Kedves magyar emberek, akik teljes komolysággal úgy hiszik, hogy a multik kizsákmányolják az országot, a tőkések a nép ellenségei, a magyar dolgozó pedig bérrabszolga az elnyomó kapitalista berendezkedésben.
Beszélnünk kell.
Megvan a lehetősége annak, hogy a fentebb említett nézetek a valóságban tévesek. Igaz? Elvégre a közgazdaságtan egy kihívásokkal teli tudományág, és felettébb intelligens emberek is terjesztettek már el teljesen hibás gazdasági nézeteket. Példának okáért a szaktekintélynek gondolt gazdaságtudósok vég nélkül éltették azokat a kormányprogramokat, amellyel az Egyesült Államok elnöke meg akarta fékezni a Nagy Gazdasági Világválságot. A valóságban - ahogy arról beszámol az oldalunkról ingyenesen letölthető Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról című könyv Lawrence W. Reed tollából - a New Deal és a válság ellen alkalmazott megannyi állami beavatkozás csupán mélyítette és történelmi hosszúságúra nyújtotta a gazdasági depressziót.
Szóval lehetséges, hogy tévedések hatják át azokat a gazdasági véleményeket, amelyeket oly' sokan magukénak vallanak társadalmunkban. Sőt, az is lehetséges, hogy ezek a vélemények olyan politikai erőknek és programoknak nyújtanak támogatást, amelyek hatalmas károkat okoznak nekünk, a magyar társadalomnak, a dolgozóknak és a fogyasztóknak.
Szókratész szerint a bölcsesség annyit tesz, mint tudatában lenni saját ismereteink hiányosságának; nem állítani, hogy tudjuk azt, amit valójában nem. A bölcsességhez vezető út tehát kritikusan végigjárni a következtetéseink útját, az alapelvektől a végső konklúzióig, hogy felülvizsgáljuk saját véleményeink igazságtartalmát, és korrigáljuk érvelésünket, ha hibát fedezünk fel. Ez nem csak azért fontos, mert nemes emberi cél a bölcsesség, hanem azért is, mert hamis következtetésekkel akár titáni méretű károkat is okozhatunk évezredek óta lassan, lépésről lépésre fejlődő civilizációnk finom szövetében.
Szóval vizsgáljuk át a lehető legnagyobb filozófiai szigorral az első mondatban felsorolt téziseket, hogy esetleg olyan hibákat fedezhessünk fel, amelyek káros útra vezetik a társadalmunkat, és hogy lehetőséget nyissunk a valódi civilizációs fejlődésre.
Alapelvek és Alapfogalmak
Ahhoz, hogy helyes következtetésre érjünk, stabil talajról kell elrugaszkodnunk. Meg kell találnunk azokat az igaz állításokat, amelyekből kiindulva megvizsgálhatjuk az említett következtetéseket.
A legfontosabb kiindulópontunk az a megállapítás, hogy az ember a rendelkezésére álló erőforrásokat felhasználva próbálja céljait elérni. Ezek az erőforrások lehetnek számára adott erőforrások, mint kezének és elméjének munkája vagy külső erőforrások, mint a fa, a víz vagy a gyümölcs. A kérdés, hogy pontosan mik az ember céljai, a közgazdaságtani elemzésen kívül esik; viszont megállapíthatjuk a célokról, hogy az ember azért törekszik rájuk, mert úgy gondolja, azok elérésével növekszik az életszínvonala vagy javul az állapota.
A céljai hierarchikus kapcsolatban vannak egymással, azaz bizonyos céljait előbbre sorolja, mint másokat, és a kevésbé fontos céljai megvalósításának csak akkor vág neki, ha a fontosabb célokat már elérte. Például Robinson Crusoe csak akkor fekszik le a csillagokat nézni, ha már elegendő tűzifát és élelmet gyűjtött magának.
