A magyar kormány inflációs és hitelexpanziós politikája a nyakunkra hozta a következő gazdasági válságot, mi pedig eloszlatjuk az összes mítoszt, amivel az államista propagandagépezet eltereli a figyelmet a valódi okokról.

Kattints ide és olvasd el a gazdasági válságok okairól szóló bejegyzéseinket.

I – II – III

Az eufemizmus világát éljük. A boncmesterek “temetkezési vállalkozókká” lettek, a sajtóügynökök újabban “PR tanácsadók,” a portások meg “főfelügyelők.” A puszta tényeket az élet minden területén ködös álruhába öltöztették.

Ez nem kevésbé igaz a közgazdaságtanra. A régi időkben már-már periodikus gazdasági válságoktól szenvedtünk, amelyek váratlan fellépését “pániknak” hívták, az azt követő, elhúzódó köztes állapotot pedig “válságnak.”

A modern idők leghíresebb válsága természetesen az, amelyik jellemző pénzügyi pánikként kezdődött 1929-ben, és a Második Világháború hajnaláig tartott. 1929 katasztrófái után a közgazdászok és a politikusok elhatározták, hogy ennek soha többé nem szabad megtörténnie. Ezt elérni úgy a legegyszerűbb, ha egyszerűen kidefiniálják a “válságokat” a világból. Onnantól fogva nem sújtották többé Amerikát a válságok. Mivel amikor a következő hirtelen válság bekövetkezett 1937-38-ban, a közgazdászok egyszerűen elutasították a félelmetes szó használatát, és előálltak egy új, sokkal lágyabb hangzásúval: “recesszió.” Azóta jó néhány recesszión túlestünk, de válság nem volt egy sem.

Ám rövid időn belül a recesszió szó is sérteni kezdte az amerikai nyilvánosság érzékeny fülét. Most úgy fest, hogy az utolsó recessziónk 1957-58-ban volt. Azóta “visszaeséseink,” vagy ami még jobb, “lelassulásaink,” netán “oldalirányú elmozdulásaink” vannak. Tehát ideje örvendezni, innentől a válságokat, de még a recessziókat is száműzte a közgazdászok szemantikai határozata; ezen a ponton a legrosszabb, ami történhet velünk egy kis “lelassulás.” Effélék az “Új Közgazdaságtan” csodái.

Nemzetünk közgazdászai harminc éven át vallották azokat a nézeteket az üzleti ciklusról, amelyet a kései brit közgazdász, John Maynard Keynes is vallott, aki megalkotta a keynesiánus vagy „Új” Közgazdaságtant A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című könyvében, melyet 1936-ban publikáltak. A diagramok, a matematika és a ködös zsargon mögött az, ahogyan a keynesiánusok viszonyulnak a fellendülésekhez és visszaesésekhez, maga az egyszerűség, sőt, a naivitás. Ha infláció jelentkezik, annak oka a társadalom „túlzott költekezése,” a vélt gyógyír pedig az, ha a kormány – a nemzet gazdaságának önjelölt stabilizálója és szabályozója – közbeavatkozik és arra kényszeríti az embereket, hogy kevesebbet költekezzenek, „felszívva vásárlóerő-többletüket” a megnövekedett adóztatással. Ha viszont recesszió jelentkezik, azt az elégtelen magánköltekezés okozta, és a gyógyír ilyenkor, ha a kormány növeli a saját kiadásait, lehetőleg deficiten keresztül, így adva hozzá a nemzet aggregált kiadásainak áramához.

A gondolat, mely szerint a megnövekedett kormánykiadások vagy az olcsó pénz „jó az üzletnek,” a kiadások csökkentése vagy a szigorúbb pénzpolitika pedig „rossz,” még a legkonzervatívabb hírlapokat és magazinokat is áthatja. Ezek az újságok továbbá adottnak veszik, hogy a szövetségi kormány szent feladata a gazdasági rendszert elkormányozni a válságok tátongó űrje és az infláció között, mivel a szabadpiaci gazdaság állítólag minduntalan hajlamos megadni magát e gonoszok valamelyikének.

