Az államizmus és az oktatás

Megannyi polgár nézi tehetetlen dühvel, ahogy a kormány egymás hegyére-hátára halmozza a gyomorforgató és őrült törvényeket. Érthető, hogy az ember úgy érzi magát, ahogy éreznie is kell egy államista rendszeren belül: mint jószág, akit úgy terelnek és nyírnak, akinek úgy sértik meg jogait, ahogyan gazdái kívánják. Az állam uralma alatt azok is vagyunk. A magántulajdonjogok sérelme szük­ségszerű része az állam létezésének.

Hiszen mi az Állam? Az Állam nem „mi” vagyunk, ahogyan azt a libertárius filozófus, közgazdász és történész, Murray Rothbard ékesszólóan demonstrálta Az Állam anatómiája című művében:

A “mi” hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy egy ideológiai álca vetődjön a politikai élet valóságára. Ha “mi vagyunk az Állam,” akkor nem csupán jogos és zsarnoktalan minden, amit az Állam cselekszik egy egyénnel, hanem “önkéntes” az érintett egyén részéről. Ha az Állam önmagát óriási államadósságba verte, amelyet az egyik csoport megadóztatásával kell kifizetni a másik csoport javára, homályba merül a teher valódi mivolta azzal a kijelentéssel, hogy “önmagunknak tartozunk ezzel;” ha az Állam besoroz vagy disszidens véleménye miatt börtönbe vet valakit, akkor azt “önmagával teszi,” tehát semmi kellemetlenség nem történt. Ebből az érvelésből kiindulva a náci állam által meggyilkolt zsidókat nem meggyilkolták, hanem inkább bizonyára “öngyilkosságot követtek el,” mivel ők voltak az Állam (amelyet demokratikusan választottak), tehát az ő részükről önkéntes volt bármi, amit az Állam tett velük. Az ember nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő tömegek vallják többé-kevésbé ezt a téves következte­tést.

 Mi tehát az Állam, ha nem „mi” vagyunk? Röviden, írja Rothbard:

az Állam az a szervezet a társadalomban, amely arra törekszik, hogy fenntartsa a kényszerítés és az erőszak használatának monopóliumát egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes hozzájárulás vagy fizetség formájában tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények javaik és szolgáltatásaik előállításával, illetve önkéntes értékesítésével szerzik a bevételüket, addig az Állam erőszak használatával, azaz a börtön és a bajonett használatával és fenyegetésével jut a bevételéhez. Miután bevételhez jutott erőszak és kényszer használatával, az Állam általában tovább halad az alattvalók cselekvésének szabályozására és előírására.

Időzzünk el még egy pillanatra az Állam természetén. Rothbard tanítványa, a német származású filozófus, Hans-Hermann Hoppe a következőképpen definiálta az Államot. Ahhoz, hogy egy szervezet Államnak minősüljön,

képesnek kell lennie elérni, hogy egy adott terület minden lakosa hozzá forduljon a végső döntéshozatalért, vagy minden lakos alá legyen rendelve az ő végső ítéletének. Kiváltképpen pedig, ennek a szervezetnek el kell érnie, hogy ő – vagy ügynökei – ítélkezzenek minden olyan konfliktusban, amelyben maga is érintett. A hatalom pedig, ami ahhoz kell, hogy kizárjon mindenki mást a végső döntőbíró szerepköréből, magával vonja az állam második meghatározó jellem­vo­nását: az adóztatáshoz való hatalmát. A hatalmat arra, hogy egyol­dalúan határozza meg az árat, amit az igazságszolgáltatást követelők­nek fizetniük kell.

Az állam tehát a végérvényes döntéshozatal kötelező monopóliuma egy adott területen belül.

Ez a definíció elsőre kicsit furcsának tűnhet, de azonnal megértjük, ha megvizsgáljuk a két cselekvést, amit kizárólag az állam vihet végbe: az adóztatást és a törvényhozást.

Az adóztatás a következőképp néz ki: először az állam igényt tart a termelésben résztvevő egyének jövedelmének egy részére – mondjuk a felére. Ezután úgy dönt, hogy a követelése bizony jogos követelés ebben a jövedelemre vonatkozó konfliktusban, majd kényszerrel büntetlenül érvényre juttatja a döntését, aki pedig ellenáll, azt erőszakkal elnyomja vagy megöli; ezt nevezik adóztatásnak.

