Egyik este Eger városában sétálva elhaladtam a városi bábszínház mellett. A kerítésen megannyi tábla díszelgett, amelyek közölték a járókelővel, mennyi állami támogatásban részesült a bábszínház az elmúlt évek során különböző programok és pályázatok keretei között. Nem számoltam össze, de a végösszeg milliárdos magasságokat ért el.
Sokak elsődleges reakciója, amikor az ilyen és ehhez hasonló kulturális ügyekre adott állami támogatások kerülnek szóba, hogy ez bizony így helyes. Az államnak - mondják - támogatnia kell a kultúrát. A bábszínház, a színház, a zene, az irodalom, a múzeumok mind fontos dolgok, az államnak pedig biztosítania kell, hogy ezek a kulturális értékek fennmaradnak és tovább gazdagítják az életünket.
Amikor a bábszínháznak adott állami támogatások listájára néztem, az első, amit a táblák hosszú sora eszembe juttatott, a figyelmeztetés, amire Henry Hazlitt hívta fel olvasói figyelmét Közgazdaságtan egy leckében című könyvében. A francia klasszikus liberális közgazdász és író, Frédéric Bastiat írásaira alapozva kihangsúlyozta a közgazdaságtani gondolkodás első és legfontosabb leckéjét, majd könyvében ezt a leckét alkalmazta a gazdasági kérdések hosszú listájára. Ahogyan Hazlitt megfogalmazta a leckét: “A közgazdaságtan művészete bármilyen rendelet nem pusztán azonnali, hanem hosszútávú következményeinek vizsgálatából áll; e rendelet hatásainak nyomon követéséből nem pusztán egy csoportot, hanem minden csoportot vizsgálva.”
Bastiat - és nyomdokaiban Hazlitt - kihangsúlyozta, hogy mindig figyelembe kell venni az állami intézkedések láthatatlan oldalát. Az állam például úgy dönt, felépít egy hidat. Azonban az állami projektek finanszírozása mindig az adófizetőktől elvett pénzből történik; vagy a jelenlegi adófizetőktől, vagy - amennyiben az állam hitelből költekezik - a következő nemzedék megadóztatásából. Így - írja Hazlitt:
a hídprojekt során létrehozott minden közmunkahely elpusztított egy magán munkahelyet valahol máshol. Látjuk a hídon foglalkoztatott embereket. Nézhetjük, ahogy dolgoznak. Az állami költekezők foglalkoztatás-érve megelevenedik, és talán meggyőzi a legtöbb embert. De vannak más dolgok, amiket nem látunk, mert végtére is, sosem engedték meg nekik, hogy valóra váljanak. Ezek az adófizetőktől elvett 1 millió dollár által elpusztított munkahelyek. A legjobb esetben is pusztán elterelődtek a munkahelyek a projekt miatt. Több hídépítő – kevesebb autóipari munkás, rádiótechnikus, ruhaipari dolgozó, gazda.
A híd azonban kizárólag az alternatív költségek feláldozásával jöhetett létre. Méghozzá azoknak az alternatív költségeknek a feláldozásával, amelyek fontosabbak voltak a fogyasztók számára, amiket a fogyasztók előnyben részesítettek volna, ha ők költhették volna el a saját pénzüket. Ahogyan arra Hazlitt rámutat:
Ha megtanulják a közvetlen mellett a közvetett következmények felfedezését is, a képzelet szemével ismét láthatják a lehetőségeket, amiket sosem engedtek megvalósulni. Láthatják a megépítetlen otthonokat, a legyártatlan autókat és rádiókat, az elkészítetlen ruhákat és kabátokat, talán az eladatlan és megtermeletlen ételeket. Meglátni ezeket a megteremtetlen dolgokat olyan képzelőerőt követel, ami nincs minden embernek. Gondolhatunk ezekre a nem-létező tárgyakra egyszer, talán, de nem tarthatjuk őket lelki szemeink előtt úgy, mint a hidat, ami mellett elhaladunk minden munkanapon. Egyszerűen az történt, hogy egy dolgot hoztak létre egy másik helyett.
Amikor a kultúra állami támogatásáról gondolkodunk, első feladatunk észben tartani és meglátni a láthatatlant: az alternatív költségeket, amik nem valósulhattak meg - annak ellenére, hogy a fogyasztók azt részesítették volna előnyben, ha ők rendelkezhettek volna a saját pénzükkel.
Mit jelent az, amikor az állami támogatások olyan kulturális javakat és szolgáltatásokat tartanak fenn, amelyeket nem tartanának fenn az önként vásárló vagy nem vásárló fogyasztók? Röviden azt, hogy az állam nem fenntartja, hanem torzítja a kultúrát.
A fogyasztók alkotják nemzetünk tagjait, ezzel együtt pedig a fogyasztók azok, akiknek az értékítéletei, művészeti ízlései és preferenciái megteremtik a nemzetünk kultúráját. Az államilag fenntartott művészetek és kulturális termékek valójában nem fenntartják, hanem torzítják azt a kultúrát, ami testet öltene, ha az emberek szabad preferenciái kormányoznák a kultúra piacát. Az állami kultúra valójában távol áll a nemzeti kultúrától; ami azt illeti, az előbbi szükségszerűen az utóbbi rovására létezhet.
