Egy kultúra elmeállapotáról árulkodik, ha önként és dalolva a Hatalom kezébe adja az egészségügy feletti irányítást, a magyar pedig egy példátlanul államista nemzet. Így természetesen Magyarországon krízishelyzet uralkodik az egészségügyben. És figyelembe véve a magyar kultúra mentalitását a legkevesebb csodálkozásra sem ad okot a tény, hogy - miután annyira tagadhatatlanná vált az egészségügy szocialista irányításából fakadó probléma, hogy azt egyedül az uralkodó kaszt tagjai cáfolják - az egyedüli megoldás, amit a magyar közgondolkodás képes kiagyalni a szocialista eszmék teljes befolyása alatt, hogy az Államnak még többet kell költenie rá!
Kétségtelen, ez megoldana egy-két problémát, mint ahogyan a rabszolgaság is megoldja a gyapjútermelés problémáját. De vannak problémák, amiket bizony nem old meg.
Nem oldja meg például azt, hogy továbbra is erőszak és rablás képezi az egészségügyi rendszer alapját.
Nem oldja meg azt, hogy minél rosszabbul teljesít egy kórház, annál több pénzjutalomban részesíti az Állam, a jutalom pedig ösztönzi a minőségen aluli munkát.
Nem oldja meg azt a tényt, hogy a gazdaságban nem a vállalkozók drága, szent szíve készteti őket az innovációra, a jobb munkavégzésre, a hatékonyabb vállalatvezetésre, a szolgáltatás minőségének javítására és/vagy árának csökkentésére, hanem a verseny. Azaz annak a ténye, hogy amikor egy vállalkozó nem azon töri a fejét, hogy miként lehet jobban és hatékonyabban szolgálni a fogyasztókat, versenytársai igen. És mivel - az állami intézményekkel ellentétben - egy vállalkozás nem kényszerrel tesz szert a jövedelmére, hanem önkéntes fogyasztók vásárlásával, az innovációk, a jobbítások elhanyagolásával elveszíti bevételeit, és a fogyasztókat mesteribben szolgáló vállalatok veszik át a helyét.
A "többet kell költeni rá" álmegoldás nem orvosolja azt a problémát, hogy amint egy jószág vagy szolgáltatás "ingyenessé" lesz - azaz kényszerrel másokra terhelik a költségeit - és az embernek nem önmagának kell állnia a számlát, hajlamos lesz többet fogyasztani belőle, mint máskülönben. Ez kiváltképp igaz az olyan esetekben, mint az egészségügy, amit az ember tulajdonképpen a végtelenségig fogyaszthatna. Ellátogathatna az orvosához minden furcsa panaszával. Kivizsgáltathat mindent, ami kivizsgáltatható. És mivel - ismét - nem ő állja a számlát, hajlamos lesz kihasználni azt a tényt, hogy amit ma helytelen diétával, káros szokásokkal, a testedzés elhanyagolásával és a hasonlókkal előidéz, azért nem kell az orvosnál fizetnie.
Az államizmushoz szentek kellenek. Alapvetően abban a téveszmében kell élnie a szocialista egészségügyet támogató embernek, hogy az Új Szovjet Ember egy valóság, és az Új Szovjet Ember minden elképzelhető ösztönző hiányában az innovációra és a legjobb munkavégzésre fog törekedni, és minden elképzelhető ösztönző ellenére racionálisan fogja beosztani a fogyasztását.
És ha szentjeink is lennének, az államosított egészségügy akkor is a gazdasági kalkuláció leküzdhetetlen problémájával találná szembe magát. Egyedül a vásárlók felsőbbrendűségére alapuló szabad piacgazdaság biztosítja a nyereség és a veszteség rendszerét, ami információt közvetít a vállalkozónak a tevékenysége helyességéről vagy hibáiról.
A valódi kérdés nem az, hogy "mennyit kell költenie az államnak az egészségügyre." Az állam akár a teljes összvagyon nyolcvanöt százalékát is rákölthetné az egészségügyre - eredményképp kétségtelenül csökkennének a szívbetegségek, viszont talán nem lenne többé étel, lakhatás és ruházat. Mindig lehet az elérhető tőkemennyiség javításával jobbítani a szolgáltatás minőségén. De amint az állam többet költ az egészségügyre, mint amennyit az emberek szeretnének, a pénzt értékesebb javak és szolgáltatások termeléséből egy kevésbé értékes szolgáltatás termelésébe irányítja, azaz elszegényíti az egész nemzetet. És mennyit szeretnének költeni az emberek az egészségügyre? Ezt egyedül akkor lehet tudni, ha hagyjuk őket szabadon vásárolni vagy nem-vásárolni; semmilyen bürokrata nem adhatja meg a választ.
