Murray Rothbard – Az Állam anatómiája

Murray Rothbard – Az Állam anatómiája

 

Ami nem az Állam

Az Államot szinte egyhangúan a társadalmi szolgálat intézményének tartják. Néhány gondolkodó a társadalom kvintesszenciáját tiszteli benne, mások egy szeretetre méltó, bár a társadalmi célok elérésében gyakran eredménytelen szervezetnek látják; viszont szinte mindenki az emberiség céljainak eléréséhez szükséges eszköznek tartja – egy eszköznek, ami a “magánszektor” ellen utasítható, és amely gyakran megnyeri a versenyt az erőforrásokért. A demokrácia felemelkedésével egészen odáig fajult az Állam és a társadalom összemosása, amíg mindennapossá nem vált olyan véleményeket hallani, amelyek megsértik tulajdonképpen az értelem és a józan ész összes elvét, mint “mi vagyunk az Állam.” A “mi” hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy egy ideológiai álca vetődjön a politikai élet valóságára. Ha “mi vagyunk az Állam,” akkor nem csupán jogos és zsarnoktalan minden, amit az Állam cselekszik egy egyénnel, hanem “önkéntes” az érintett egyén részéről. Ha az Állam önmagát óriási államadósságba verte, amelyet az egyik csoport megadóztatásával kell kifizetni a másik csoport javára, homályba merül a teher valódi mivolta azzal a kijelentéssel, hogy “önmagunknak tartozunk ezzel;” ha az Állam besoroz vagy disszidens véleménye miatt börtönbe vet valakit, akkor azt “önmagával teszi,” tehát semmi kellemetlenség nem történt. Ebből az érvelésből kiindulva a náci állam által meggyilkolt zsidókat nem meggyilkolták, hanem inkább bizonyára “öngyilkosságot követtek el,” mivel ők voltak az Állam (amelyet demokratikusan választottak), tehát az ő részükről önkéntes volt bármi, amit az Állam tett velük. Az ember nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő tömegek vallják többé-kevésbé ezt a téves következtetést.

Tehát ki kell hangsúlyoznunk, hogy “mi” nem az Állam vagyunk, az Állam pedig nem “mi” vagyunk.  Az Állam semmilyen pontos értelemben nem “képviseli” az emberek többségét.1 Viszont még ha így is volna, ha az emberek 70 százaléka úgy is döntene, hogy meggyilkolja a maradék 30 százalékot, ez még mindig gyilkosság volna, nem pedig önkéntes öngyilkosság a lemészárolt kisebbség részéről.2 Semmilyen szervezeti metafora, semmilyen „egymás részei vagyunk”-hoz hasonló irreleváns közhely sem fedheti el ezt az alapvető tényt.

Micsoda tehát az Állam, ha nem “mi” vagyunk, ha nem “az emberi család”, amely összegyűl, hogy közös problémákról döntsön, ha nem egy társasházi közgyűlés vagy egy klubház? Röviden: az Állam az a szervezet a társadalomban, amely arra törekszik, hogy fenntartsa a kényszerítés és az erőszak használatának monopóliumát egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes hozzájárulás vagy fizetség formájában tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények javaik és szolgáltatásaik előállításával illetve önkéntes értékesítésével szerzik a bevételüket, addig az Állam erőszak használatával, azaz a börtön és a bajonett használatával és fenyegetésével jut a bevételéhez.3

Miután bevételhez jutott erőszak és kényszer használatával, az Állam általában tovább halad az alattvalók cselekvésének szabályozására és előírására. Az ember azt gondolná, hogy a történelem és a földkerekség összes Államának egyszerű vizsgálata elegendő bizonyítékul szolgálna ezekre az állításokra, de a mítosz miazmája olyan sokáig szunnyadt az Állam tevékenységén, hogy szükségessé vált a részletezés.