Amikor egy termék vagy szolgáltatás képtelen nyereséget termelni és állami támogatások nélkül fennmaradni a piacon, az azt jelenti, hogy az előállítói olyan munkát végeznek, ami a társadalom többi tagjának értékítélete szerint kevésbé értékes és fontos, mint az alternatív termékek, amelyek megvalósíthatók lennének az árucikk előállítása során felhasznált termelési tényezőkkel. A kultúra állami támogatása élőhalott jószágként tartja fenn azokat a kulturális termékeket, amiket a közösség tagjai - fogyasztóként kifejezett preferenciájuk alapján - nem kívánnak.
A kultúra remekül példázza a spontán rend fogalmát. Költők és zenészek, írók és filozófusok nem állami parancsra kívánják szórakoztatni a közösségük tagjait. Nem központi utasításra alkották meg az emberi faj legnemesebb műveit. Az önkéntesség és a fogyasztók szolgálata mentén emelkedik ki a művészetek, a tudomány, a bölcselet és a divatok összetett hálózata, amit kultúraként ismerünk.
Az államilag támogatott kultúra azonban felülírja és torzítja ezt a folyamatot. Ahelyett, hogy hagyná, hogy a közösség szabad tagjainak ízlése és értékítélete szerint alakuljon, a Hatalom birtokosainak ízlésére formálja azt. Amikor az államilag támogatott kultúrára tekintünk, akkor amit látunk, az valójában nem a magyar kultúra, hanem a hatalmon levők kultúrája, akik arra kényszerítik a magyar társadalmat, hogy az adóikon keresztül finanszírozzák és tartsanak fenn olyan kulturális intézményeket és szolgáltatásokat, amelyek távol állnak a valódi igényeiktől és ízlésüktől. Az állami támogatás rendszere alatt a kultúra többé nem a szabad polgárok ízlését tükrözi, hanem azoknak a bürokratáknak az ízlését, akik döntenek arról, melyik pályázat nyerje el az adózók pénzét; a művészek többé nem a fogyasztók, hanem a hivatalnokok kívánságait szolgálják.
Amikor a kulturális állami támogatásokról beszélünk, elkerülhetetlenül olyan témát érintünk, ami néhányakban heves érzelmeket válthat ki. A kultúrába tartoznak a sportok vagy a színházak, így a szurkoló vagy a színházba járó olvasók úgy érezhetik, hogy el akarjuk venni tőlük a számukra becses szórakozásukat és szívügyüket. Vagy ahogyan Frédéric Bastiat fogalmazott
Minden alkalommal, amikor ellenezzük, hogy valamit tegyen az állam, a szocialisták azt a következtetést vonják le, hogy ellenezzük, hogy bárki tegye azt. Helytelenítjük az állami oktatást. A szocialista erre azt mondja: mi mindenféle oktatást helytelenítünk. Kifogásoljuk az állami vallást. A szocialista erre azt mondja: semmilyen vallást nem akarunk. Elvetjük az államilag kikényszerített egyenlőséget. Erre ők azt mondják, ellene vagyunk az egyenlőségnek. És így tovább, és így tovább.
Olyan ez, mintha a szocialisták azzal vádolnának minket, hogy nem akarjuk, hogy az emberek egyenek, csak mert ellenezzük, hogy az állam termessze a gabonát.
Való igaz, hogy állami támogatások nélkül nem fog ugyanannyi stadion épülni, mint az elmúlt évek során. Azok, akik minden alkalommal örömmel fogadták, amikor bejelentették, hogy újabb állami támogatásokban részesül a labdarúgás - vagy a szívükhöz közel álló kulturális ágazat - joggal érezhetik úgy, hogy elvesszük tőlük azt, amit élveznek.
A valóság azonban az, hogy nem tőlük vennénk el a szeretett szórakozásukat, hanem azt kívánjuk visszaszolgáltatni az adófizetőknek, amit tőlük vettek és vesznek el évről évre, hónapról hónapra: nevezetesen saját pénzüket, munkájuk és erőfeszítésük gyümölcsét.
Szeressük bármennyire is a labdarúgást, a színházat vagy a bábszínházat, meg kell értenünk, hogy nem használhatunk erőszakot honfitársaink ellen, hogy az ő pénztárcájukkal finanszírozzuk azt.
A kapitalizmusban mindenki szabadon finanszírozhatja a saját szórakozását. Mindenki szabadon keresheti és támogathatja azokat, akik kielégítik a kulturális igényeit. És a kapitalizmus pontosan abban különbözik a demokráciától, hogy a kisebbségek igényeiről is gondoskodik. Annak ellenére, hogy a sokaság a detektívregényeket és az akciófilmeket szereti, nem kényszeríti azok fogyasztását a kisebbségre, akik filozófiai műveket és dokumentumfilmeket szeretnének nézni. Így amennyiben az államilag támogatott kulturális szolgáltatások kedvelői szeretnék egy szabad társadalomban is látogatni és fogyasztani a kedvelt terméküket, szabadon megtehetik. Szabadon megvásárolhatják a színházbérleteket és a stadionjegyeket. A saját pénzükből. Nem kényszeríthetik azonban polgártársaikat arra az állami erőszak használatával, hogy ők állják a jegyük költségének oroszlánrészét.