A törvényhozás hasonlóképpen működik: először az állam kifogá­sol bizonyos önkéntes cseréket, vagy bizonyos non-agresszív viselke­déseket. Röviden, ellenez olyan cselekvéseket, amelyek békések és áldozatmentesek, amik nem sértik senki tulajdonjogait. Konfliktust kezdeményez az adott személyekkel a kifogásolt cselekvésre hivatkozva, majd a bíróságán keresztül úgy dönt, hogy neki van igaza a konfliktusban és erőszakkal érvényre juttatja az akaratát; ezt nevezik törvényhozásnak.

Az átlagpolgárnak nincsen joga adóztatni és törvényt hozni embertár­sai felett. Az Állam azonban magának követeli ezt a privilégiumot és erőszakkal elnyomja azokat, akik ellenkezni mernek, amikor a gyakorlatba ülteti őket. A libertárius álláspont semmi több, mint az, hogy az Államot alkotó egyénekre épp úgy érvényesek azok az erkölcsi szabályok, amelyek érvényesek ránk, egyszerű halandókra, és sehogyan nem menti fel őket az a tény, hogy négyévente a „választók” egy csoportja az ő nevük mellé teszi az X-et. Tömegakarat ide vagy oda, az adóztatás rablás, a magánéletünkbe és gazdasági ügyleteinkbe való állami beavatkozás pedig az erőszak kezdeményezése békés emberek ellen, amit épp úgy nem fogadunk el a szomszédunktól, mint azoktól, akik a jogos uralkodóinknak nevezik magukat.

Kevesen vagyunk, akik ezt így látjuk. Ami azt illeti, a számunk annyira elenyésző, hogy szinte láthatatlanok vagyunk. A legtöbben soha nem is hallották ezt az álláspontot, és amikor először találkoznak vele, a kíváncsiság és a tudni akarás helyett tiltakoznak és ellenkez­nek. Az adóztatás valahogyan biztosan önkéntes! Beleegyeztünk a társadalmi szerződéssel: ezzel a kitalálmánnyal, ami sehol nem létezik, amit senki nem írt alá, amit senki nem tud felolvasni, aminek semmi köze a szerződés fogalmához, amit körbe röhögnének egy bíróságon, ha arra hivatkozva támadnánk a szomszédunkra, azonban valahogy mégis érvényes! Az Állam demokratikus így önkéntes, mert tízből kilenc ember megszavazta a tizedik jogainak sárba tiprását! De Állam nélkül ki fogja építeni az utakat és biztosítani az Állami szolgáltatáso­kat? Csupán káosz és polgárháború lenne!¹

Azonban még azoknak az államistáknak is összeszorul a gyomra, amikor az állam markába kerülnek és ellenük indítanak támadást, akik erkölcsfilozófiai és az abból következő politikafilozófiai szem­pontból minden adandó alkalommal igazolni próbálták az érveikkel az Állam uralmát az egyének felett.

Filozófiailag, az államisták nagyobb gondban vannak, mint a libertáriusok. A libertáriusok számára minden állami beavatkozás erkölcstelen, még akkor is, ha a legnemesebb célok vezérlik azt. Az államisták és a libertáriusok a legtöbb esetben egyetértenek a célokban. Senki sem szeretne szegénységet és nyomort, és egyikük sem akarja, hogy a gyermekek tanulatlanok, vagy a nincstelenek betegek maradjanak. Amíg az államisták azonban az állami erőszak bevetésével akarják orvosolni ezeket a problémákat, a libertáriusok szemében ezeket a problémákat önkéntes, békés alapon, a polgári társadalom önkéntes társulásaival és szervezeteivel kell megoldani. Egy szabad társadalom felépítése ugyanúgy nehézségekkel jár, mint a célok megvalósítása államista módszerekkel; azonban míg az államisták a politikusokat akarják rávenni arra, hogy vegyék el a pénzt A-tól, és adják azt B-nek, a libertáriusok békés módszerekkel szeretnék rábeszélni és meggyőzni A-t, hogy segítsen B-n. A libertáriusok az egyházak, a felebaráti közösségek, a szomszédságok és a családok erejében hisznek, és úgy gondoljuk, hogy ezek az egyesületek szükségszerűen elsorvadnak, amikor az Állam elorozza és magára vállalja a felelősségeiket. Kinek kell a család segítsége, az egyházi közösség támogatása, a szomszéd­ságának jószívűsége, ha segíteni fog rajta az Állam is?

Ami azt illeti, a libertáriusok úgy gondolják, hogy bármennyire őszinte jószándék vezérelje, az állami „segítség” és beavatkozás mindig pusztító következményekhez vezet. Ahogy az imént említet­tem, amikor az önkéntes szociális háló helyét átveszi az állami „szociális háló”, azzal az állam elértékteleníti az emberi kapcsolatokat a társadalom tagjai szemében. Atomizálja a társadalmat, hiszen az emberi történelem során együttműködés, munkamegosztás, baráti és családi kötelékek azért jöttek létre, hogy elősegítsék és boldogítsák azok résztvevőit. Amikor az állam veszi át ezeknek a kötelékeknek a funkcióit, azok elveszítik az eredeti értéküket és megszűnnek létezni.