 

Ami az Állam

Az ember meztelenül születik a világba, és az elméjét kell használnia ahhoz, hogy megtanulja, miként fogja meg és változtassa a természetadta javakat (például “tőkébe” való befektetéssel) alakokká, formákká és olyan helyekké, ahol szükségleteinek kielégítésére és életszínvonalának javítására használthatja az anyagi javakat. Ennek az egyetlen módja, ha először az anyagi javak átalakítására (termelésre) használja energiáját és elméjét, majd mások által alkotott termékekre cseréli az így megalkotott termékeket. Az idők során az ember belátta, hogy az önkéntes és kölcsönös csere folytán hatalmasan megnőhet minden résztvevő termelékenysége, ebből kifolyólag pedig az életszínvonala. Tehát az ember egyetlen „természetes” módon élhet túl és tehet szert vagyonra: ha elméjét és energiáját használva részt vesz a termelés és a csere folyamatában. Ezt úgy végzi, hogy először természeti kincsekre lel, majd azokat átalakítja (Locke kifejezésével élve “elegyíti velük a munkáját”), hogy saját tulajdonává tegye őket, végül pedig mások hasonlóképp megszerzett tulajdonára cseréli saját tulajdonát. Az emberi természet követelményei által diktált társadalmi útvonal tehát a “tulajdonjogok” és e jogok elajándékozásának vagy elcserélésének a “szabad piaca.” Ezúton az ember megtanulta, miként kerülje el a szűkös javak feletti harc “dzsungelmódszerét” – amely során A csak B kárára tehet szert rájuk – és miként sokszorozza meg a javakat a termelés és a csere békés és harmonikus módszerével.

A nagy német szociológus Franz Oppenheimer rámutatott arra, hogy a vagyonszerzésnek két egymást kizáró módja létezik; az egyik a fentebb említett termelés és csere, amelyet ő “gazdasági módszernek” nevezett. A másik sokkal egyszerűbb, mivel nem kell hozzá termelés: mások javainak és szolgáltatásainak lefoglalása kényszer és erőszak használatával. Ez az egyoldalú elkobzás módszere, mások tulajdonának elrablása. Ez az a módszer, amelyet Oppenheimer a vagyonszerzés “politikai módszerének” nevezett. Nyilvánvalónak kell lennie, hogy az ember számára a „természetes” út – a túléléshez és a jóléthez vezető módszer – az értelem és az energia békés termelésre fogása. Ugyanígy nyilvánvalónak kell lennie annak is, hogy a kényszerítő és kizsákmányoló módszer ellentétben áll a természeti törvényekkel; parazitikus, mivel ahelyett hogy hozzáadna a termeléshez, elvon belőle. A “politikai módszer” elszívja a termelést egy parazitikus és pusztító egyén vagy csoport javára; ez az elszívás pedig nem csak elvon a termelésből, hanem azokat az ösztönzőket is csorbítja, amelyek arra késztetik a termelőt, hogy saját szükségleteinél többet termeljen. A rabló hosszútávon saját fennmaradásának kulcsával is végez, ha elsorvasztja vagy elpusztítja a készlete forrását. De a ragadozó rövidtávon is saját igazi, emberi természetével ellentétesen cselekszik.