Ugyanezeket vallja napjaink összes közgazdaságtani iskolája. Vegyük például Dr. Paul W. McCracken, a nixoni gazdasági tanács elnökének nézetét. Egy a New York Times-nak röviden hivatalba kerülése után (1969. Január 24.-én) adott interjújában Dr. McCracken az állította, hogy az új adminisztráció előtt álló egyik legnagyobb probléma az, hogy „hogyan csillapítják ezt az inflációs gazdaságot úgy, hogy eközben ne engedjék szabadjára az elfogadhatatlanul magas munkanélküliséget. Más szóval, ha az egyetlen célunk csillapítani az inflációt, azt el lehet érni. De a munkanélküliséggel szembeni társadalmi toleranciánk igen érzékeny.” Illetve: „Úgy gondolom, érzéssel kell megtalálni az előre vezető utat. Nem igazán van tapasztalatunk a gazdaság rendezett csillapításában. 1957-ben rátapostunk a fékekre, de természetesen gazdaságunk jelentősen lelassult.”

Vegyük észre, hogyan viszonyul Dr. McCracken a gazdasághoz – figyelemre méltó, de csak mert napjainkban szinte minden közgazdász ugyanígy vélekedik. Úgy tekintenek a gazdaságra, mint valami potenciálisan megmunkálható, de mindeközben egy folytonos gondokkal járó és makacs betegre, aki hajlamos vagy a nagyobb infláció vagy a munkanélküliség felé kóborolni. Az állam a vén, bölcs menedzser és doktor szerepében tetszeleg, aki folyton nyitva tartja a szemét és folyton bütyköl, hogy jó egészségben tartsa a gazdasági betegét. Mindenesetre a gazdasági beteg nyilvánvalóan az alárendelt, a kormány – mint „orvos” – pedig az úr.

Nem volt olyan rég, amikor ezt a fajta hozzáállást és attitűdöt „szocializmusnak” nevezték; de az eufemizmusok világát éljük, így ma sokkal puhább jelzőket használunk, mint a „mérsékletesség” vagy a „felvilágosult szabad vállalkozás.” Élünk és tanulunk.

Mi okozza tehát az időszakos válságokat? Tán mindörökké agnosztikusnak kell maradnunk a fellendülések és visszaesések okaival kapcsolatban? Tényleg igaz volna, hogy az üzleti ciklusok mélyen a szabadpiaci gazdaságban gyökereznek, így tehát szükséges valamiféle állami tervezés, ha szeretnénk a gazdaságot stabil keretek között tartani? Vajon csak egyszerűen “megtörténnek” a fellendülések és az őket követő visszaesések, vagy a ciklus egyik fázisa logikusan következik a másikból?

Az üzleti ciklusokhoz való napjainkban divatos hozzáállás valójában Karl Marxtól ered. Marx látta, hogy a körülbelül a tizennyolcadik század végére datálható Ipari Forradalom előtt nem jelentkeztek az időszakosan megjelenő fellendülések és válságok. Voltak hirtelen gazdasági krízisek amikor valami király háborúzott vagy elkobozta alattvalói tulajdonát, de sehol nem volt jele az üzleti szerencsében általánosan és viszonylag szabályosan fellépő, sajátságosan modern jelenségnek: a fellendülésnek és visszaesésnek. Mivel ezek a ciklusok a modern iparral nagyjából egy időben jelentek meg a porondon, Marx azt a következtetést vonta le, hogy az üzleti ciklusok a kapitalista piacgazdaság természetes részei. A közgazdaságtan összes különböző iskolája – függetlenül egyéb nézeteltéréseiktől és az üzleti ciklusnak tulajdonított egyéb okaiktól – egyetértenek ebben a kulcskérdésben: hogy ezek az üzleti ciklusok valahonnan mélyről a szabadpiaci gazdaságból fakadnak. Karl Marx úgy gondolta, hogy az időszakos válságok egyre csak rosszabbodnak majd, amíg a tömegek fel nem lázadnak és el nem pusztítják a rendszert, míg a modern közgazdászok úgy hiszik, hogy az állam sikeresen stabilizálhatja a válságokat és a ciklust. De mindenki egyetért abban, hogy a hiba mélyen a piacgazdaságban keresendő, és ha valami képes megmenteni a helyzetet, az a hatalmas állami beavatkozás.