Az államisták szerint azonban az állami erőszak és kényszer bizony remek dolgokat eredményezhet. Sokszor nem tagadják, hogy a jelen­legi állam szörnyű dolgokat művel. Azonban az ideiglenes kormány kritizálásától soha nem hajlandóak megtenni a kritikus lépést magá­nak az Államnak a kritikájáig.

Amikor látják, hogy az állam törvényesen és ellenállás nélkül teszi azt, amit ők bűnnek és gonosznak tartanak, azzal próbálják csillapí­tani a kognitív disszonanciájukat, hogy lázadnak a jelenlegi kormány ellen, azt remélve, a következő igazságos lesz.

Ez a modern nyugati demokrácia örök körforgása. A kormányunk mindig gonosz, mindig korrupt és mindig tolvaj, mindig megannyi helyen és módon pusztítja a gazdaságunk és a társadalmunk becses intézményeit. De mindig kell egy kormány.

Mikor kötelezzük el magunkat az erkölcsi alapelvek mellett a nemes célok erkölcsileg gátlástalan hajszolása helyett? Mikor vetjük meg a lábunkat és kiáltjuk ki azt, amit teljesen magától értetődőnek tartunk a magánpolgárok közötti viszonyok esetén: hogy az erőszak kezdemé­nyezése és a rablás gonosz és erkölcstelen, akkor is, ha saját javunkra, akkor is, ha az elesettek javára akarjuk használni azt? Mikor kezdjük el kidolgozni az önkéntes, szabad társadalom intézményeit az állami társadalom intézményeinek örökös foltozgatása helyett? Mikor ébre­dünk arra, hogy minden párt és minden Állam a tulajdonjogok örök ellensége?

Amíg ez nem történik meg, az államista világunk arra kárhoztatott, hogy szavazzon, tüntessen, hogy hallassa a hangját, nem alapelvekért küzdve, hanem mindig a jelenlegi kormány ellen, legyen az a Fidesz, az MSZP, a Jobbik, vagy bármelyik másik bűnbanda, amit a „többség” felszentelt. Ilyen alkalmakkor boldogan áll az egyik államista mások mellé, akik – hozzá hasonlóan – nem alapelvekért, hanem saját céljaik az államon keresztül való, erőszakos érvényesítéséért küzdenek.

Így áll egy nemzet a tanárok oldalára, akik a jelenlegi kormány ellen tüntetnek. Szeretném bemutatni, hogy ez ékes bizonyítéka an­nak, hogy erkölcsi zavar és Stockholm-szindróma uralkodik az egész országunk felett.

Az imént felfedtük az Állam természetét. Erre alapozva egyszerűen megérthetjük az állami iskolarendszer működését.

 Elöljáróban a gyermek tanköteles. Mint minden államista szépítő kifejezés mögött, emögött is nyílt erőszak és kényszer húzódik meg. Ez azt jelenti a mai formájában, hogy ha a szülő úgy dönt, ő maga szeretné felnevelni és tanítani a gyermekét ahelyett, hogy átadja őt az államnak, fegyveres emberek fognak megjelenni az ajtaja előtt és kényszerrel elszakítják tőle gyermekét, hogy egy állami nevelőintéz­ménybe tegyék. Azaz államosították a gyermekeinket.

A tankötelesség továbbá a következőt jelenti: minden gyermek egye­di személyiséggel, saját egyéniséggel rendelkezik, egyéniségje­gyei pedig bizonyos dolgokhoz vonzzák, másoktól taszítják őket. Vannak gyerekek, akik sportosabbak, másokat a művészetek, a regények és könyvek, másokat a tudományok érdekelnek. Vannak, akik imádják a bogarakat, mások a zenéket. Vannak introvertáltak és extrovertáltak, vannak, akik lassabban, mások gyorsabban tanulnak, egyikük jobban érti az elméleti magyarázatot, a másik a gyakorlat és a tapasztalat útján tanul. A gyermekek épp úgy rendelkeznek a felnőttek sokszínűségével és individualitásával, csupán szükségük van arra, hogy gondoskodó emberek fogják a kezüket, miközben felfedezik és elmélyítik saját személyiségüket és érdeklődéseiket.