Abban a helyzetben találjuk magunkat, ahonnan sokkal teljesebb választ tudunk adni a kérdésre: mi az Állam? Az Állam Oppenheimer szavaival a “politikai módszer szervezete”; egy adott territórium feletti ragadozó folyamat rendszeresítése.4 A bűnözés a legrosszabb esetben is szórványos és esetleges; az élősködés rövidéltű, a kényszerítő, parazitikus életvonal pedig bármikor elvágható az áldozatok ellenállásával. Az Állam legális, rendszerezett, szisztematikus csatornát biztosít a magántulajdon kizsákmányolásához; biztonságba helyezi és viszonylag “békéssé” teszi a társadalom élősködő kasztját.5 Mivel a termelésnek mindig meg kell előznie a kizsákmányolást, a szabadpiac előrébb való az Államnál. Az Állam sosem egy “társadalmi szerződés” által jött létre; mindig a hódítás és a kizsákmányolás idézte elő. A klasszikus paradigma az volt, hogy egy hódító törzs véget vetett hagyománytisztelő fosztogatásának és a meghódított törzs lemészárlásának, amikor ráébredt arra, hogy jóval tovább is tarthat és sokkal biztosabb is lehet a fosztogatás, illetve sokkal kellemesebbé is válhat a helyzet, ha élni és termelni hagyják a meghódított törzset, míg a hódítók uralkodóként telepednek le köztük, és stabil éves sarcot követelnek.6 A következőképp beszélhető el egy Állam születésének forgatókönyve: Egy rablóbanda sikeresen fizikailag uralma alá hajt egy területet “Ruritánia” déli hegyei közt, majd a bandavezér kikiáltja magát “a szuverén és független Dél-Ruritánia kormányának királyává.” Ha emberei rendelkeznek a szükséges nyers erővel ahhoz, hogy egy ideig fenntartsák ezt az uralmat, csodák csodájára egy új Állam lép a “nemzetek családjába” és a hajdani banditák a birodalom törvényes nemességévé változnak.

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Miután megalapították az Államot, a hatalmi csoport vagy “kaszt” hatalma fenntartásának problémájával szembesül.7 Míg számukra az erőszak a modus operandi, a fő és a hosszútávú probléma ideológiai természetű, hiszen bármilyen kormánynak (nem szimplán egy “demokratikus” kormánynak) alattvalói többségének támogatásával kell bírnia ahhoz, hogy hatalmon maradhasson. Megjegyzendő, hogy ennek a támogatásnak nem kell aktív lelkesedésnek lennie, elég a passzív beletörődés, mint a meghajlás a természet elkerülhetetlen törvényei előtt. De valamiféle támogatásnak minősülő elfogadás elengedhetetlen – különben az Állami uralkodók kisebbségét előbb vagy utóbb felül fogja múlni a nyilvánosság többségének aktív ellenállása. Mivel a kizsákmányolás a termelési többletből merít, szükségszerűen igaz, hogy az Államot alkotó osztály – a teljes munkaidős bürokrácia (és nemesség) – egy viszonylag apró kisebbségből áll, bár – természetesen – lehetőségében áll szövetségeseket vásárolni a populáció fontos csoportjai közül. Tehát az uralkodók legfőbb feladata mindig biztosítani a polgárok többségének aktív vagy rezignált elfogadását. 8 9

Természetesen a támogatás biztosításának egyik módszere az anyagi érdekeltségek létrehozása. Tehát a Király önmaga képtelen uralkodni; szüksége van a követők egy jókora csoportjára, akik hasznot húznak az uralkodás privilégiumaiból, például az államapparátus tagjaiként a teljes munkaidős bürokrácia vagy a nemesség alakjában.10 De ez még mindig csak a lelkes támogatók egy kisebbségét biztosítja, a pénzügyi támogatásokon és egyéb privilégiumokon keresztül megvásárolt támogatás pedig – bár lényeges – továbbra sem nyeri el a többség beleegyezését. Az elengedhetetlen elfogadáshoz a többséget ideológián keresztül kell meggyőzni, amely szerint a kormány jó, bölcs, minimum elkerülhetetlen, és biztosan jobb, mint bármilyen elképzelhető alternatíva. Az „értelmiségiekre” hárul a feladat, hogy elterjesszék ezt az ideológiát. Mivel a tömegek nem alkotnak saját eszméket és nem gondolják függetlenül végig őket, így passzívan követik azokat az ideákat, amelyeket az értelmiségiek csoportja elfogad és terjeszt. Az értelmiségiek tehát a társadalom “véleményformálói”. És mivel pontosan a vélemény formálása az, amire az Államnak a legelkeseredettebben szüksége van, nyilvánvalóvá válik az értelmiségiek és az Állam közötti ősrégi szövetség alapja.