Viszont kritikus problémákat fedezhetünk fel abban a feltételezésben, hogy a piacgazdaság a ludas. Hiszen az „általános gazdaságelmélet” azt tanítja, hogy a kereslet és a kínálat mindig az egyensúly felé törekszik a piacon, így a termékek árai, illetve a gyártásban résztvevő minden egyéb tényező ára valamiféle egyensúlyi pontra törekednek. Bár mindig előforduló adatváltozások megakadályozzák az egyensúly teljes elérését, semmi sincsen a piacgazdaság általános elméletében, ami megválaszolná az üzleti ciklus ismétlődően felbukkanó fellendüléseit és visszahúzódásait. A modern közgazdászok úgy „oldják” meg ezt a problémát, hogy az általános ár- és piacelméletüket és az üzleti ciklus elméletüket egyszerűen külön, szorosan zárt rekeszekben tartják, hogy a kettő sose találkozzon, és végképp ne integrálódjon egymásba. A közgazdászok sajnos elfelejtették, hogy csak egy gazdaság van, és ebből következően csak egy integrált gazdaságelmélet létezik. Sem a gazdasági élet, sem az elmélet szerkezete nem áll és nem is állhat vízhatlan rekeszekből; a gazdaságról alkotott ismeretünk vagy egy integrált teljes egész, vagy semmi. Mégis, a legtöbb közgazdász megelégszik azzal, hogy teljesen elkülönített és igazából egymást kizáró elméleteket alkalmaz az általános árelemzésre és az üzleti ciklusokra. Nem lehetnek igazi gazdaságtudósok mindaddig, amíg megelégednek ezzel a primitív módszerrel.

De még ennél is komolyabb problémákra lelhetünk a manapság divatos magyarázatban. A közgazdászok nem vesznek észre egy felettébb kritikus problémát, mivel nem hajlandóak összeegyeztetni a cikluselméletüket és az általános árelméletüket: nem veszik észre a vállalkozói szerep furcsa üzemzavarát gazdasági krízis és válság idején. A piacgazdaságban az üzletember egyik leglényegesebb szerepe, hogy „vállalkozó” legyen – egy ember, aki termelési folyamatokba fektet, aki felszerelést vásárol és munkaerőt bérel, hogy olyasvalamit termeljen, amiből nem biztos, hogy nyereségre tesz szert. Röviden, a vállalkozó szerep a bizonytalan jövő előrejelzésének szerepe. Mielőtt bármiféle befektetésbe vagy termelésbe vágna, a vállalkozónak meg kell becsülnie a jelenlegi költségeket és a jövőbeli bevételeket, és ebből fakadóan azt, mennyi nyereséghez juthat a befektetéseiből. Ha helyesen és versenytársainál jobban jelzi előre a jövőt, profitot nyer a befektetéséből. Minél jobb az előrejelzése, annál magasabb profitra tesz szert. Ha viszont az előrejelzése gyatra és túlbecsüli a terméke iránti keresletet, veszteségeket fog elszenvedni és igen hamar kiszorul a piacról.

A piacgazdaság tehát egy nyereség-és-veszteség gazdaság, amelyben az üzletemberek éleslátásának és képességeinek mértéke az általuk megszerzett nyereség és veszteség. A piacgazdaságban továbbá van egy beépített mechanizmus, egy bizonyos természetes szelekció, ami gondoskodik arról, hogy a jobb előrejelző gyarapodjon, a rosszabb pedig kihulljon. Hiszen minél több nyereségre tesz szert a jobb előrejelző, annál inkább növekednek az üzleti felelősségei, és annál többet lesz képes befektetni a termelőrendszerbe. Másrészt viszont pár évnyi veszteségesség teljesen ki fogja szorítani a gyengén teljesítő előrejelzőket a piacról, és a bérkereső munkások soraiba helyezi őket.

