Egy posztkommunista ország szinte természetes velejárója, hogy mindenki – legalábbis az elsöprő többség – gyűlöli a kapitalizmust. Vadkapitalizmusnak bélyegzik az állami erőszak nélküli önkéntes cserét és megrémülnek a privatizáció hallatán. Ami azt illeti, épp úgy reagálnak a privatizációra, ahogyan az észszerű emberek reagálnak az államosítás hallatán.
A politika mindig a közvélemény által vetett árnyék. A mindenkori kormányzat a közvélemény állapotát tükrözi. Ez – hogy az államhatalom mindig a közvéleményen nyugszik – a klasszikus liberalizmus avagy a libertarianizmus egyik központi tétele mintegy négyszáz éve – először talán Étienne de La Boétie fogalmazta meg 1576-ban – és jól tudja mindenki, aki valaha politikai hatalomra tört. Ezért tesznek meg az államok minden azért, hogy az uralmuk alá hajtsák a fiatalok oktatását, megszerezzék az értelmiségi kaszt hűségét és maguk mellé állítsák (államosítással, fizetséggel vagy fenyegetéssel) a médiát.
Mindebből az következik, hogy egy libertárius párt vagy mozgalom sokkal rosszabb esélyekkel indul Magyarországon, mint az Egyesült Államokban, Angliában vagy akár Franciaországban, ahol a hagyományban gyökerezik a libertarianizmus eszméje. Az Egyesült Államok a zsarnok György király ellen vívott libertárius forradalomban fogant, és a Függetlenségi Nyilatkozata szinte szó szerint idéz John Locke művéből. Franciaország múltjában annyi libertárius gondolkodót találhatunk, hogy nem is győzzük sorolni őket: Fréderic Bastiat és Jean-Baptiste Say, Charles Comte és Charles Dunoyer, Gustave de Molinari csupán a legismertebbek közülük.
Magyarország történelmében szinte egyetlen hozzájuk hasonló gondolkodót sem találunk. Meg kell értenünk, hogy a magyar közgondolkodásban soha nem vert gyökeret az államtól való szabadság eszméje. Az 1848-as forradalom a szabadságot tűzte a lobogójára, de mivel a forradalmárok költők, művészek és hasonlók voltak, egyikük sem definiálta, hogy mi is az a szabadság; a forradalmuk a szív forradalma volt az elme által biztosított filozófiai alapok nélkül. Ezért lehetnek ők azóta minden politikai párt ideológiai bábjai. A tizenkilencedik század végén kormányzó Szabadelvű Párt valójában egy mérsékelten intervencionista párt volt, akik megajándékozták az országot a bürokratikus atyáskodó állam intézményrendszerével. A huszadik században a magyar közgondolkodás két véglete a nemzeti és a nemzetközi szocializmus volt; senki nem ismerte, és aki hallott is róla, gyűlölte az államtól való szabadságot, a szabad gazdaság, a korlátok közé szorított állam fogalmát. A rendszerváltás elmúlt harminc évében pedig (rajtunk kívül) senki nem próbálta elterjeszteni a szabadság libertárius filozófiáját.
Ilyen társadalmi körülmények között illuzórikus álmokat dédelget, aki azt gondolja, hogy bármilyen kimondottan libertárius párt és program győzedelmeskedhet a választások napján. Ezt gondolni egyenértékű azzal a feltételezéssel, hogy a tömegek képesek és készek önállóan megalkotni négyszáz év liberális filozófia gazdaságelméleti és politikafilozófiai érveit. A többség soha nem fog az újraelosztás megszüntetésére, az oktatás fölötti állami uralom megszüntetésére, az egészségügy privatizációjára és a megannyi más libertárius programpontra szavazni, mivel a többség fejében a kapitalizmus kizsákmányolás, a privatizáció államosítás, és a szabadság szolgaság.
Ezért fektettem egyre több hangsúlyt az elmúlt évek során a nyílt libertarianizmus helyett a decentralizációra.
A libertarianizmus nem, a decentralizáció azonban igenis győzedelmeskedhet, mivel a széles körű antikapitalizmus mellett ugyanúgy fellelhető a lokálpatriotizmus a magyar közgondolkodásban.
Az, hogy a decentralizáció biztosítja a legnagyobb mértékű szabadságot, számtalanszor bebizonyosodott mind az elmélet, mind a történelem talaján. Az Ipari Forradalom a decentralizált Európa bölcsőjében fogant. A decentralizáció környezetében korlátok közé szorítja az állami zsarnokságot az, hogy az áldozatai viszonylag alacsony költségekkel (és minél nagyobb a decentralizáció, annál költségmentesebben) elköltözhetnek a következő, szabadabb területre, megyébe vagy városba. Sajnálatos módon ezt sokkal jobban megértik a szabadság ellenségei, mint maguk a libertáriusok, így azt látjuk, hogy az államisták az Európai Unión belüli adószintek „harmonizálásáért” küzdenek, a libertáriusok pedig még mindig a postahivatal privatizációjáról beszélnek, figyelmen kívül hagyva a decentralizáció kulcsfontosságát.
A decentralizáció programja, ahogy az imént láthattuk, összefoglalható egyetlen mondatban, a gyakorlatban pedig megvalósítható egyetlen alkotmánymódosítással:
Ha egy település lakossága egy szabadon lefolytatott népszavazás alkalmával kinyilvánítja, hogy ellenzi az országgyűlés által meghozott törvények bármelyikét, azzal a település mentesül a szavazásra bocsátott törvény hatálya alól.
Minden olyan kezdeményezés, ami nem ezt a decentralizációs, programot, hanem a megszokott libertárius jelszavakat tűzi a lobogójára, halva született ötlet. Pontosabban fogalmazva hatásos lehet, mint a libertárius eszme elterjesztésének és megismertetésének az eszköze (amennyiben a kompromisszummentes, tiszta libertarianizmust képviseli), de a magyar közvélemény államimádó állapotából kifolyólag soha nem lesz képes milliókat a maga oldalára állítani.
És megjegyzendő, hogy ez a kezdeményezés mentesül az alól, ami az amerikai Libertárius Pártra is végzetes csapást mért: Robert Conquest „A Politika Három Törvényének” második törvénye alól. Nevezetesen: Minden szervezet, ami nem kifejezetten jobboldali, előbb vagy utóbb baloldalivá válik. A decentralizációnak lehetőségében áll összekötni a jobboldalt és a baloldalt; önmagában nem tartozik egyik oldalhoz sem, de lehetőséget biztosít mindkét oldal számára, hogy tagjai megalakítsák a saját közösségeiket a saját értékeik mentén ahelyett, hogy az egyik oldal a másikra kényszeríteni a saját értékeit a központi állam erőszakszervezetei használatával.
Éppen Robert Conquest törvénye miatt mondtam a múltban és gondolom mind a mai napig, hogy a decentralizációs mozgalom után a második legjobb választás a Jobboldali Libertárius Párt. De ismét, egy ilyen párt funkciója egyedül az érveink elterjesztése lehet, és a parlamentbe való bejutás, pláne a kormányalkotás, hiú ábránd marad. Az államhatalom korlátozásához és a szabadsághoz vezető egyetlen járható út Magyarországon a radikális decentralizáció útja.