Robinson Crusoe, amíg szigetén egyedül tartózkodik, természetes módon nekiáll tevékenykedni hogy javítson állapotán, hogy növelje életszínvonalát. Menedéket épít, vadászik, halászik, satöbbi. Idővel megjelenik Péntek, és lehetőség nyílik a munkamegosztásra és az értékcserére.
A munkamegosztás és az értékcsere nem kötelező egyik fél számára sem, valamiért viszont mégis beleegyeznek. Ennek az oka képességeik változatossága; Robinson és Péntek egyszerűen nem egyenlőek - bizonyos tekintetben egyikük jobb, mint a másik. Lehetséges, hogy Péntek sokkal jobban ismeri a sziget erdejét, mint Robinson Crusoe, és egy óra alatt jóval több élelmet képes összegyűjteni, mint Robinson, Crusoe pedig jobb halász, mint Péntek. Ha mindketten arra specializálódnak, amiben kiválóak, majd pedig Péntek összegyűjtött gyümölcseit elcseréli Crusoe halaira, nagyobb lesz az időegységenkénti teljesítményük, mintha külön-külön próbálnának mind erdei gyümölcsöket, mind halat levadászni.
Ahogy Ludwig von Mises fogalmazott Emberi Cselekvés című magnum opusában:
Ha A 1 időegység alatt 6 p-t vagy 4 q-t képes termelni, B pedig csak 2 p-t viszont 8 q-t, amikor elkülönülten dolgoznak, együtt 4 p-t és 6 q-t termelnének; ha viszont munkamegosztással dolgoznak, mindegyikük azt az árucikket termeli, amely előállításában hatékonyabb, mint társa, és közösen 6 p-t és 8 q-t hoznak létre.
Vannak továbbá olyan feladatok, melyek elvégzéséhez elengedhetetlen az emberi együttműködés; termelési folyamatok, melyekhez nem elegendő az az erőfeszítés, amire egy ember önmagában képes, vagy amelyek egyedül végezve olyan sok időt nyelnének el, hogy nem éri meg a befektetett munka a végterméket.
Az emberek között tehát azért jelenik meg az együttműködés, a munkamegosztás és az értékcsere, mert az hatalmas mértékben megnöveli a termelési kapacitásukat. Az emberek számára ez pedig azért fontos, mert szeretnék elérni céljaikat, szeretnék növelni életszínvonalukat, és ezt az előállított javak felhasználásával tehetik meg. Tehát a munkamegosztás és értékcsere lehetővé teszi az emberek életszínvonalának sokkal nagyobb növekedését, állapotuk radikális javítását, mint ha egyedül tevékenykednének.
Az értékcserével kapcsolatban érdemes még valamit megjegyezni. Murray Rothbard szavait idézve Mit művelt a kormány a pénzünkkel? című könyvéből:
Egy önkéntes értékcsere azért jön létre, mert mindkét fél haszonra számít. Az értékcsere megegyezés A és B között az egyik személy javainak és szolgáltatásainak átruházásáról a másik személy javaiért és szolgáltatásaiért. Nyilvánvalóan mindketten haszonra tesznek szert, mivel mindkét fél nagyobbra értékeli azt, amit a csere során kap, mint azt, amit felad. Amikor Crusoe, tegyük fel, halat cserél fára, a fát, amit „vásárol” többre értékeli, mint a halat, amit „elad,” míg ezzel ellentétben Péntek többre értékeli a halat, mint a fát. Arisztotelésztől Marxig az emberek hibásan úgy hitték, hogy a csere az értékek valamiféle egyenlőségéről tanúskodik – hogy ha egy hordó halat elcserélnek tíz rönk fára, akkor valami mögöttes egyenlőség fedezhető fel közöttük. Igazából az értékcsere kizárólag azért jöhetett létre, mert mindkét fél különböző sorrendben értékelte a két terméket.
Az értékcsere tehát olyan folyamat, amelyből mindkét fél profitál, amelynek minden résztvevője jobban jár, mintha nem kötné meg az üzletet.
Ezekkel az alapvető tényekkel a birtokunkban elkezdhetjük megvizsgálni legelső kérdéskörünket.