Ahogyan Murray Rothbard kifejti Oktatás: Szabad és kötelező című könyvében:

Mivel minden személy egyedi, nyilvánvaló, hogy a legjobb formális tanítás az, amelyik illik saját személyiségéhez. Minden gyermek különböző intelligenciával, eltérő adottságokkal és érdeklődésekkel rendelkezik. Tehát a tanítás sebességének, időzítésének, változatos­ságának, módszerének és kurzusainak legjobb módja hatalmas mértékben el fog térni az egyik gyermekről a másikra. . . .

Nyilvánvaló tehát, hogy a legjobb tanítás az egyéni tanítás. A tanfolyam, ahol egy tanár tanít egy diákot nyilvánvalóan az oktatás legjobb módja. Kizárólag ilyen körülmények között fejlődhetnek ki a legmagasabb fokig az emberben rejlő lehetőségek.

Az állami tankötelesség és annak központi tananyaga azonban minden gyermekre rákényszeríti az egységességet és az azonosságot. Arra kényszerít minden gyermeket, hogy egyetlen és becses gyermek-korát ne a saját érdeklődései, hanem az oktatásügyi miniszterek és bürokraták követeléseinek szentelje. A törvényhozók akaratának engedelmeskedve ugyanannyi időt kell szentelnie az irodalomnak, mint a zenének, a matematikának és a sportnak, pedig a szíve mélyén tudja, hogy mi teszi ezek közül igazán boldoggá. Ahogyan Murray Rothbard hozzáteszi:

Az is nyilvánvaló, hogy a hivatalos iskola, amire az olyan osztályok jellemzőek, ahol egyetlen tanár oktat számos gyermeket, roppan alsóbbrendű rendszer. Mivel minden gyermek különbözik a többitől érdeklődései és képességei terén, a tanár pedig csak egy dolgot taníthat egy időben, teljesen tisztán látható, hogy minden iskolai osztályt egy egységesített sablonban kell tanítani. Függetlenül attól, hogy a tanár hogyan, milyen sebességgel, milyen időzítéssel vagy milyen változatosságban tanít, erőszakot követ el minden egyes gyermek ellen. Minden iskolának szerves része az összes gyermek belekényszerítése az alkalmatlan uniformitás prokrusztészi ágyába.

Röviden tehát, a szülőt a gyermekrablással való fegyveres fenyegetéssel kényszerítik arra, hogy ismeretleneknek adja át a gyermekét napi hat-nyolc-tíz órára, akik végrehajtják rajta a törvényhozók akaratát. Ha nem engedelmeskedik, idővel a „gyámügynek” és a „rendőrségnek” nevezett emberek fognak betörni a lakásába. El fogják ragadni a gyermekét, ha pedig ellenáll, lelövik. Ez nem csupán a család intézménye és a szülők jogai ellen elkövetett legaljasabb államszocialista támadás, hanem, ahogy arra Rothbard rámutat, minden egyes gyermek mentális megcsonkításának eszköze:

Mit mondjunk akkor a törvényekről, amelyek minden gyermekre kötelező iskolázást kényszerítenek? Ezek a törvények a nyugati világ népbetegségei. Ott, ahol engedélyezik a magániskolákat, azoknak meg kell felelniük az állam által rájuk kényszerített tanítási szabványoknak. Viszont nyilvánvalónak kell lennie annak, hogy mennyire igazságtalan bármiféle tanítási szabvány előírása. Néhány gyermek butább, és lassabb tanításra van szüksége; az éleselméjű gyermeknek gyors tempóra van szüksége képességei kifejlesztéséhez. Továbbá számtalan gyermek kiváló egy tantárgyban, és szörnyű egy másikban. Kétségtelenül meg kellene engedni nekik, hogy fejlesszék magukat a jobb tárgyakban, és elhagyják a rosszabbakat. Akármi is legyen a szabvány, amit az állam a tanításra kényszerít, mindenki ellen igazságtalanságot követ el – a gyengébb képességűek ellen, akik nem képesek feldolgozni a tanítást, a különféle tárgyakban különféle alkalmatossággal rendelkezők ellen, a magasan intelligens gyermek ellen, kinek elméje szárnyalna egy előrehaladottabb kurzuson, de várnia kell, amíg a gyengébb képességűek ismét felzárkóznak. Hason­ló­képpen, bármilyen sebesség, amit a tanár diktál az osztályban, igazságtalanságnak minősül mindenki ellen; a gyengébb képességű ellen, aki képtelen tartani az iramot, és az éleselméjű ellen, aki elveszíti érdeklődését és a benne szunnyadó hatalmas lehetőségek kifejlesz­tésének értékes lehetőségét.