Világos, hogy az Államnak szüksége van az értelmiségiekre; az viszont annyira nem nyilvánvaló, hogy miért van szükségük az értelmiségieknek az Államra. Egyszerűen fogalmazva azt válaszolhatnánk, hogy az értelmiségiek megélhetése sosem garantált a szabadpiacon, mivel a szabadpiacon a tömegek értékítéletétől és választásaitól függ a jövedelmük, a tömegekre pedig nem jellemző az intellektuális témák iránti kíváncsiság. Az Állam viszont kész biztos és permanens állást nyújtani apparátusában; tehát biztos bevételt és a presztízs vértezetét. Az értelmiségieket így bőkezűen megjutalmazzák a fontos feladatért, amit az Állam vezetőségének végeznek – amely tagjává válnak szolgálatukkal.11

Ékesen szimbolizálja az értelmiségiek és az Állam közötti szövetséget az a mohóság, amivel a tizenkilencedik századi Berlini Egyetem professzorai törekedtek “a Hohenzollern-ház értelmiségi testőrségének” felállítására. Napjainkra térve érdemes megemlíteni egy sokatmondó megjegyzést, amit egy prominens marxista tudós fűzött Wittfogel professzor az ősi orientális despotizmusról írt kritikai tanulmányához: “A civilizáció, amelyet Wittfogel professzor olyan keserűen támad egy olyan világ volt, amely hivatalnokokká tett költőket és tudósokat.”12 A megszámlálhatatlan példa közül megemlíthetjük a stratégia “tudományában” tett új keletű fejlesztéseket az Állam legfőbb erőszakgyakorló ágának szolgálatában, a katonaságéban.13 Egy nagytiszteletű intézmény továbbá a hivatalos vagy “udvari” történész, aki azon munkálkodik, hogy előállítsa az uralkodók véleményét saját és elődjeik tetteiről.14

Az Állam és annak értelmiségi csoportja számos különböző érvvel vette uralma támogatására az alattvalóit. Lényegében a következőképp foglalható össze az érvek fonala: (a) az Állami uralkodók hatalmas és bölcs emberek (akik “isteni joggal uralkodnak”, akik az emberek “arisztokráciája”, ők a “tudományos szakértők”), sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek mint a jó, de inkább egyszerű alattvalók, illetve (b) a hatalmas állam uralma elkerülhetetlen, abszolút szükségszerű, és sokkal jobb, mint a leírhatatlan gonosz, amely a bukását követné. Az Állam és az Egyház szövetsége volt az egyik legrégebbi és a legsikeresebb ideológiai eszköz. Az uralkodó vagy Isten felkentje volt, vagy – mint számos orientális despotizmus abszolút-uralma esetén – ő maga volt Isten; tehát istenkáromlásnak minősült bármilyen módon ellenállni az uralmának. Az Állam papsága töltötte be azt a létfontosságú értelmiségi szerepet, amely elősegítette a nép támogatásának megszerzését és az uralkodó imádatát.15

Egy másik sikeres eszköz a lassú félelemkeltés bármilyen alternatív uralmi vagy uralommentes rendszer irányába. A jelenlegi uralkodók – mondják – olyan nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtanak a polgároknak, amelyekért a leginkább hálásnak kellene lenniük: a szórványos bűnözők és martalócok elleni védelmet. Az Állam, hogy megtartsa a kizsákmányolás monopóliumát, valóban mindig ügyelt arra, hogy a minimumon tartsa a privát és rendszertelen bűnözést; az Állam mindig féltette saját területét. Az elmúlt évszázadokban az Állam felettébb sikeresen keltett félelmet más Államok vezetőivel szemben. Mivel a bolygó földterületeit felosztották egymás között a különböző Államok, az Állam egyik alapvető doktrínája önmagát az általa kormányzott territóriummal azonosítani. Mivel a legtöbb ember szereti a szülőföldjét, az Állam önmaga javára fordította az emberek természetes patriotizmusát azzal, hogy a földet és az ott lakókat önmagával azonosította. Ha “Ruritániát” megtámadja “Walldávia,” az Államnak és értelmiségi csoportjának első feladata az, hogy meggyőzze Ruritánia lakosságát arról, hogy a támadás igazából ellenük, nem pedig egyszerűen az uralkodói kaszt ellen irányul. Ezúton az uralkodók közötti háború átalakul az emberek közötti háborúvá, ahol minden ember az uralkodója védelmére siet azon hibás hit által vezérelve, hogy az uralkodóik védik őket. A “nacionalizmus” ezen eszköze a Nyugati civilizációban csak az elmúlt évszázadokban vált sikeressé; nem is volt olyan régen, amikor az alattvalók tömegei a háborúkat a nemesség különféle csoportjai közötti irreleváns harcoknak tekintették.

