Az oldalunk az olvasóink támogatásából tartja fenn magát. Ha az oldalunk rendszeres látogatója vagy és fontosnak találod az üzenetünket, kérjük támogass minket havi 1500 forinttal ide kattintva.

Ludwig von Mises: A szabadpiac és ellenségei – Áltudomány és a történelem megértése

Ludwig von Mises: A szabadpiac és ellenségei – Áltudomány és a történelem megértése

A „tudomány” (science) szót az angol nyelvben általában csak a természettudományokra használják. Kétségtelen, hogy alapvető különbségek fedezhetők fel a természettudományok és az emberi cselekvés tudománya – gyakori nevén a társadalomtudomány vagy a történelem – között. Ezek között az alapvető különbségek között rejlik az, ahogyan szert tesznek az ismeretekre.

A természettudományban az ismeretek kísérletezésből fakadnak; a tény olyasvalami, amit kísérletek útján megállapítottak. A természettudósok – ellentétben azokkal, akik az emberi cselekvést tanulmányozzák – kontrollálhatják a változásokat. Elszigetelhetik a különböző tényezőket, mint egy laboratóriumi kísérletben, és megfigyelhetik, mi változik egyetlen tényező megváltoztatása esetén. A természettudományos elméleteknek meg kell felelniük ezeknek a kísérleteknek – sosem mondhatnak ellent az így megállapított tényeknek. Ha ellentmondanak, új magyarázatot kell keresni. Az emberi cselekvés területén azonban sosem vagyunk abban a helyzetben, hogy kontrollálhatjuk a kísérleteket. Sosem beszélhetünk ugyanolyan értelemben tényekről a társadalomtudományok területén, mint ahogyan a természettudományos tényekre hivatkozunk. A tapasztalat az emberi cselekvés területén összetett, számos tényező együttműködésének a következménye, amelyek mind változást idéznek elő.

A természet birodalmában a tudásunk nem terjed ki a végső okok ismeretére. Nem ismerjük a célokat, amire valamiféle „hatalom” törekszik. Voltak, akik megpróbálták úgy magyarázni a világegyetemet, hogy azt az ember általi használatra szánták. Akkor azonban feltehető a kérdés: mi az értéke az ember számára például a legyeknek vagy a kórokozóknak? A természettudományok birodalmában nem tudunk semmit, csupán azt, amit a tapasztalat közöl velünk. Ismerünk bizonyos jelenségeket, és a kísérletek alapjára felépítették a mechanika tudományát. De nem tudjuk, hogy micsoda is az elektromosság. Nem tudjuk, hogy miért úgy történnek a dolgok, ahogy; nem is kérdezzük. Ha pedig mégis feltesszük a kérdést, nem kapunk rá választ. Azt mondani, hogy tudjuk a választ, előfeltételezi, hogy „isten” szemszögéből látjuk a dolgokat. Kijelenteni, hogy megtalálhatjuk az okokat, előfeltételezi, hogy bizonyos „isteni” tulajdonságokkal bírunk.

Mindig van egy bizonyos határ, amit nem tud átlépni az emberi elme – egy birodalom, ahonnan semmilyen vizsgálódás nem szerezhet információt. Az idők múltával egyre messzebbre és messzebbre tolták ezt a határt. Visszavezették a természeti erőket olyan dolgokhoz, amikről előtte azt gondolták, hogy túlmutatnak a „végső” emberi tudáson. De az emberi tudásnak mindig meg kell torpannia bizonyos „végső tényezőnél”. A francia fiziológus, Claude Bernard [1813-1878] azt mondta a tapasztalati tudományról szóló könyvében, hogy maga az élet is egy „végső tényező”; a biológia csupán azt tudja megállapítani, hogy létezik egy életnek nevezett jelenség – de semmi többet nem tud róla mondani.

Más a helyzet a történelem vagy az emberi cselekvés területén. Itt vissza tudjuk vezetni az ismereteinket valamihez, ami a cselekvés mögött rejlik; vissza tudjuk vezetni egy indítékhoz. Az emberi cselekvés magába foglalja, hogy az ember bizonyos célokra törekszik. A „végső tényező” az emberi cselekvés birodalmában az a pont, ahol egy egyén vagy az egyének egy csoportja – bizonyos értékítéletektől vezérelve és a kiválasztott cél eléréséhez szükséges eljárásról alkotott meggyőződések talaján – cselekedett. Ez a „végső tényező” az individualitás.