Ha tehát a piacgazdaság egy beépített természetes szelekció útján kiválasztja a jó vállalkozókat, akkor általánosságban elvárhatjuk, hogy soha ne szenvedjen egyszerre sok vállalat veszteségeket. És ha szétnézünk a gazdaságunkban egy év átlagos napján, valóban azt találjuk, hogy nincsenek széleskörű veszteségek. De ebben az esetben magyarázatra szorul a következő furcsa tény: hogy lehet az, hogy időről időre, a recessziók fellépésekor és kiváltképp a meredek válságok alkalmával az üzleti világ hirtelen széleskörű, masszív veszteségeket szenved? Elérkezik egy pillanat, amikor a cégek, amikor majdnem minden vállalkozó, aki eddig mesterien űzte a profitszerzést és a veszteségkerülést, hirtelen és döbbenetesen súlyos és megmagyarázhatatlan veszteségek között találja magát. Hogy lehet ez? Ez a hatalmas fontosságú tény, amelyre minden válságelméletnek választ kell adnia. Egy olyan magyarázat, mint az „alulfogyasztás” – a teljes fogyasztói kiadások csökkenése – nem elegendő, mivel azt kell megmagyarázni, hogy miként vált az összes eddigi, mindenféle gazdasági változást és alakulást sikeresen előrejelző üzletember hirtelen teljesen és katasztrofálisan képtelenné az állítólagos keresletzuhanás előrejelzésében. Miért hibásodik meg hirtelen az előrejelzés képessége?

A megfelelő válságelméletnek tehát számolnia kell azzal, hogy a gazdaság anélkül esik át az egymást követő fellendülések és visszaesések sorozatán, hogy bármennyire megközelítene egy gördülékenyen haladó vagy csendesen fejlődő egyensúlyi állapotot. De ami ennél is fontosabb, egy megfelelő válságelméletnek magyarázatot kell adnia a vállalkozói tévedések sokaságára, amelyek hirtelen és hatalmas sebességgel jelennek meg a gazdasági krízis egy pillanatában, majd elhúzódnak egészen a felépülésig. Továbbá van egy harmadik egyetemes tény is, amelyre választ kell adnia a helyes cikluselméletnek. Változatlanul megfigyelhető, hogy a fellendülések és a visszaesések sokkal intenzívebbek és súlyosabbak a „tőkejavak iparában” – az iparokban, amelyek gépeket és felszerelést gyártanak, amelyek ipari nyersanyagokat termelnek vagy gyárakat építenek – mint a fogyasztói javakat gyártó iparokban. Ez egy újabb tény, ami magyarázatra szorul – és természetesen nem magyarázható olyan válságelméletekkel, mint a híres alulfogyasztás tana, ami szerint a fogyasztók nem költenek eleget fogyasztói cikkekre. Hiszen ha az elégtelen költekezés a ludas, akkor miért van az, hogy a kiskereskedelmi eladások zuhannak a legkevésbé bármilyen válságban, miközben a válság igazából olyan iparokra súlyt le, mint a szerszámgépek, a munkaeszközök, az építkezés és a nyersanyagok? Ennek megfelelően, épp ezek azok az iparágak, amelyek igazán szárnyra kapnak az üzleti ciklus inflációs, fellendülés fázisában, nem pedig a fogyasztókat szolgáló üzletek. A helyes cikluselméletnek tehát magyarázatot kell adnia arra, hogy miért jelentkeznek sokkal nagyobb intenzitással a fellendülések és a visszaesések a nem fogyasztói javak, vagy a „termelési eszközök” iparában.

Szerencsére létezik a válságok és az üzleti ciklusok helyes elmélete, habár egyetemesen figyelmen kívül hagyják azt napjaink gazdaságtudományában. Ez az elmélet is a gazdaságbölcselet hosszú időn átívelő hagyományából gyökerezik. Ez az elmélet a tizennyolcadik századi Skót filozófussal és közgazdásszal David Hume-mal, és a kimagasló tizenkilencedik századi angol klasszikus közgazdásszal, David Ricardo-val kezdődik. Ezek a gondolkodók lényegében meglátták, hogy a tizennyolcadik század közepén egy másik döntő jelentőségű intézmény is kialakult az ipari rendszer mellett. Ez volt a bankrendszer, beleértve a képességüket ahhoz, hogy bővítsék a hitel- és pénzkínálatot (először papírpénz, később pedig azonnal készpénzre váltható bankbetét vagy folyószámla formájában). Ezek a közgazdászok úgy látták, hogy a kereskedelmi bankok tevékenysége rejti a kulcsot a tágulás és összezsugorodás rejtélyes, vissza-visszatérő ciklusához, amely a tizennyolcadik század közepétől fogva összezavarta a megfigyelőket.