Bérrabszolgaság
Amikor a gazdaság civilizáció méretűre tágul, az emberiség pedig kiemelkedik a Crusoe-i és Pénteki életszínvonalból abba a világba, amelyet ma látunk magunk körül, könnyen elveszíthetjük az alapvető gazdasági tevékenységek fonalát civilizációnk pénzügyi csomójában. De a feladatunk nem egy teljesen új, civilizált gazdaság elemzése; csupán meg kell keresnünk és végig kell követnünk azokat a cselekvéseket, amelyeket az előbb vázoltunk fel Crusoe-t és Pénteket használva.
Tehát mivel civilizált gazdaságunk ilyen hatalmas méretűre nőtt, könnyen szem elől téveszthetjük, hogy amikor reggel munkába indulunk és lehúzunk nyolc órát a munkahelyünkön, alapvetően pontosan ugyanazt csináljuk, mint Crusoe halászatával vagy Péntek gyűjtögetésével. A munkamegosztás és értékcsere egész földet átölelő hálózatának részévé válunk.
Ezt nem azért csináljuk, mert rabszolgák volnánk, mert valaki erőszakkal kényszerít a munkára, hanem azért, mert mindannyian megértjük, mekkora megdöbbentő értéktöbbletet képes létrehozni az emberi együttműködés folyamata az izolált munkával szemben. Mindannyian megértjük, hogy egyedül, elzárva egy faluban vagy egy szigeten soha nem volnánk képesek megteremteni magunknak azt az állapotot, azt az életszínvonalat, amelyet a munkamegosztás és az értékteremtés lehetővé tesz. Gyakorlatilag az egyetlen, ami elérhető lenne számunkra, ha nem merítenénk az emberi együttműködés által létrehozott bőségből és vagyonból, az a menedék, amit saját kezünkkel, önállóan gyűjtött nyersanyagukból építhetünk; az az étel, amit saját magunk vadászunk, halászunk, gyűjtögetünk, vagy megtermelünk az összegyűjtött növényekből; az az ivóvíz, amit mi magunk gyűjtünk; az a ruha, amit mi magunk készítünk; azok a bútorok, amiket mi faragunk; satöbbi. Életünk örökké tartó szenvedés volna, amelyhez viszonyítva az a komfort, amit ma egy egyszerű panelház biztosít, Édenkertnek tűnik.
Tehát nem létezik olyan, hogy bérrabszolgaság. Az emberek önként vállalnak bérmunkát, azaz tudják, hogy napi nyolc órájuk elcserélésével jobban járnak, mintha nem tennék azt.
Az embernek tehát részt kell vennie civilizációnk értékteremtő erőfeszítésében ahhoz, hogy értéket vehessen ki belőle. Miért? Azaz, miért nem kaphatja meg ingyen azokat a javakat, amire ő vágyik?
Egész egyszerűen pont azért, amiért ő sem ingyen dolgozza le napi nyolc óráját.
Minden termék, minden árucikk, amit magunk körül látunk, a falaktól az azokban meghúzódó elektromos vezetéken át, az étel előállításán, boltba szállításán és tárolásán át, a számítógépeken, az interneten, a szoftvereken és honlapokon át a ruháinkig, sőt, egészen az alapvető emberi higiéniát lehetővé tevő eszközökig emberek erőfeszítésével jön létre. Ezt az erőfeszítést pedig nem azért végzik, hogy nekünk legyen ételünk, internetünk, fürdővizünk, fürdőszobánk, ágyunk, ágyneműnk, áramunk vagy asztalunk, hanem hogy nekik legyen. Viszont megértik, hogy ahhoz, hogy saját életszínvonalukat emeljék, részt kell venniük civilizációnk értékteremtő erőfeszítéseiben, tisztelniük kell mások tulajdonát, és csak akkor juthatnak hozzá a mások által megtermelt, mások tulajdonában levő eszközökhöz, amelyekkel javíthatnak saját állapotukon, ha értékcserén át megfelelő ellenszolgáltatást nyújtanak.