Emberként tudunk egyet s mást a célok eléréséhez szükséges módszerekkel kapcsolatos értékítéletekről, doktrínákról és elméletekről. Tudjuk, hogy valamiféle cél vezérli az egyének különböző mozdulatait. Tudjuk, hogy tudatos cselekvést fedezhetünk fel mindenkinél. Tudjuk, hogy van értelme a cselekvéseknek. Megállapíthatjuk, hogy vannak bizonyos értékítéletek, bizonyos kitűzött célok és bizonyos eszközök, amikkel megpróbálják elérni a célokat. Például egy idegen, aki hirtelen egy primitív törzsben találja magát, bár nem ismeri a nyelvet, egy bizonyos fokig mégis értelmezheti a törzs tagjainak a cselekedeteit – megértheti a célokat, amire törekednek, és az eszközöket, amiket az elérésükhöz használnak. A logika segítségével úgy értelmezi azt, hogy ide-oda szaladgálnak, tüzeket gyújtanak és tárgyakat raknak a fazekakba, hogy vacsorát készítenek.

Nem csak az emberi cselekvés tudománya foglalkozik az értékítéletekkel és a módszerekkel. A tudós logikája, a szellemi munka nem különb a logikától, amit mindenki gyakorol a mindennapi életben. Ugyanazok az eszközök. Nem kizárólag a társadalomtudósok esetén merülnek fel célok. Még egy síró és kiabáló gyermeknek is van egy célja, és azért cselekszik, hogy elérjen valamit, amit szeretne. Az üzletemberek is cselekednek, hogy megszerezzék, amit akarnak. Ők értik az emberi cselekvés tudományát, és az embertársaikkal való ügyleteik során ez alapján az ismeret alapján cselekednek nap mint nap, főleg amikor a jövőt tervezik.

A tapasztalat megértésének ezen ismeretelméleti leírása nem egy új módszer találmánya. Ez csupán annak a tudásnak a felfedezése, amit mindenki használ az idők kezdete óta. A közgazdász Philip H. Wicksteed [1844-1927], a The Common Sense of Political Economy szerzője egy Goethe-idézetet választott mottójául: Ein jeder lebt’s, nicht vielen ist’s bekannt. („Mindannyian csináljuk; nagyon kevesen értjük, mit is csinálunk.”)

A francia filozófus, Henri Bergson [1859-1941] szerint a megértés, l’intelligence sympathique, a történelemtudományok alapja. A történész úgy gyűjti az interpretációját segítő anyagot, mint ahogy a rendőr kutatja a tényeket, hogy döntésre juthasson a bíróság. A történész, a bíró, a vállalkozó mind akkor látnak munkához, amikor összegyűjtötték a lehető legtöbb információt.

Auguste Comte, aki semmivel sem járult a természettudományok fejlődéséhez, leírta, hogy ő mit tart minden tudomány feladatának: azt mondta, hogy az előrejelzéshez és a cselekvéshez elengedhetetlen a tudás. Ennek eléréséhez konkrét módszerekkel látnak el minket a természettudományok. A fizika, a kémia, stb. különböző ágazataival a géptan képes épületeket és gépeket tervezni, illetve képes megjósolni műveleteik eredményét. Ha összeomlik egy híd, felismerhető, hogy hibát vétettek. Az emberi cselekvés területén nem ismerhető fel efféle konkrét hiba, és ezt Comte kudarcnak vélte.

Auguste Comte nem tartotta tudományosnak, és ennélfogva értéktelennek tartotta a történelmet. A szemében egy bizonyos hierarchiát alkottak a különböző tudományok. Szerinte a tudományos tanulmányozás a legegyszerűbb tudománnyal kezdődött, majd továbbfejlődött az egyre összetettebb tudományok felé; a legösszetettebb tudomány még nem alakult ki. Comte azt mondta, hogy a történelem a nyersanyag, amiből ki fog alakulni ez a komplikált tudomány. Ez az új tudomány a törvények tudománya lesz – hasonlóan a tudósok által kidolgozott mechanikai törvényekhez. Ezt az új tudományt elkeresztelte „szociológiának”. Az új kifejezése, a „szociológia” hatalmas sikert aratott; az emberek a világ minden táján tanulmányokat folytattak és írásokat publikáltak a szociológiáról.