. . . Az Állam kötelező iskolázási törvényeinek következménye nem csupán a szakosodott, az egyénekre szabott, a különböző gyermekek igényeire kialakított magániskolák kifejlődésének elnyomása. Ezen felül megakadályozza, hogy a gyermeket azok tanít­sák akik sok szempontból arra a leginkább képzettek – azaz a szülei. További következménye az is, hogy olyan gyermekeket kényszerít az iskolákba, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem fogékonyak a tanításra. Az emberi képességek változatosságának óceánjában jelen­tős számú gyermeket találunk, akik nem tudják befogadni a tanítást, akiknek gondolkodási képessége nem kifejezetten jó. Ezeket a gyere­keket kényszerrel kitenni az iskolázásnak– mint ahogy azt az Állam teszi majdnem mindenhol – egyenlő a természetük ellen elkövetett bűnnel. A szisztematikus tárgyak elsajátításának képessége nélkül vagy ülniük és szenvedniük kell, miközben mások tanulnak, vagy az átlagos és éleselméjű gyermekeket kell hatalmas mértékben visszatar­tani fejlődésükben, míg ezeket a gyermekeket tanulásra kényszerítik. Akárhogy is, a tanítás szinte semmilyen hatással nincsen ezekre a gyermekekre, akiknek életük órái azért vesznek el, mert az Állam így parancsolja. Ha ezeket az órákat egyszerű, közvetlen tapasztalattal töltenék, amit könnyebben feldolgozhatnak, kétségtelenül egészsége­sebb gyermekekké és felnőttekké válnának. De betuszkolni őket egy iskolába az életük leginkább formatív évtizedükben, bekényszeríteni őket olyan órákra, amik nem érdeklik őket, illetve amikhez nincs meg az adottságuk, a személyiségük teljes eltorzítását jelenti.

A gyermekeket a kötelező iskolázás rendszerében egy olyan környezetbe kényszerítik, ami börtön a szó legszorosabb értelmében. Semmibe veszik preferenciáit, kívánságait, egyéniségét és érdeklődé­sét, és feltétel nélkül engedelmeskednie kell a Hatalom kirendelt helytartójának és végrehajtójának: a tanárnak. És emlékezzünk a libertárius történész, Acton báró szavaira: a hatalom megront, a teljhatalom teljesen megront. A tanárok kezébe olyan hatalmat adnak az uralkodók, ami minden lelket meg fog rontani.

Mindannyian átéltük ennek megannyi megtestesülését. A „jobb” tanárok is úgy bánnak a gyermekekkel, mint akik másodrendű szol­gák, nem pedig úgy, mint akiket ők szolgálnak a tanári szolgáltatásukkal (ez természetesen csak az oktatás szabadpiacán létezne, ahol úgy vásárolhatnák önkéntesen az oktatási szolgáltatásokat, mint bármil mást). A gyermeknek engedélyt kell kérnie, hogy beszéljen, hogy pisiljen, hogy saját magántulajdonát úgy használja, ahogy kívánja. Semmilyen kritikával nem illetheti a tanár módszerét. A tanárok az évek során, a rendfenntartás végett a verbális bántalmazás, illetve a jutalmazás és a büntetés nagymesterévé válnak.

Ebben a kíváncsiságromboló, érdeklődéspusztító, személyi­ség­gyilkos, egyéniségellenes és mérgezően egyenlőségelvű környezetben nőnek fel a gyermekek szerte a modern világban, ahol az egyetlen lehetőség behódolni vagy elfogadni a büntetést.

Ez, amit egyesek tanításnak és nevelésnek mernek nevezni, csupán a fekete pedagógia intézményesített és társadalmilag elfogadott gyakorlata. A gyermekek a világunkban nem tiszteletet és megbecsü­lést érdemlő emberi lények, nem egyéniségek, hanem szubhumán rabszolgák az egalitárius gyermekbörtönben.

Mindenkit arra kényszerítenek az állam rendőri erői, hogy ebben a pokolban töltse le fiatalsága végtelennek tűnő éveit. Az állam, érettségi előtt körülbelül 17 000 órát rabol el minden állampolgár életéből. Teszi ezt úgy, hogy a középiskolából kilépő diákok nem ol­vasnak irodalmat, nincsenek tisztában az őket körbevevő társadalmi, politikai és gazdasági valósággal, nem értik a tudományokat, és ami a legfontosabb: nincs semmi piaci értékkel rendelkező képességük vagy szakmájuk. Malcolm Gladwell számításai szerint ennyi óra gyakorlással világszínvonalú szakértelemre tehettek volna szert kettő területen. De ha nincs is meg mindenkinek a képessége ahhoz, hogy világszintű mestere legyen a művészeteknek vagy a tudományoknak, látnunk kell, hogy az állami oktatás alternatív költsége alaphangon is legalább két szakma elsajátítása és annak a lehetősége, hogy jelentős szaktudással és tapasztalattal lépjenek ki a serdülő éveikből.