A valódi kérdés az, hogy miként lehet a lehető legjobban felhasználni azt a pénzösszeget, amit az emberek az egészségügyre szeretnének költeni.
Ezt pedig kizárólag a profitmechanizmus tudja megválaszolni. Egyedül a nyereség és a veszteség rendszere teszi lehetővé, hogy a vállalatok folyamatosan a fogyasztók igényeihez igazítsák a termelést. Ha az embereknek sürgető szüksége van egy adott termékre vagy szolgáltatásra, az a jószág a megnövekedett profit ígéretével hívogatja magához a vállalkozókat, akik - saját önérdeküktől vezérelve - azonnal hozzálátnak az előállításához, a fogyasztói igények kielégítéséhez. Ahogyan a nemzet vállalkozói nekiállnak e feladatuknak, az egymással való versengésük következtében a szükséges termelési tényezők ára emelkedik, az előállított termék ára pedig csökken, felszívódnak a profitlehetőségek és kielégülésre talál a fogyasztók vágya. Ha pedig a vállalkozó nem a társadalom számára legelőnyösebb módon használja az erőforrásait, veszteségeket szenved és változtatásra kényszerül.
De egyedül az önkéntes vásárlóktól függő szabad piacgazdaság kutathatja fel és ültetheti gyakorlatba az erőforrások leghatékonyabb felhasználásának módjait. Minden állami intézmény - így az állami egészségügy is - sötétben tapogatózásra van ítélve. Amit tesz, az vagy jó, vagy nem, vagy kielégíti a társadalmi igényeket, vagy elszegényíti az egész nemzetet.
De a jelen esszé nem az államosított egészségügy átfogó vizsgálatára törekszik. Jelenleg kizárólag egy bizonyos jelenséggel szeretnénk foglalkozni, ami kitűnően példázza az állami beavatkozás, az intervencionizmus pusztító mivoltát.
A HVG beszámolója szerint:
Krónikus baj lett a gyógyszerhiány, mind több készítmény hiányzik a magyar piacról hosszabb-rövidebb ideig.
Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGYÉI) hiánylistáján idén 190 készítmény több száz kiszerelése szerepelt, köztük olykor olyan "életmentő" vakcina is, mint az agyhártyagyulladás elleni, illetve a tetanuszoltás – írja a Népszava.
A lap példaként említi, hogy az agyhártyagyulladás baktériumának B törzse ellen védelmet nyújtó egyik vakcina hiányát január óta csak néhányszor néhány hétre sikerült megszüntetni.
A gyógyszerhiány nem magyar sajátosság – hívja fel a figyelmet a lap, hozzátéve, hogy a gyártók oda viszik a készleteiket, ahol többet kaphatnak értük. Tartós árletörés esetén előfordul az is, hogy leállnak a termék gyártásával, a "túl olcsó" készítményt "pihentetik".
Gondot jelent továbbá, hogy a másutt jobban eladható szereknek az utóbbi években felpörgött a fekete exportja. A magyar gyógyszerkészlet egy része illegálisan külföldre kerül, s ezt az ellenőrzés szigorítása sem tudta megszüntetni – olvasható a Népszavában.
Ahogyan arra Ludwig von Mises annyiszor rámutatott, az állami beavatkozás minden alkalommal olyan állapotokat idéz elő, amelyek a beavatkozás támogatói szempontjából kevésbé kívánatosak, mint az az állapot, amelyet meg kívántak változtatni, erre pedig gyakran az árkontroll példáját hozza fel. És íme, itt a kézzelfogható, bőrünkön tapasztalható hatása az árkontrollnak: krónikus gyógyszerhiány.