Comte nagyon jól tudta, hogy az előző száz évben kidolgozták az emberi cselekvés általános tudományát – a közgazdaságtan, a politikai gazdaságtan tudományát. De Comte nem kedvelte a konklúzióit; nem állt módjában megcáfolni sem a következtetéseket, sem az alapvető törvényeket, amikből levezették őket. Szóval figyelmen kívül hagyta őket. Ezt az ellenségességet vagy tudatlanságot ugyanúgy tanúsították azok a szociológusok, akik Comtét követték.

Comte tudományos törvények kidolgozását tűzte ki célul. Hibáztatta a történelmet, mert az kizárólag egyedi esetekkel foglalkozott, eseményekkel, amik a történelem egy bizonyos időpontjában és egy adott földrajzi környezetben történtek. A történelem nem foglalkozott azokkal a dolgokkal, amit általánosságban az emberek tettek – mondta Comte – csak azokkal, amit bizonyos egyének tettek. De a szociológusok nem azt tették, amit Comte szerint tenniük kellene; nem dolgoztak ki általános tudást. Amit tettek, az pontosan az, amit Comte értéktelennek tartott – egyéni történésekkel foglalkoztak, nem pedig általánosságokkal. Például publikáltak egy szociológiai jelentést „Szabadidős tevékenységek Westchesterben” címmel. A szociológusok úgyszintén tanulmányozták a fiatalkori bűnözést, a büntetési módszereket, a különböző tulajdonformákat, stb. Hatalmas mennyiségű anyagot írtak a primitív emberek szokásairól. Igaz, ez az irodalom nem foglalkozik királyokkal vagy háborúkkal; elsősorban az „átlagemberrel” foglalkozik. De még mindig nem tudományos törvényekkel foglalkozik, csupán történelmi tényekkel, történelmi vizsgálódásokkal arról, hogy mi történt egy bizonyos helyen egy adott időben. Az efféle szociológiai tanulmányok értékesek, de pontosan azért, mert történelmi vizsgálódásokkal foglalkoznak, a mindennapos emberi élet vizsgálatával, amit más történészek gyakran elhanyagolnak.

Comte programja önellentmondásos, mivel semmilyen általános törvény nem határozható meg a történelem tanulmányozásából. A történelem megfigyelése mindig egy összetett jelenség tanulmányozása, amit úgy alkot megannyi tényező, hogy lehetetlen megkérdőjelezhetetlen pontossággal bizonyos okokhoz kapcsolni a végeredmény bizonyos részeit. Tehát semmi közös vonás nincsen a történész módszere és a természettudós módszere között.

Sosem valósult meg Auguste Comte programja, hogy a történelemből tudományos törvényeket dolgozzanak ki. Az úgynevezett „szociológia” vagy történelem, vagy pszichológia. A pszichológia alatt nem az észlelés természettudományát értem, hanem azt az irodalmi pszichológiát, amit George Santayana [1863-1952] úgy vázolt fel, mint a történelmi tények, az emberi törekvésekkel kapcsolatos emberi értékítéletek megértésének tudománya.

Max Weber [1864-1920] szociológusnak nevezte magát, ugyanakkor nagy történész volt. Gesammelte Aufsätze zur Wissenschaftslehre című művének első része, „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme”, a kapitalizmus eredetével foglalkozik. A kálvinizmusnak tulajdonítja a kapitalizmus kialakulását, és nagyon érdekes dolgokat írt ennek kapcsán. De hogy logikailag alá lehet-e támasztani az elméletét, az egy másik kérdés.

Egy esszéje „A városról” arra törekedett, hogy a várossal, mint olyannal foglalkozzon, hogy gondolatokat fogalmazzon meg általánosságban a városról. Egyvalamit azonban hangsúlyosan kiemelt, nevezetesen azt, hogy ez a megközelítés értékesebb, mint egy adott város bizonyos időszakot felölelő történelmével foglalkozni. Ami azt illeti, lehet, hogy a valóság ennek a teljes ellentéte; lehet, hogy minél általánosabb a történelmi információ, annál kevesebb értékes anyagot tartalmaz.