Mindezen a legkevésbé sem változtat az, ha az iskolarendszer áldo­zatai azt bizonygatják – ahogyan a legtöbben teszik – hogy ők nem bánják azt, hogy ilyen környezetbe kényszerítették őket. A gyermek­bántalmazás és a párkapcsolati bántalmazás áldozatai sajnos gyakran normalizálják az ellenük elkövetett erőszakot. Így próbál dűlőre jutni az emberi elme a szenvedéssel egy olyan környezetben, ahol nem tehet ellene semmit.

Ennek a koromfekete éremnek a másik oldala természetesen az, hogy minden újszülött egy biztos munkahely a tanárok, igazgatók, az oktatásügyi miniszterek és bürokraták, tehát az értelmiség garmadája számára.

Rothbard nagyon jól látta, hogy az gyermekek oktatásának legjobb módja, ha a szülők tanítják a saját gyermeküket, azaz az, amit manap­ság otthontanulásnak neveznek:

Nyilvánvalóan a legnagyobb igazságtalanság mind közül a szülők megakadályozása saját gyermekük tanításában. A szülői tanítás az eszményi oktatás. Ez mindenekelőtt egyéni tanítás, ami során a tanár közvetlenül foglalkozik az egyedüli gyermekkel, és képességeihez és érdeklődéseihez igazítja a tanítást. Másodjára, ki ismerhetné jobban a gyermek adottságait és személyiségét, mint saját szülei? A szülők mindennapi közelsége, és a gyermek iránt érzett szeretete egyedien alkalmassá teszi őket a kellő tanítás átadásához. Így a gyermek saját személyiségéhez szabott, egyéni figyelmet kap. Senki sem tudja a szülőnél jobban, hogy a gyermeket milyen sebességgel kellene taní­tani, mennyire kell irányítani vagy szabadon hagyni a tanulási folya­matát, satöbbi.

Szinte minden szülő képesített gyermeke tanítására, főként az elemi tárgyakban. Azok, akik nem olyan jártasok a témában, magán­oktatókat bérelhetnek gyermekük számára. Az oktatókat akkor is felbérelhetik, amikor a szülők nem tudnak időt szentelni gyermekük formális oktatására. A döntést, hogy ők, vagy mások tanítsanak, vagy melyik tanár lenne a legmegfelelőbb a gyermek számára, a szülők közvetlen felügyelete mellett lehet a legjobban meghozni. A szülők határozhatják meg a gyermek haladását, a tanár mindennapi hatását a gyermekre, satöbbi.

A szülői tanítás és a magántanári oktatás mellett a szülők magániskolába is küldhetik a gyermeküket. Ez az alternatíva viszont nem olyan kielégítő az egyéni tanítás és az egyéni ütem szükségszerű hiánya miatt. A magániskolában osztályok vannak számos gyermek­kel, meghatározott idő áll rendelkezésre a tárgyak számára, satöbbi. Az egyetlen érv az iskolák mellett, az egyéni tanítással szemben, gazdasági: az egyéni taníttatás ára sok szülő számára akadályt jelent. Ebből következően a tömeges tanításhoz kell fordulniuk, mint az egyetlen alkalmas alternatíva, ahol a tanár egyszerre és egyidőben számos gyermeket tanít.

Ezt az otthontanulást 2019-ben Magyarországon teljesen betiltotta a magát jobboldalinak, konzervatívnak és családábarátnak hazudó kormány. Mivel az otthontanulás a legideálisabb tanulási módszer a gyermekek számára, a gyermekek végleges államosításával betiltot­ták, hogy a magyar szülők a legjobb és a legbékésebb nevelésben része­sítsék a gyermekeiket. Senki sem tüntetett a szülői jogok és a család ellen intézett ilyen megdöbbentő mértékű támadás ellen. Semmilyen mozgalom nem volt a tanulási szabadságért és a hírek is szinte csupán mellékes lábjegyzetként számoltak be erről. Annak, aki szeretné felnevelni a saját gyermekét, 2019 óta el kell menekülnie Magyarországról.

Tüntetések csak 2016-ban voltak, amikor az állami iskolarendszer áldozatai – a diákok és a felnőttek egyaránt – a tanárok mellé álltak és az utcára vonultak. De vajon felszólaltak-e ugyanezek az úgynevezett „kockásinges” tanárok, ez a bizonyos Tanítanék Mozgalom három évvel később, az otthontanulás betiltása ellen? Dehogy szólaltak!  Hiszen pontosan a tanárok az állami oktatási börtön őrei, legfőbb védelmezői és haszonélvezői. A tanári szakszervezetek a kötelező oktatás legnagyobb támogatói. Miért is szólalnának fel amellett a gyakorlat mellett, ami veszélyezteti az állásukat és empirikus bizonyítékot szolgáltat arra, hogy nincsen rájuk szükség?

