle hely volna? A vásártér, ahol az emberek adják-veszik a portékákat? A közbeszédben legtöbbször valóban ebben az értelemben használjuk a piac kifejezést, de a gazdaságelméleti és a politikafilozófiai kontextusban valami egészen mást jelent. A piac nem egy hely, hanem sokkal inkább egy gyűjtőfogalom, ami a szabad egyének közötti önkéntes cserét és kereskedelmet jelöli.
Kihangsúlyozandó, hogy a piac a szabad és önkéntes cserék sokasága. Az ember kétféleképpen tehet szert az élete fenntartásához és jóléte növeléséhez szükséges javakhoz: önkéntes cserével vagy az erőszak kezdeményezésével (agresszióval) és annak fenyegetésével. A piac azoknak az emberi kapcsolatoknak az összessége, amelyek békések, agressziómentesek, amelyek értéket adnak értékért és mellőzik az egyoldalú rablás, elkobzás és kényszerítés használatát.
Szokás használni a szabadpiac kifejezést. Azonban a piac definíciójából láthatjuk, hogy a szabadpiac egy tautológia; merő szószaporítás, ami hasznos, hogy köznyelvi és érthető formába öntsük a gyakran összetett gazdasági jelenségeket, azonban az elvont fogalom könnyen elterelheti a figyelmet arról, hogy amiről a valóságban szó van, az nem a „piac” szabadsága, hanem az egyének szabadsága: nevezetesen az emberek közötti önkéntes cserék sokasága.
Ki tehát a piacfundamentalista? Az, aki szélsőségesen, radikálisan, kompromisszummentesen hisz abban, hogy az emberek közötti egyetlen elfogadható, helyes, erkölcsös kapcsolat a békés együttműködés, a szabad társulás, nem pedig az erőszak, a kényszer és a rablás.
És mi a negációja? Mit támogat az, aki nem piacfundamentalista? Ha a piacfundamentalizmus a tulajdonjogok melletti radikális kiállás, az ellentéte a tulajdonjogok elleni agresszív támadás. Ha a piacfundamentalizmus szerint A csak úgy tehet szert arra, amit B termel, ha önkéntes cserébe elegyedik vele és értéket ad értékért (vagy B önként átadja a tulajdonát), mégis mit vall az, aki szitokszóként használja a piacfundamentalizmus kifejezést? A negáció logikai művelete kérlelhetetlen: azt, hogy nem igaz, hogy A csak önkéntes cserével tehet szert B munkája gyümölcsére. Hát akkor mégis hogyan? Az erőszak kezdeményezésével és annak fenyegetésével. A fegyverek, a verés, a bebörtönzés, végső soron, ha B nem adja meg magát és addig fajul a konfliktus, a gyilkosság eszközével.
A piacfundamentalizmus szerint egyetlen harmadik félnek sincsen joga erőszakkal beavatkozni két cselekvőképes személy önkéntes kapcsolatába és szerződésébe, akkor sem, ha a gonosz többség demokratikus akarata támogatja az erőszakos harmadik felet; a piacfundamentalizmus az élni és élni hagyni filozófiája, a békés együttműködés rendszere, a szabad társadalom legfőbb elve. Minden egyéb csupán erőszak, nyílt vagy burkolt, állami vagy magán formában.
Sokan abba a hitbe ringatják magukat, hogy korunk civilizáltabb és nemesebb, mint az emberi történelem véres krónikái. Megszűntek a felnégyelések, a karóba húzások, a nyilvános akasztások, ebből pedig azt a téves következtetést vonják le, hogy az erőszak helyébe a békés együttműködés lépett. Az igazság ennek épp az ellenkezője. Valójában annyi történt, hogy a nyílt hatalmi erőszakot és elnyomást leváltotta a leplezett kényszer. A barbaritást elrejti a tény, hogy az áldozatai hajlandóak az első szóra engedelmeskedni; ha meghozták a törvényt, ha megemelték az adókat, az alattvalók lehajtják a fejüket és fizetnek, s így soha nem történik nyílt brutalitás.
Az erőszakos valóságot azonban felfedi a tény, hogy százezrek által kedvelt és követett politikusok és publicisták használják előszeretettel gúnyos szitokszóként, hogy vannak, akik rendíthetetlenül hiszik, hogy a békés együttműködés az egyetlen erkölcsös emberi kapcsolat, és soha nem engedhető meg az agresszív kényszer és rablás. És ahelyett, hogy a közvélemény megrökönyödne, megdöbbenne és feldühödne, ahelyett, hogy bárki rámutatna a becsmérlő kifejezés mögött rejlő fegyverre, kíváncsian figyelik és támogatják, hogy az egyik ilyen publicista a főváros főpolgármesterének tisztségére, valódi politikai hatalomra tör.