Ami a jövőt illeti, bizonyos véleményeket kell formálnunk a jövőbeli eseményekkel kapcsolatban. Az államférfi, a vállalkozó, és bizonyos fokig mindenki ebben a cipőben jár. Mindannyiunknak bizonytalan jövőbeli állapotokhoz kell igazodnunk, amiket nem lehet megjósolni. Az államférfi, a politikus, a vállalkozó, és így tovább, úgymond „a jövő történészei”.

A természetben állandó mennyiségi kapcsolatok léteznek – konkrét súlyok, stb. – amik megállapíthatók a laboratóriumban. Így abban a helyzetben vagyunk, hogy megmérhetjük a különböző fizikai tárgyak kvantitatív mértékét. A természettudományok fejlődésével azok egyre kvantitatívabbak lettek – mint ahogyan a kvalitatív kémia kvantitatívvá fejlődött. Ahogyan Comte mondta, „a tudomány mérés”.

Az emberi cselekvés területén – kiváltképp a közgazdaságtan területén – azonban nincsenek konstans kapcsolatok a mértékek között. Ugyanakkor voltak, akik ennek az ellenkezőjét állították, és még napjainkban is vannak sokan, akik nem látják, hogy a közgazdaságtan területén lehetetlen a pontos kvantitatív magyarázat. Az emberi cselekvés területén egyedül az egyéni esetekre való specifikus hivatkozással fogalmazhatjuk meg magyarázatainkat.

Vegyük például a Francia forradalmat. A történészek keresik a Francia forradalmat előidéző tényezők magyarázatait. Megannyi tényező közrejátszott. Értéket tulajdonítanak minden tényezőnek – a pénzügyi helyzetnek, a királynőnek, a gyenge királyra gyakorolt befolyásának, stb. Mindegyikről mondhatjuk, hogy hozzájárult. A történészek szellemi eszközök használatával megpróbálják megérteni a számos tényezőt, és megpróbálnak mindegyinek egy meghatározott jelentőséget tulajdonítani. De pontosan nem lehet megválaszolni azt, hogy mekkora befolyást gyakoroltak a különböző tényezők.

A természettudományokban a tapasztalati tények megállapítása nem függ az egyének ítéletétől. Ugyanúgy nem függ az adott tudós sajátosságaitól vagy egyéniségétől. Az emberi cselekvés területén az ítéletet beszínezi az értelmező és magyarázó egyén személyisége. Itt nem elfogult személyekről beszélek, vagy azokról, akik politikailag részrehajlók, vagy akik megpróbálják meghamisítani a tényeket. Egyedül azokról beszélek, akik becsületesek. Nem a más tudományokban lezajlott fejlődéseknek köszönhető különbségekről beszélek, amik befolyásolják a történelmi tényeket. Nem az ismeretek változásáról beszélek, ami befolyásolja a történelmi interpretációt. És nem is azokról a különbségekről beszélek, amik az eltérő tudományos, filozófiai vagy teológiai nézőpontok révén befolyásolják az embereket. Egyedül arról beszélek, hogy miként lehet két történésznek, akik egyetértenek minden másban, mégis különböző véleménye például a Francia forradalmat előidéző tényezők jelentőségéről. Nem fogják elérni ugyanazt az egyöntetűséget az emberi cselekvés területén, mint amit például egy bizonyos fém atomtömegéről elérhetnek. A vállalkozó vagy egy politikus jövőről alkotott nézeteivel kapcsolatban pedig kizárólag a később bekövetkező események fogják bizonyítani, hogy helyesek vagy helytelenek voltak-e a jóslataik.

Két tényező alkotja a megértést: megállapítani az emberek értékeit, ítéleteit, céljait; és megállapítani a módszereket, amiket a céljaik eléréséhez használnak. A különböző tényezők jelentősége, és ahogyan befolyásolják az eredményeket, egyedül az értékítéleteken múlhat. A Keresztes háborúkról szóló beszélgetésben például úgy tűnhet, hogy a fő okok vallási eredetűek voltak. Viszont más okok is közrejátszottak. Velence például hasznot húzott abból, hogy kereskedelmi felsőbbségre tett szert. A történész feladata dönteni az események folyamát befolyásoló különböző tényezők jelentőségéről.