Az Állam az évszázadok során számos szövevényes ideológiai fegyvert forgatott. Az egyik kiváló fegyver a hagyomány volt. Minél tovább volt képes egy Állam fenntartani hatalmát, ez a fegyver annál erősebbé vált, mivel így X Dinasztia vagy Y Állam az évszázadok hagyományainak látszólagos súlyát tudta maga mögött.16 Az egyén őseinek tisztelete így válik az egyén ősi uralkodóinak nem túl leplezett tiszteletévé. Az Államra a legnagyobb veszélyt a független szellemi kritika jelenti; nincs jobb módja e kritika elfojtásának, mint bármilyen elszigetelt hangot, az új kétségek megfogalmazóját azzal támadni, hogy az ősei bölcsességének pogány gyalázója. A másik hatásos ideológiai erő az egyén elítélése és a társadalom kollektívájának magasztalása. Mivel bármilyen uralom magába foglalja a többség elfogadását, bármi, ami ideológiailag veszélyezteti az uralmat, kizárólag egy vagy pár függetlenül gondolkodó egyéntől indulhat. Az új gondolatoknak, vagy ami még ritkább, az új kritikus gondolatoknak így egy elenyésző kisebbség véleményeként kell kezdeniük; tehát az Államnak le kell metszenie ezeket a nézeteket azzal, hogy kigúnyol bármilyen vélekedést, amely szembeszáll a tömeg véleményével. A “csak a testvéreidre hallgass” vagy az “igazodj a társadalomhoz” frázisok így ideológiai fegyverekké válnak, melyek elfojtják az egyéni véleményeltérést.17 Így a tömegek sosem fogják meglátni, hogy az Uralkodó meztelen.18 Az Állam számára úgyszintén fontos, hogy elkerülhetetlennek tüntesse fel az uralmát; ha rosszallják is a hatalmat, az csupán passzív beletörődést eredményez a “halál és az adók” ismerős frázisa mellett. Ennek az egyik módszere a determinista történelemszemlélet népszerűsítése az egyéni akarat szabadságával szemben. Ha X Dinasztia ural minket, annak oka az, hogy a Történelem Kérlelhetetlen Törvényei (vagy az Isteni Akarat, vagy az Abszolút, vagy az Anyagi Produktív Erők) így döntöttek, és az apró egyén semmit sem képes tenni, hogy megváltoztassa ezt az megmásíthatatlan döntést. Az Államnak az is fontos, hogy belenevelje az alattvalóiba az irtózást mindennemű “történelmi összeesküvés-elmélettől”; hiszen az “összeesküvések” keresése nem más, mint az indítékok keresése és a felelősség tulajdonítása a történelmi bűnökhöz. Ha viszont bármiféle Állam zsarnokságát, megvesztegethetőséget, vagy erőszakos háborúit nem az Állami vezetők okoztak, hanem titokzatos és misztikus “társadalmi erők” vagy a világ tökéletlen állapota, vagy valamiféleképp mindenki felelős (“Mindannyian Gyilkosok Vagyunk” hirdeti egy szlogen), akkor nincs értelme az embereknek felháborodniuk vagy felkelniük az efféle bűnök ellen. Továbbá az “összeesküvés-elméletek” elleni támadás azzal jár, hogy az alattvalók hiszékenyebbek lesznek és könnyebben elfogadják, hogy az Állam a “közjó” érdekében folyamodik a despotikus tetteihez. Egy “összeesküvés-elmélet” úgy zavarhatja meg a rendszert, hogy a nyilvánosságban kételyt ébreszt az Állam ideológiai propagandájával szemben.