A tanárok 2016-ban természetesen nem az állami erőszak ellen és az önkéntesség, az annyit ismételt tanszabadság mellett tüntetnek, ahogyan az a három évvel későbbi néma csendjük bizonyítja. Senki sem tüntet azért, hogy az állam végérvényesen kilépjen az oktatásból; hogy a szülők és a gyermekek döntésére hagyja a tanítást; hogy ne államosítsa a gyermekeket; hogy ne számolja fel a szülők szerepét a gyermekeik felnevelkedésében. Hiszen néhány nagyon ritka kivétel­től eltekintve a jelenlegi oktatási rendszer aktív tanárai lennének legelsők, akik munka nélkül maradnának az oktatás szabadpiacán! A tanárok elsöprő többsége kizárólag a kényszer, a büntetés és jutalmazás, a feketepontok és az egyesek nyelvét beszéli; nem képesek motiválni diákjaikat és úgy átadni a gyermekek számára az informá­ciót, hogy élvezettel hallgassák, és inspirálódjanak. És pontosan azt bizonyítja, hogy mindezt ők is jó tudják, hogy egyszer sem állnak ki a szabadság mellett az oktatás területén.

Pedig az egyetlen valódi megoldás az oktatás felszabadítása és a szülők jogainak visszaállítása. Hogy ez hogyan néz ki a gyakorlatban? A szabadság megértéséhez vizsgáljuk meg, mit jelent, ha szolgák és alattvalók vagyunk.

Képzeljük el azt, amit a rémálmainkban sem mernénk elképzelni: hogy az állami oktatás modellje szerint üzemelik például az étterme­ket. A szabad választás helyett az állam elkobozná a pénzünket és abból fizetné az állami éttermeket. Arra kényszerítene minket, hogy ott és kizárólag ott reggelizzünk, ebédeljünk és vacsorázzunk. Amikor megérkezik a pincér, fel kell állnunk és egyszerre kell úgy köszönnünk neki: jónapot kívánok. Nem mi választunk, hanem az étkeztetésügyi minisztérium kényszeríti ránk a bürokraták választásait, persze az egészséges táplálkozás érdekében, hiszen épp úgy nem bízható ránk a saját egészségünk, ahogyan a gyermek elméje és tanítása sem bízható a gyermekekre és a szülőkre. Az uralkodóknak kell gondoskodnia rólunk. Ha az étel pocsék, meg kell tanulnunk élvezni azt, ahogyan egy tanár kudarca is a diák hibája. És a folyamat minden lépésében jogfosztott alattvalók és szolgák vagyunk, akik vagy önszántukból engedelmeskednek, vagy arra kényszerítik őket az állam végrehajtói.

Az oktatás felszabadítása ugyanazt jelent, mint amit az étkezésügyi szabadság jelent.

Ez azt jelenti, hogy a tanárok és az intézmények szabadságot kapnak a kísérletezésre és innovációra ahelyett, hogy bürokraták és miniszterek intézkedéseit kelljen követniük. Azt, hogy a tanárok nem állami alkalmazottak, hanem az önként vásárló vagy nem vásárló fogyasztók szolgálói. Fizetésüket nem az állam által elkobzott adók­ból, hanem önként fizető vásárlóktól kapják. Az emberi viszonyokat az önkéntesség teszi kölcsönösen kedvezővé, és amit eltörlik azt, az egyenrangú felekből szolgák és hajcsárok lesznek. Egyetlen oktatás­ügyi miniszter sem fogja úgy kiszolgálni a gyermekeket, mint az a tanár, akinek a diák elégedettségén és sikerén áll vagy bukik a fizetése. Egyetlen állami foglalkoztatottságú tanár sem fogja úgy kiszolgálni a tanuló igényeit, mint az, akit szerződés kötelez rá, és akit elbocsáthat a szülő és a diák.