Nincs tehát olyan, hogy bérrabszolgaság; a bérmunkás önként, önmaga miatt, saját életszínvonalának növelése érdekében dolgozik.
Itt mondhatnánk, hogy a bérrabszolgaság kifejezés arra vonatkozik, aki mondjuk minimálbérért dolgozik, vagy relatíve keveset keres. Nyilvánvalóan mindenki a lehető legtöbbet szeretne keresni, hogy a lehető legnagyobbat merítsen az emberi együttműködés által megtermelt termékekből és szolgáltatásokból, de egy érintetlen szabadpiaci környezetben az ember bére hűen tükrözi azt, hogy embertársai milyen értékűnek találják produktív erőfeszítésének gyümölcsét (Szemben a mai magyar gazdasággal, ahol az Állam beavatkozásai és adóztatása jelenősen csökkentik a béreket.)
Ludwig von Mises ezt részletesen kifejti Bérek, Infláció és Munkanélküliség című, olvasásra ajánlott esszéjében:
A gazdasági rendszerünk – a piacgazdaság avagy a kapitalizmus – a vásárlók felsőbbrendűségének rendszere. A vásárló független, és ahogyan egy népszerű szlogen mondja, “mindig igaza van.” Az üzletemberek a vásárlói kérések kiszolgálására kényszerülnek, és termékeiket olyan áron kell eladniuk, amelyet a vásárlók képesek és felkészültek megfizetni. Egy üzleti művelet akkor nyilvánvaló bukás, amikor az eladásból származó bevételek nem térítik meg az árucikk termelésének költségeit. Így a vásárlók azzal, hogy egy meghatározott ár szintjén vásárolnak, úgyszintén meghatározzák a bérek tetőfokát, amelyeket mindazoknak fizetnek, akik részesei az iparnak.
Ebből következik tehát, hogy egy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint ami egyenlő az értékkel, amit az utóbbi munkája a vásárlóközönség ítélete szerint hozzáad az árucikkhez. (Ez az oka annak, hogy a filmsztár sokkal többet kap, mint a takarítónő.) Ha többet fizetne, nem szerezné vissza kiadásait a vásárlóktól, veszteségeket szenvedne, és végül csődbe menne. A bérek fizetése során a munkaadó a fogyasztók megbízottjaként cselekszik. A vásárlókon múlik, hogy megtörténik-e a bérek fizetése. Mivel az előállított termékek hatalmas többségét olyan emberek vásárolják meg és fogyasztják, akik maguk is kapnak béreket és fizetéseket, nyilvánvaló, hogy jövedelmük elköltése során a bérmunkások és munkavállalók a legfőbb meghatározói azon kompenzáció tetőpontjának, amit ők, és a hozzájuk hasonlók kapnak.
A vásárló nem a dolgozó által elvégzett erőfeszítésért és küszködésért fizet, és nem is azért az időért, amit a dolgozó a munkájába ölt. A termékért fizetnek. Minél jobbak az eszközök, amelyet a munkás használ munkája során, annál többet tud teljesíteni egy órán belül, és következésképpen annál magasabb a jutalma. Ami a béreket emeli, és ami a bérmunkás anyagi körülményeit kielégítőbbé teszi, az a technológiai felszerelés fejlesztése. Az amerikai bérek magasabbak, mint bérek más országokban, mivel az egy fő dolgozóra eső befektetett tőke nagyobb, és ebből következően a gyárak a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használják. Amit az amerikai életstílusnak neveznek, az annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt állított a megtakarítás és tőkefelhalmozás elé, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból a tényből fakad, hogy politikájuk meggátolja mind a hazai tőke felhalmozódását, mind pedig a külföldi tőke befektetését. És mivel a szükséges tőke hiányzik, az Indiai vállalatokat akadályozzák az elégséges mennyiségű modern berendezés alkalmazásában, így a dolgozók kevesebbet termelnek óránként, és kizárólag olyan béreket tudnak megengedni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.