Mises a következőképp vázolja fel az árkontroll negatív hatásait A középút politikája szocializmushoz vezet című tanulmányában:
A kormány úgy hiszi, hogy egy bizonyos árucikk, mondjuk a tej ára túl magas. Szeretné lehetővé tenni a szegények számára, hogy gyermekeiknek több tejet adjanak. Tehát árplafonhoz folyamodik, és a tej árát alacsonyabb szinten határozza meg, mint a szabadpiaci díjszabás. Következményképp a tej marginális termelői, akik a legmagasabb előállítási költségekkel gyártanak, mostantól veszteségeket szenvednek. Mivel egyetlen gazda vagy üzletember sem képes veszteségesen folytatni tevékenységeit, ezek a marginális termelők beszüntetik a tej termelését és értékesítését. Teheneiket és képességeket egyéb, jövedelmező célokra használják fel. Például vajat, sajtot vagy húst kezdenek termelni. Kevesebb tej lesz elérhető a vásárlók számára, nem pedig több. Ez természetesen ellenkezik a kormány szándékaival. Ő csupán könnyebbé akarta tenni néhány ember számára a több tej vásárlását. De a beavatkozás következményeképp az elérhető kínálat lecsökken. Az intézkedés sikertelennek bizonyul a kormány és mindazok szempontjából, akiket támogatni kívánt. Olyan helyzetet idézett elő, amely – ismét a kormány szempontjából – még kevésbé kívánatos, mint az előző helyzet, amelyet javítani kívánt.
És ugyanígy Gazdaságpolitika című könyvének Intervencionizmus fejezetében:
De mi történik? Egyrészről a tej alacsonyabb ára megnöveli a tej iránti keresletet – azok, akik nem engedhették meg maguknak a tejet egy magasabb áron, most vehetnek azon az alacsonyabb áron, amit a kormány elrendelt. Másrészről néhány termelő, azok, akik a legmagasabb költségekkel termelik a tejet – azaz a marginális termelők – most veszteségeket szenvednek, mivel az ár, amit a kormány elrendelt alacsonyabb, mint a költségeik. Ez a fontos dolog a piacgazdaságban. A magánvállalkozó, a magántermelő nem szenvedhet hosszútávon veszteségeket. És mivel nem szenvedhet veszteségeket a tejtermelésben, korlátozza a piacnak szánt tej termelését. Talán eladja néhány tehenét a vágóhídnak, vagy tej helyett talán más tejből készült termékeket kezd árusítani, például tejfölt, vajat vagy sajtot.
Tehát a tej árába történő állami beavatkozás kevesebb tejet fog eredményezni, mint amennyi előtte volt, ugyanekkor nagyobb lesz a kereslet. Néhányan, akik készek megvásárolni az állam által elrendelt áron, nem fogják tudni megvenni. A másik eredmény az lesz, hogy az aggódó emberek sietni fognak, hogy elsőként érjenek a boltokba. A boltok előtt álló emberek hosszú sora, mint ismerős jelenség, mindig feltűnik egy városban, ahol a kormány maximum árakat rendelt el azokra az árucikkekre, amiket fontosnak tart. Ez mindenhol megtörtént, amikor szabályozták a tej árát. Ezt mindig megjósolták a közgazdászok. Természetesen egyedül a józan eszű közgazdászok, az ő táboruk pedig nem túl népes.
De mi az állami árkontroll eredménye? A kormány csalódik. Szerette volna növelni a tejivók elégedettségét. Valójában azonban elégedetlenné tette őket. Mielőtt a kormány beavatkozott, a tej drága volt, de az emberek meg tudták venni. Most nem érhető el elégséges mennyiségű tej. Tehát zuhan a tej teljes fogyasztása. A gyermekek kevesebb tejhez jutnak, nem többhöz.
Mivel ez az elemzés - Mises egy kedvelt kifejezésével élve - apodiktikusan igaz, semmi csodálkozni való nincsen abban, hogy Magyarország krónikus gyógyszerhiányban szenved.
Tudniillik, Magyarországon árplafon sújtja a gyógyszereket.
A gyógyszerek árplafonja nem a termelői vagy az import beszerzési árat, hanem a nagykereskedelmi és a kiskereskedelmi árat sújtja. Továbbá nem minden gyógyszerre vonatkozik; egyrészt kategorikusan vonatkozik a társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerekre, másrészt a gyógyszer forgalomba hozatali engedélyének jogosultja meghatározhatja a gyógyszere árplafonját, ha úgy kívánja.
De ami az igazán megdöbbentő őrültség - ha az árplafon ténye (vagy ami azt illeti, az állami egészségügy ténye) nem volna elég - az az, hogy minél drágább egy készítmény, annál szűkebb a megengedett árrés!
Ha a termelői/importár 500 forint, akkor a nagykereskedelmi árrés (tehát az az ár, amit a gyógyszertáraktól kérhet) 8%, viszont ha 2000 forint, akkor csupán 4,4%.