Az állam semmilyen módon nem szólhat bele a tanításba és a magániskolák működésébe. Ahogyan Murray Rothbard írta:

Ha az Állam bizonyos „szabványokat” kényszerít a magánisko­lákra, azzal még nagyobb igazságtalanságot követnek el a gyermekek ellen. Mivel ha a szülők választási lehetősége a taníttatási lehetőségek­ben teljesen szabad és mentes az Állam kényszerétől, ők – mint akik a legjobban ismerik és szeretik a gyermeket – képesek lesznek az általuk megfizethető legjobb típusú tanítást választani. Ha tanárt bérelnek, a leghozzáértőbbet választják gyermekük számára. Ha kiválaszthatnak bármilyen magániskolát, választásuk arra fog esni, amelyik legjobban megfelel a gyermekük számára. A magániskolák kialakításának korlátlan lehetősége azért előnyös, mert a szabadpiacon különböző iskolatípusok fognak kialakulni minden kívánság kielégítése érdeké­ben. Iskolák nyílnak kiemelten intelligens gyermekek számára, átlagos és átlagon aluli gyermekeknek, számos képességekkel rendel­kezőknek és azoknak, akiknek legjobb egy területre specializálódni, satöbbi. De ha az Állam kikiáltja, hogy nem lehetnek iskolák, amik például nem tanítanak számtant, az azt jelenti, hogy azokat a gyerme­keket, akik más tárgyakban kiválóak lehetnek, de a számtanhoz kevés érzékük van, szükségtelen szenvedésnek kell alávetni. Azzal, hogy az Állam egységes szabványokat ró ki, hatalmas mértékben megsérti az emberi ízlések és képességek közötti változatosságot.

És bár nem tudhatjuk, milyen forradalmi és úttörő megoldásokat találnának a zseniális vállalkozók és szakemberek, de egyetlen bürok­rata és politikus sem fog olyan pedagógiai utakat találni, mint az önkéntes emberi viszonyokon alapuló kapitalizmus örök kreativitása. Briliánsan írta le az oktatási szabadság következményeit a Ludwig von Mises Institute alapítója, Lew Rockwell a Mi lenne, ha eltörölnénk a közoktatást? című esszéjében:

Az új iskolákat először az állami rendszer mintájára modellezik. A gyerekek ott lesznek reggel nyolctól délután négyig, és minden tantárgyat megtartanak. De rövidesen új alternatívák fognak megjelenni. Lesznek iskolák fél napos tanítással. Lesznek nagy, közepes, és kicsi iskolák. Némelyikben 40 gyerek alkot egy osztályt, máshol négy, vagy akár egyetlenegy. Felvirágzik a magánoktatás. Mindenféle vallásos iskolák tűnnek fel. Mikro-iskolák nyílnának, amik olyan, ritkább érdeklődési köröket elégítenének ki, mint a tudomány, az ókori klasszikusok, a zene, a színház, a számítástech­nika, a mezőgazdaság, stb. Egynemű iskolák is lesznek. Teljesen a piac dönti el, hogy a sport része lesz-e az iskolának, vagy független tőle.

És többé nem az “alsó tagozat, felső tagozat, középiskola” lesz az egyetlen létező modell. Az osztályokat nem szükségszerűen csak kor alapján osztják be. Némelyik képességen vagy tudásszinten alapul majd. A tandíj ingyenestől szuperdrágáig terjedne. A kulcs az, hogy a vásárló kezében a döntés.

. . . Röviden, az oktatás piaca épp úgy működne, ahogyan minden más piac, mint például az élelmiszerek piaca. Ahol van kereslet – és az emberek nyilván kívánnak oktatást a gyermekeiknek – ott megjelentik a kínálat. Vannak nagy élelmiszerboltok és kicsik, vannak kedvezményesek, prémiumok, és van élelmiszer-házhozszállí­tás. Így működik ez minden termék esetén, és nem lenne másképp az oktatással sem.  Ismét, a vásárló hozná a döntéseket. Hogy milyen kép rajzolódna ki a végén, az nem jósolható meg teljesen – a piac sosem az – de bármi is alakuljon ki, összhangban állna a közösség kívánságaival.

Miért ragaszkodunk tehát a saját szabadságunkhoz életünk legfontosabb területein – és követelünk rabszolgaságot a fiatalok életének legfontosabb területén?

Lábjegyzetek

1. Ezekre az érvekre gyakran szoktak úgy reagálni a libertáriusok: olyan ez, mintha azt kérdeznéd, a rabszolgaság nélkül ki fogja szedni a gyapotot. Az igazság az, hogy amint elhatározzuk, hogy tisztelni fogjuk egymás tulajdonjogait, elkezdhetjük a békés megoldásait kutatni a társadalmi problémáknak. És ami a legfontosabb, látnunk kell, hogy ezek a kérdések belecsempészik a haszonelvűség, pontosabban a konzekvencionalizmus erkölcsi premisszáját az érvelésbe anélkül, hogy azt alátámasztanák. Egyáltalán nem világos vagy magától értetődő, hogy „a jó” következmények elérése igazolja a rablást, a támadást és a gyilkolást. ↩