Egyetlen út vezet a kereső tömegek életszínvonalának növeléséhez, amely a befektetett tőke méretének növelése. Minden egyéb módszer, legyen az bármennyire is népszerű, nem csupán hiábavaló, hanem a valóságban káros azok jólétére, akiket állítólag segíteni próbál.
A Tőkés
Elérkeztünk tehát A Tőkés kérdéséhez.
A tőkés alatt nem szükségszerűen az olyan szélsőbaloldali agitátorokat értjük, mint Soros György. A tőkés - a kapitalista - egész egyszerűen az az ember, aki megtakarított vagyonát termelési folyamatokba befektetve kívánja kamatoztatni.
Érdemes kibontanunk ezt a meghatározást. Mindenekelőtt a tőkés megtakarításokkal rendelkezik. Mint minden vagyont, az ő vagyonát is a fogyasztói igények kiszolgálásának értékteremtő folyamatán keresztül kellett megtermelni. A kérdés, hogy önkéntes értékcsere útján tett szert vagyonára, vagy a már megtermelt vagyon erőszakkal való elkobzásával?
Alapvetően az egyetlen, aki erőszakot kezdeményezve egyoldalúan elkobozhatja a már megtermelt vagyont bármiféle megrovás nélkül, az az Állam. Ahogyan Murray Rothbard írta Az Állam Anatómiája című könyvecskéjében:
Az Állam a társadalom egy szervezete, amely megpróbálja a hatalom és erőszak kezdeményezésének monopóliumát fenntartani egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes hozzájárulással vagy fizetéssel tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények bevételüket javaik és szolgáltatásaik előállításával, és ezen javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével szerzik, az Állam bevételéhez erőszak használatával jut; azaz a börtön és bajonett használatával és fenyegetésével. Miután erőszak használatával szert tett a bevételére, az Állam általában továbblép az egyéni alattvalók tetteinek szabályozására és előírására.
A tőkés esetében érdemes megkülönböztetni a piaci vállalkozót és a politikai vállalkozót. A piaci vállalkozó az, aki vagyonára a fogyasztók kiszolgálásával tett szert: olyan terméket vagy szolgáltatást talált ki, gyártott le és juttatott el a társadalom többi tagjához, amelyért az emberek önként fizettek, azaz amely valóban növelte a társadalmi jólétet. A politikai vállalkozó ezzel szemben az Államot használta fel vagyona megszerzéséhez: az Állam piaci szabályozásokon át kitaszította versenytársait a gazdaságból, vagy esetleg állami megrendeléseken át ömlesztette az adóztatással elkobzott pénzt a politikai vállalkozó zsebébe.
Az előbbére példa érdekes módon John D. Rockefeller, aki vérvonalát a szegénységből az emberiség legvagyonosabbika közé emelte. 1839-ben született, és 16 éves korától 23 éves koráig megszállottan dolgozott és megtakarított. 23 éves korára összegyűlt elég vagyona ahhoz, hogy befektethessen egy Ohio-i olajfinomítóba üzlettársaival. Folyamatosan arra törekedett, hogy lecsökkentse az olaj előállítási költségeit és javítson termékük minőségén. Vegyészei segítségével ő hozta el a piacra a benzint, a kenőolajat és megannyi más olaj mellékterméket. Folyamatosan vállalkozásába fektetett, felvásárolta a pazarlóan üzemeltetett olajfinomítókat és jelentősen hatékonyabbá tette a termelési folyamatukat. Cége, a Standard Oil terméke olyan hatalmas versenyelőnyre tett szert a kiváló minőség és az alacsony ár következtében, hogy a mai napig elhíresült az a mítosz, hogy Rockefeller egyfajta természetes monopóliumra tett szert; a valóságban tucatjával voltak versenytársai, az Állam pedig nem avatkozott be, hogy Rockefellert versenyelőnyhöz juttassa, egész egyszerűen a vásárlók sokkal felsőbbrendűbbnek találták az ő termékét, így természetesen tőle vásároltak.