A helyzet ennél is tébolyultabb, ha a kiskereskedelmi árrésre tekintünk (az árra, amit a gyógyszertár kérhet a fogyasztótól). Itt az árrést nem minden esetben százalékban határozták meg. Egy 500 forintos terméknél az árrés maximum 27 százalék, viszont egy 5000 forintnál drágább termék esetén az árrés maximum 990 forint!
Ennek tudatában egyedül az csodálkozik azon, hogy krónikus gyógyszerhiányban szenved az ország, aki azt hiszi, hogy a közgazdaságtan valami burzsoá áltudomány. De úgy látszik ez az uralkodó szellemi színvonal az államapparátusban és a bürokraták között.
A kis- és nagykereskedőknek meg kell gondolniuk, hogy mire szentelik az idejüket, az energiájukat és a korlátozott erőforrásaikat; amit egy bizonyos gyógyszer beszerzésére, raktározására (ami bizonyos gyógyszerek esetén hangsúlyozott költség), adminisztrálására és kitudja miegyébre szentelnek, azt nem fordíthatják egy másikra. Ennek megfelelően minél több potenciális profitot ígér egy gyógyszer, annál inkább arra fognak fókuszálni.
Továbbá a gyógyszerek iránti kereslet kiszámíthatatlanabb, mint a kereslet számtalan más egyéb termék vagy szolgáltatás iránt. Vannak olyan kóresetek, amelyek évente csak néhány esetben bukkannak fel, vagy talán annál is ritkábbak. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb vállalkozói kockázat ilyen betegségek készítményeibe fektetni, mint olyan gyógyszerekbe, amelyek betegségei gyakrabban tűnnek fel. Továbbá igen más dolog, és egy szabadpiacon igen más árat eredményez, ha egy gyógyszert egy hónapig kell költségesen tárolni, mintha egy évig vagy akár több évig. Ha pedig egy alacsony keresletű készítmény továbbá gyorsan romlandó, nem engedhetik meg maguknak annak kockázatát, hogy készleten megromoljon, mivel nem volnának képesek más eladásokból visszanyerni a kiadásokat.
A szabad árazás betiltása pontosan azt lehetetleníti el, hogy ilyen körülmények között is nyereséges legyen egy gyógyszer, és készen várja a kínálat a fogyasztót abban az esetben, ha a ritka betegség előfordul. Így nem ritka jelenség, hogy a betegnek először le kell adni a rendelést a gyógyszertárban, és meg kell várnia, hogy hetek elteltével megérkezzen a készítmény egy másik országból.
És ennek köszönhető az is, hogy egy hirtelen megjelenő fertőzési hullám annyira túlterheli a gyógyszerpiacot, hogy a gyártók sem képesek iramot tartani vele. Ez pedig épp úgy érinti az olyan készítményeket, mint a Bexsero-t, a HVG által említett agyhártyagyulladás baktériumának B törzse ellen védelmet nyújtó vakcinát, amelyet nem támogat a társadalombiztosítás, így nem súlyt az árrés. Ez a teljes gyógyszerkészletet, a vállalkozói lehetőségek teljes hatókörét befolyásolja.
Nos, így állunk. Ez az árkontroll magyar valósága.
Egyedül egy kiváltképp ostoba nemzet hajlandó eltűrni - sőt, követeli és kiharcolja - hogy az Állam hatalma alá vonja az egészségügyet. Minél fontosabb valami a civilizáció, a rend és az élet fenntartásához, annál távolabb tartod az Államtól! Minél fontosabb egy árucikk, annál inkább kerüld, hogy árkontrollt vess ki rá! Pontosan a szocialista közgondolkodás mintapéldája ez a fordított gondolkodás, ami azt mondja, hogy minél fontosabb valami, annál sürgősebb államosítani és kontrollálni azt.
Ezzel egy olyan helyzetbe került a nemzet, amit talán nem is fog túlélni. Már most tömegesen haláloznak el az emberek, mert a magyar közgondolkodás nem hajlandó lemondani a szocializmusról. És amit a jövő tartogathat, az ennél is rosszabb: egy gazdasági válság, majd a válság közepette egy járvány, amivel képtelen megküzdeni egy államosított és állami kontroll alatt szenvedő egészségügy és gyógyszeripar, majd a vég.
Tanuljatok a gazdaságelméletből. Tanuljatok a történelemből. Nem véletlenül az apokalipszis egyik lovasa a pestis.
