Hadd invitáljam az olvasót egy gondolatkísérletre.
Tételezzük fel, hogy egy hatalmas piros gombbal találjuk szembe magunkat. A gomb másik oldalán egy ismeretlen, árnyékba burkolt személy közli velünk, mi történik, ha úgy döntünk, megnyomjuk. Nevezetesen két következménnyel számolhatunk: egyrészről ötszáz hánytatott sorsú hajléktalan fog azonnal és ingyen lakáshoz jutni - másrészről valahol az országban halálra fognak korbácsolni egy ártatlan embert.
És mielőtt bárki ellenvetést fogalmazna meg, ne feledjük, hogy ez egy gondolatkísérlet. A célja nem az, hogy megállapítson valamit a valóságról, hanem az, hogy egy képzelt forgatókönyv segítségével tárjon fel bizonyos erkölcsi igazságokat.
Mindannyian elgondolkodhatunk azon, megnyomnánk-e a gombot. Aki igennel válaszol, az feltehetően konzekvencionalista nézőpontból vizsgálja az erkölcsi dilemmákat: szerinte a következmények határozzák meg, erkölcsileg helyes-e vagy helytelen egy cselekedet. Aki nemleges választ adna, az valószínűleg a deontológiai etika egy variánsát vallja - ami annyit tesz, hogy a tettek erkölcsi karakterét nem a következményeik, hanem valamilyen normatív - akár istentől, akár logikai okfejtésből fakadó – szabályrendszer alapján állapítják meg.
Teljesen világosnak kell lennie, hogy az egyetlen válasz, ami összeegyeztethető a libertárius magántulajdon-etikával az, ha nem nyomjuk meg ezt a feltételezett gombot.
Ám a fontosabb kérdés még csak nem is az, hogy melyik választás igazolható erkölcsfilozófiai szempontból - hanem sokkal inkább az, hogy - akár helyes, akár helytelen – mi megnyomnánk-e a gombot? És ami ennél is lényegesebb: vajon mit választanának azok az emberek, akik országunk döntő többségét alkotják?
Ha nem vagyunk biztosak a válaszban, igazítsunk kicsit a gondolatkísérletünk részletein. Vajon mit választanának felebarátaink és honfitársaink, ha egyrészről nem ötszáz, hanem mondjuk ötezer ember juthatna a gombbal ingyen lakhatáshoz, másrészről pedig nem halálra, csak ájulásig korbácsolnának egy ártatlan vadidegent?
Ennél is tovább merészkedve: vajon mit választanának, ha bizonyosan tudnák, hogy ők maguk is ingyen lakáshoz jutnak, ha megnyomják a gombot?
Végül pedig, vajon hányan nyomnák meg a szóban forgó gombot, ha a még az is kiderülne, hogy nem csupán azok közt lennének, akik új lakást élvezhetnek, hanem teljesen el is feledtetnék velük a kellemetlen választást! Soha senki nem tudná meg a döntésüket és a következményeit. Nem kellene megkorbácsolt ártatlanokra gondolniuk, miközben átlépik a szép új lakásuk küszöbét. Nem jönnének zavarba körülöttük az emberek. Nem kellene önigazoló meséket fabrikálniuk. Ha megnyomnák a gombot, mindössze annyit tapasztalnának, hogy valami hihető nyereményjáték keretei között értesítik őket örömteli hírről, miszerint már költözhetnek is egy takaros új otthonba. Vajon ebben az esetben hányan ütnének a gombra?
Ezek nem teljesen költői kérdések. Igaz, a tényleges választ sohasem fogjuk megtudni. Azonban kaphatunk egy hozzávetőleges választ, ha felidézünk egy alapvető tényt az emberi cselekvésről: nevezetesen, hogy az emberi lény alapvetően egy amorális erőforrás-hajhász. A fő célunk a lehető legtöbb erőforrásra szert tenni, a lehető legkisebb költséggel. És minél tovább csökkentjük a költségeket, annál csábítóbb lesz a jutalom. Például többen fognak rabolni, ha tudják, hogy semmilyen büntetés nem fog rájuk lesújtani érte; vagy többen fogják megnyomni a példabeli piros gombot, ha eltűnnek a pszichológiai költségek: ha kikerül a képből a bűntudat és a szorongás, és eltűnnek az önmarcangoló gondolatok.
A párhuzam a gondolatkísérletünk és a valóság között talán nem szorul részletes magyarázatra. Ha megszabadítjuk a példánkat a részletektől és csupán a mögötte meghúzódó erkölcsi elvet visszük figyelembe, ez a gondolatkísérlet maga a valóság. A politikusok egymást túlharsogva ígérnek a szavazóknak anyagi juttatásokat, amiket egy harmadik fél ellen kezdeményezett erőszakkal fognak megvalósítani. Így működik az állami egészségügy, így működik a nyugdíjrendszer, így működik a közoktatás. Ugyanaz az erkölcsi elv rejlik minden állami beavatkozás és újraelosztás mögött. Anyagi érdekből erőszak kezdeményezése ártatlan emberek ellen.
A demokrácia egyik kulcsfontosságú jellemzője a szándékos, kollektív tudatlanság. Minden résztvevő tévképzetekbe ringatja magát, hogy elfeledkezhessen az érem másik, erőszakos oldaláról, és pszichológiai költségek nélkül, bűntudat és lelkifurdalás nélkül élvezhesse a gombnyomás - esetünkben a szavazás – anyagi vagy érzelmi jutalmát. Soha senki nem meri megemlíteni a nyilvánvalót: hogy az adóztatás rablás, az állami beavatkozás agresszió, az újraelosztás pedig orgazdaság. Milliók és milliók állnak sorban és szavaznak, tüntetnek, vonulnak fel az állami támogatásokért, a lakhatási programokért, a segélyekért, a nyugdíjemelésért, az alapjövedelemért - a megszámlálhatatlan különböző anyagi juttatásért, amikért ártatlan, idegen emberek szenvedése és kirablása a díj. Csak azért nem sújtja őket a lelkiismeret, és csak azért tudják elhitetni magukkal, hogy ártatlanok kirablásáról szó sincs, hogy ez a sok juttatás mind „ingyenes,” mert mindannyian részei és aktivistái a ugyanannak a grandiózus kollektív erőfeszítésnek - aminek célja eltakarni az állami erőszakot egymás szeme elől.
Az államizmushoz - és kiváltképp a demokráciához - szentek kellenek. Egyedül egy szent és mélységesen erényes egyénekből álló közösség volna képes megőrizni a szabadságát, miközben a politikusok egyre nagyobb jutalmakkal és mellé egyre kisebb költségekkel licitálják felül egymást. Az ember azonban nem szent. Az emberiség többsége amorális erőforrás-hajhász, a demokrácia pedig nem vezet máshoz, mint a gonosz többség - pontosabban a hatalom által elvakított többség - demokratikus zsarnokságához - és az állami erőszak mértékének folyamatos fokozódásához.
A példánk piros gombja nem csupán illusztráció – hanem maga a demokrácia. A rendszer, amelyben a juttatásokat csak kívánni kell, az árát pedig távoli idegenek sanyargatásával fizetik ki. És senkinek nem kell szégyellnie magát azért, amit az elfüggönyözött szavazófülkében a papírjára írt. Senki nem fogja megtudni. És senki nem fogja látni az érem másik, brutális oldalát.