A politikai vállalkozóra kiváló példa mondjuk Mészáros Lőrinc, kinek vagyona politikai megrendelésekből, adókból származik.
Nem egyszerű elválasztani a kettőt. Abból az egyedülálló tényből, hogy valaki vagyonos, nem tudhatjuk, hogy vagyonára a vásárlók kiszolgálásával vagy az adófizetők kirablásával/versenytársai politikai elpusztításával tett szert. Ebből következően nem tekinthetünk minden vagyonos emberre ellenségként - hiszen sokan közülük a civilizáció motorjának szerves részei - helyette óvatosan meg kell vizsgálnunk vagyonuk forrását. De így már érthetjük, hogy a tőkések közül számos olyan ember van, aki vagyonát őszinte és becsületes módon, a fogyasztók igényeinek kielégítésével szerezte.
A tőkés tehát a vagyonát termelési folyamatokba befektetve kívánja kamatoztatni. A megtakarítás és a befektetés, amelyet a tőkés - illetve a vásárlóközönség is - eszközöl teszi lehetővé, hogy egy közösség primitív gazdaságából csúcstechnológiát előállító civilizáció váljon. Egy kiváló közgazdász, Bob Murphy szavaival élve:
Ha a világ összes vezető fizikusa, mérnöke, vegyésze, programozója és vállalkozója visszakerülne a Kőkorszakba, legtöbbjük egy héten belül elpusztulna. Bár rendelkeznének napjaink élvonalbeli ismereteivel, hiányozna az a felhalmozott tőke, amellyel megvalósíthatnák fejlett ötleteiket.
Ilyen értelemben nyomatékosították az olyan osztrák [az osztrák közgazdaságtani iskola követői] írók, mint Bohm-Bawerk, Mises és Rothbard azt, hogy a gazdasági növekedés végső féke nem a “technológia” vagy a “találmányok,” hanem a megtakarítások és a befektetések. Bármely történelmi korban van egy halom ötlet, ami az asztalfiókban marad, nem jut el a gyártásig és a boltok polcaira.
A jelenlegi technológiával már lehetséges lenne kolóniát építeni a Marson, vagy lebegő óceánvárost a Földön, amely eltarthatna 100 ezer embert. De egész egyszerűen túl drága lenne ilyen projektek megvalósítása a közeljövőben. Nem az a helyzet, hogy “nem tudjuk, hogyan kellene csinálni,” hanem az, hogy túl sok egyéb jószágot és szolgáltatást kellene feláldozni ahhoz, hogy felépítsünk egy hatalmas úszó várost a Csendes-óceánon 2020-ig.
A tőke befektetése teszi lehetővé tehát a termelési folyamatok fejlesztését és bővítését. A megtakarítás és a termelési eszközök felvásárlása emelik a bérmunkás termelékenységét, azaz egy időegység alatt több vagy jobb minőségű terméket lesz képes létrehozni a dolgozó, ami aztán növeli a fogyasztók jólétét.
A tőkés tehát az az ember, aki 1) értékteremtő munkát végzett, 2) értékteremtő munkájának gyümölcsét fogyasztás helyett megtakarította, 3) megtakarításait úgy fekteti be, hogy az növelje a fogyasztók kielégítésének eszközeit termelő folyamat hatékonyságát.
Ahelyett, hogy a tőkés ellenség volna, a valóságban hatalmas mértékben hozzájárul civilizációnk fejlődéséhez és virágzásához. Ahelyett, hogy a munkások ellensége volna, utat nyit a munkások számára a fogyasztói igények kielégítéséhez és így a bérszerzéshez. Való igaz, hogy vannak olyan emberek, mint Soros György, akik vagyonukat szélsőbaloldali terroristacsoportok támogatására használják, vagy mint Mészáros Lőrinc, akik vagyonukra közvetlen rablással tesznek szert, de az ő romlott lelkükből nem következik, hogy minden vagyonos ember lelke romlott.