A közgazdaságtan történelmi avagy historicista iskolája ugyanazokat az általános szabályokat akarta alkalmazni a közgazdaságtanra, amire Comte törekedett a szociológiával. Voltak, akik azt javasolták, hogy a történelemmel helyettesítsenek valami mást – tehát a tapasztalatból származtatott törvények tudományával, ahogyan a fizikai is a laboratóriumban tesz szert az ismereteire. Azt is tartották, hogy a történelmi módszer a kérdések tárgyalásának egyetlen módszere az emberi cselekvés területén.

A tizennyolcadik század végén néhány reformer szerette volna felülvizsgálni a fennálló jogrendszert. Rámutattak a fennálló rendszer sikertelenségére és hibáira. Szerették volna, hogy az állam új törvényekkel helyettesítse a régieket. A „természetjoggal” összhangban álló reformokat javasoltak. Megalkották az elképzelést, miszerint a törvényeket nem lehet alkotni, hogy azok az egyének természetéből származnak. Ezt az elméletet a brit Edmund Burke [1729-1797] képviselte, aki a gyarmatok oldalára állt, és aki később a Francia forradalom radikális ellenzője lett. Németországban a porosz jogtudós, Friedrich Karl von Savigny [1779-1861] volt a képviselője ennek a gondolkodásmódnak. Az emberek lelkével kapcsolatban ez a reakcionárius csoport egyetértett Burke iskolájával. A programot bizonyos fokig – és néhol igen jól – megvalósították számos európai országban: Poroszországban, Franciaországban, Ausztriában, és végül 1900-ban a német birodalomban. Idővel megjelentek azok, akik ellenezték az új törvények megalkotásának a vágyát. Mégis ezek a csoportok voltak napjaink világának előfutárjai.

A történelmi módszer iskolája azt mondja, hogy ha szeretnél tanulmányozni egy kérdést, tanulmányoznod kell a történelmét. Nincsenek általános törvények. A történelmi vizsgálódás a kérdés vizsgálata, ahogy az létezik. Az embernek először ismernie kell a tényeket. A szabad kereskedelem vagy a protekció tanulmányozása esetén az ember kizárólag a kialakulásának a történelmét tanulmányozhatja. Ez az ellentéte annak a megközelítésnek, amit Comte javasolt.

Mindez nem hivatott lebecsülni a történelmet. Ha azt mondjuk, hogy a történelem nem elmélet, az elmélet pedig nem lehet történelem, nem becsüli le sem az elméletet, sem a történelmet. Csupán fontos rámutatni a különbségre. Ha egy történész tanulmányoz egy témát, fel fogja fedezni, hogy vannak bizonyos történelmi trendek, amik uralkodtak a múltban. De semmit nem lehet mondani a jövőről.

Az emberek egyének, és ennélfogva kiszámíthatatlanok. A matematikai valószínűség-törvények semmit nem mondanak el egy adott esetről. És a tömegpszichológia sem mond semmit, csupán azt, hogy a tömegeket egyének alkotják. Ezek nem homogén tömegek. Az embertömegek és csoportok tanulmányozásából kiderült, hogy egy kis változás fontos és messzire nyúló hatásokat idézhet elő. Például ha valaki azt kiabálja, hogy „Tűz!” egy tömött csarnokban, más lesz a hatás, mint ha egy kis csoportban történt volna. A tömegben továbbá kevésbé erőteljesebb a rendőrség presztízse és a büntető törvénykönyv vagy a bíróság fenyegetése. De ha nem tudunk foglalkozni az egyénekkel, nem tudunk foglalkozni a tömegekkel.

Ha egy történész megállapítja, hogy létezett egy trend, abból nem következik, hogy jó vagy rossz-e az a trend. A trend megállapítása és annak kiértékelése két különböző dolog. Néhány történész azt mondta, hogy ami összhangban áll a trendek fejlődésével, az „jó”, vagy egyenesen erkölcsös. De az a tény, hogy ma az Egyesült Államokban fejlődő trendet fedezhetünk fel a válások számának növekedésében, vagy a tény, hogy növekedik az írni-olvasni tudás, egyik trendet sem teszi „jóvá”, csak azért, mert az fejlődik.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):