A Multik
Érdekes módon általában pont azok támadják a leghevesebben a multinacionális vállalatokat, akik mindemellett nagyobb béreket kívánnak.
Mindenekelőtt a multinacionális megkülönböztetés semmi célt nem szolgál. Nincs sem erkölcsi, sem pedig közgazdaságtani töltete. A cég az cég, ami a vásárlók igényeinek kiszolgálására törekszik munkaerő és tőke felhasználásával. Az előállított termékei növelik a magyar társadalom életszínvonalát, hiszen a magyar emberek önként megvásárolják azt, az előállítási folyamat során pedig magyar bérkereső munkások tehetnek szert fizetésre.
A piacgazdaság folyton arra törekszik, hogy egyenlő bérezés legyen érvényben a világ minden táján ugyanazért az értékelőállító munkáért. Ez két módon érvényesül: egyrészt azok a munkások - esetünkben a kelet-európai munkások - akik az alacsony bérezésű régióban élnek olyan helyre emigrálnak, ahol a bérezés magasabb; másrészt pedig a cégek a magas bérezésű régióból az alacsonyabb bérezésű régióba költöznek. Így a magas bérezésű régióban a bevándorló munkások megnövelik a munkaerő kínálatát, ami pedig csökkenti a munka árát, azaz a béreket, az alacsony bérezésű régióban pedig a beáramló cégek - a multinacionális vállalatok - növelik a munkaerőre vonatkozó keresletet, ami pedig felemeli a béreket.
Ez a kettős migrációs folyamat végső soron a vásárlók és bérkeresők életszínvonalát növeli - épp úgy, mint a multinacionális vállalatok termékei. Ismét, a multinacionális szónak nincs különösebb funkciója: adott egy termék vagy szolgáltatás, és ha a vásárlóközönség úgy találja, az a termék vagy szolgáltatás emelné az életszínvonalát, és hajlandó is megfizetni annak árát, akkor a vállalat termékei effektíve növelik az adott közösség életszínvonalát.
Ennek a folyamatnak lehetnek "áldozatai": például lehetséges, hogy a Tesco megjelentével bizonyos boltok elveszítik vásárlóközönségüket. Ez, ismét, egész egyszerűen azért történik, mert a Tesco képes hatékonyabban kielégíteni a vásárlói igényeket, mint egy sarki ABC vagy a Coop - a Tesconak hatalmasabb az árukínálata, termékei minőségibbek, árai alacsonyabbak, továbbá maga a bevásárlás folyamata is élvezetesebb, mint a kisbolt meglátogatása. Ilyenkor lehetséges, hogy egy új termék vagy szolgáltatás megjelenésével bizonyos embereknek új munka után kell nézniük. De látnunk kell, hogy ez is egy olyan folyamat, amely a vásárlók - akik közé tartoznak végső soron a munkájukat ideiglenesen elvesztő bérkeresők vagy vállalkozók - kielégítéséért történik. A felszabaduló munkaerőt és tőkét így a gazdaság arra használhatja, hogy további, eddig kielégítetlen fogyasztói kívánságokat teljesítsen - és ha az Állam a lehető legkisebb, a piacot pedig nem kötik a fojtó szabályozások, a munkaerő pillanatokon belül új helyet találhat magának, az átmeneti fázis pedig viszonylag fájdalommentes lehet.
A Kapitalizmus
A kapitalizmus tehát az a társadalmi rendszer, amely a fogyasztót - és minden bérkereső és vállalkozó egyben fogyasztó is - szolgálja. Más szóval az a gazdasági szerveződés, amelynek célja emelni az azt kitevők életszínvonalát. Igaz, hogy az embernek magának is részt kell vennie a civilizáció értékteremtő erőfeszítésében ahhoz, hogy annak gyümölcseit élvezze, de ez csupán azért van, mert a kapitalizmus mindenki javát szolgálja, nem pedig az egyik ember javát a másik kárára.
És mi lehetetleníti el, hogy piacgazdaságunk hűen a fogyasztót szolgálja; mi pusztítja el a kapitalizmust? Röviden: az Állam. Az önkéntes szerződés megtiltása szabályozásokon át, hogy a politikai vállalkozók és a főurak hízhassanak; a legalacsonyabb fizetésű dolgozók bérszerződéseinek törvénytelenné nyilvánítása a minimálbér-törvényekkel; a társadalom fizetőeszközének elpusztítása és papírfecnivel való helyettesítése; a visszatérő gazdasági válságok, melyeket az állami beavatkozás és az Állam központi bankja okoz; gyermekeink mentális képességeinek elpusztítása.
Országunk megdöbbentő mértékben menetel a szocializmus, az államizmus irányába. Ennek elkerülhetetlen következménye, hogy elveszítjük azt a kevés vagyont és jólétet, ami az utolsó évszázad elhatalmasodott állami uralma ellenére is megmaradt. Lehetőségünkben áll megállni, átgondolni a dolgokat, és egy új irányba indulni; egy olyan irányba, amely felé nemzetünk nem tekintett az elmúlt száz évben: a szabadság irányába, az Állam hatalmának visszaszorítása irányába, a kereskedelem és a szabadpiac felé.
Ez félelmetesnek tűnhet, de a kapitalizmustól, a szabadságtól való félelem nem minket szolgál. Mint ahogy a multinacionális cégektől való félelem sem a bérmunkást vagy a fogyasztót szolgálja, a szabadpiactól való félelem is egy uralkodó osztály hatalmi eszköze, amellyel erőfeszítés nélkül távol tarthatják alattvalóikat a szabadsággal járó lehetőségektől. Ennek nem muszáj így lennie. Nem muszáj - uralkodóinkat hizlalva - gyűlölnünk és támadnunk azt a rendszert, ami minket szolgál és a politikai osztály kezéből ragadja ki a hatalmat. Nem muszáj a történelem azon oldalán állunk, amely elnyomja és elpusztítja az emberi civilizációt éltető erőt; nem elrendelt Magyarország előtt az az út, amit most járunk, amellyel boldogan pusztítjuk el gazdagságunkat és életünket az államhatalom oltárán, csak mert nem vagyunk hajlandóak szembenézni az alapvető gazdasági tényekkel.
Elménkkel és szabad akaratunkkal letérhetünk arról az öngyilkos útról, amit vakon járunk. Ehhez az igazság megismerése és terjesztése melletti elköteleződésünk szükséges. Ez a bejegyzés azzal a céllal íródott, hogy a szabadság eszméje azokhoz is elérhessen, akik eddig nem ismerték, esetleg ellenezték azt. Ismerd meg az igazságot a kapitalizmussal, a szabadpiaccal, a libertarianizmussal kapcsolatban a következő könyveket és esszéket elolvasva, beszélj ismerőseidnek a szabadságról, oszd meg velük ezt a bejegyzést, ingyenesen letölthető könyveinket illetve oldalunkat. Csak így, elméről elmére haladva érhetjük el a magyar gazdaság felszabadulását és Magyarország felemelkedését.
Ismerkedj meg az Osztrák közgazdaságtani iskola irodalmával:
Ludwig von Mises – Az egyenlőségről és az egyenlőtlenségről Hans-Hermann Hoppe – Hogyan teszik a vállalkozók jobbá a társadalmat Lew Rockwell – Meglátni a láthatatlant Lew Rockwell – Mi lenne, ha eltörölnék a közoktatást? Murray N. Rothbard – A “közszektor” tévedése Yuri N. Maltsev – Mire tanít bennünket a szovjet gyógyászat Ludwig von Mises – A feltörekvő generáció sorsa egy bürokratikus környezetben Lew Rockwell - Szüntessék be a postai monopóliumot Murray N. Rothbard – Gazdasági Válságok: Okaik és gyógymódjuk Murray N. Rothbard – Mit művelt a kormány a pénzünkkel?