Egy másik jól bevált módszer, amivel az Állam engedelmességre bírja az alattvalóit, a bűntudat gerjesztése. Azzal támadják a magán jólét bármiféle növekedését, hogy az “lelkiismeretlen kapzsiság”, “materializmus”, vagy “túlzott bőség”, a profitteremtést “kizsákmányolásnak” és “uzsorának” nevezik, a kölcsönösen hasznos csereüzletet pedig “önzésnek” hívják, és valahogyan mindig az a konklúzió kerekedik ki ebből, hogy több forrást kellene elszívni a magánszektorból a “közszektorba”. A gerjesztett bűntudat sokkal befogadóbb közeget teremt ahhoz, hogy ezt meg is tegye az Állam. Hiszen amíg az egyének csupán “önző kapzsiságukat” elégítik ki, addig az, hogy az Állam vezetői képtelenek a kereskedelemre, eszerint éppen azt jelenti, hogy ők egy magasabb és nemesebb cél hívei – a parazitikus kizsákmányolás úgy tűnik erkölcsileg és esztétikailag magasabb rendű a békés és produktív munkánál.

A jelenlegi, sokkal világibb korban egy új istennel igazolják az Állam isteni jogát: a Tudománnyal. Azt tartják, az Állam uralma immár ultratudományos, mert szakértők végzik a központi tervezést. De amíg napjainkban többször hivatkoznak az “értelemre”, mint az előző évszázadokban, ilyenkor nem az egyén valós értelméről és a szabad akaratának gyakorlásáról beszélnek; amiről szó van, az még mindig kollektivizmus és determinizmus, a passzív alattvalók holisztikus összegyűjtése és kényszerrel történő irányítása.

A tudományos zsargon egyre népszerűbb használata megengedte az Állam értelmiségi csoportjának, hogy obskúrus védőbeszédeket mondjanak az Állam uralma mellett, amelyeket a köznép egy egyszerűbb korban csak kacagással fogadott volna. Egy rabló, aki úgy igazolja tettét, hogy azt mondja, ő igazából segítette áldozatát, mivel költekezése fellendítette a kiskereskedelmet, kevés hívőt találna; de amikor Keynesi egyenletekkel ruházzák fel az elméletét, és megnyerően hivatkoznak a “multiplikátorhatásra”, sajnos jóval meggyőzőbbé válik. Így folytatódik tehát a józan ész elleni hadjárat, amelyet a maga módján minden kor megvív.

Az ideológiai támogatás tehát elengedhetetlen az Állam számára, így szüntelenül arra kell törekednie, hogy lenyűgözze a nyilvánosságot a “legitimitásával”, hogy megkülönböztesse tetteit egyszerű útonállókétól. Nem véletlen, hogy az Állam szüntelenül kitart a józan ész ellen vívott hadjárat mellett, mint ahogyan azt Mencken élénk szavakkal bemutatja:

“Számtalan hibája ellenére az átlagember legalább tisztán látja, hogy a kormány önmagán és embertársain kívül esik – hogy az egy különálló, független és ellenséges erő, mely felett csak részleges hatalommal bír, és amelynek módjában áll hatalmas károkat okozni. Vajon semmi fontossággal nem bír az a tény, hogy egy kormány kirablását mindenki jóval kisebb nagyságrendű bűnténynek tartja, mint kirabolni egy egyént vagy egy céget…? Úgy gondolom, ennek az oka egy mélyen gyökerező, alapvető ellenségesség a kormány és a kormányzott emberek között. A kormányra nem úgy tekintenek, mint a polgárok egy bizottsága, akik az egész populáció közösségi ügyeit hivatottak megoldani, hanem mint egy különálló és autonóm cég, amely főként arra hivatott, hogy kizsákmányolja a népességet a saját tagjai javára…. Amikor egy magánszemélyt kirabolnak, egy kiváló embert fosztanak meg szorgalma és takarékossága gyümölcsétől; amikor a kormányt rabolják ki, a legrosszabb, ami történik az, hogy bizonyos gazemberek és léhűtők kevesebb pénzzel játszhatnak, mint előtte. A gondolattal, hogy pénzüket kiérdemelték, senki sem játszik el; a legtöbb értelmes ember számára ez nevetségesnek tűnne.”

 

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Mint ahogyan arra Bertrand de Jouvenel bölcsen rámutatott, az emberek évszázadokon át próbáltak megalkotni olyan koncepciókat, melyek célja az Állam hatalomgyakorlásának ellenőrzése és korlátozása volt; az Állam pedig – az értelmiségi szövetségeseit használva – képes volt ezeket a koncepciókat egytől egyig az erény és a legitimitás intellektuális pecsétjévé változtatni, melyet saját rendeleteire és tetteire nyomott. Nyugat-Európában az isteni szuverenitás eredetileg azt tartotta, hogy a királyok kizárólag az isteni törvények alapján uralkodhatnak; a királyok viszont ezt arra használták, hogy az isteni helyeslés pecsétjével lássák el bármely tettüket. A parlamentáris demokrácia koncepciója azzal kezdődött, hogy népi ellenőrzés alá kívántak vonni az abszolút monarchikus uralmat – és azzal végződött, hogy a parlament az Állam esszenciális része lett, melynek minden tette teljesen szuverén. Mint ahogy azt de Jouvenel összefoglalja:

“A szuverenitás elméletének számos szerzője próbált kidolgozni efféle korlátozó módszereket. De előbb vagy utóbb minden egyes elmélet elveszítette az eredeti szerepét és csupán egy láthatatlan szuverén nagy hatalmú támogatását biztosította a Hatalom számára, amivel később azonosíthatta magát.”

Konkrétabb doktrínákkal is ugyanez történt: az egyén “természetes jogai” – melyeket John Locke és a Bill of Rights lefektetett – az államisták “munkához való jogává” vált; a haszonelvűség a szabadságpárti érvelésből egy olyan érvvé vált, melyet a szabadság Állami megsértésének korlátozása ellen használtak, stb.

Az Állam korlátozására tett legambiciózusabb próbálkozás minden kétséget kizáróan a Bill of Rights, illetve az Amerikai Alkotmány egyéb szabályozó részei voltak, melyek törvénybe iktatták a kormányra vonatkozó írott korlátokat, amiket egy a kormány többi ágától állítólag független bírói testületnek kell értelmeznie. Minden amerikai ismeri azt a folyamatot, amellyel az elmúlt évszázad során megállíthatatlanul fellazították az alkotmányba épített korlátokat. De kevesen láttak olyan tisztán, mint Charles Black professzor, hogy észrevegyék, hogy az Állam e folyamat közepette az alkotmánybíráskodást egy korlátozó eszközből egy újabb olyan eszközzé alakította, amely az Állam tetteit ideológiai legitimációval látja el. Hiszen ha az Állam felett irdatlan korlátozóerővel bír, amikor a bírók valamit “alkotmányellenesnek” kiáltanak, akkor az “alkotmányosság” implicit vagy explicit ítélete egy még erőteljesebb fegyver a még nagyobb államhatalom nyilvános elfogadásának elősegítéséhez.

Elemzése kezdetén Black professzor rámutat arra, hogy mennyire elengedhetetlen bármilyen kormány számára a „legitimitás” ahhoz, hogy fennmaradjon. Ez a legitimitás azt jelzi, hogy a többség alapvetően elfogadja a kormányt és annak tetteit.19 A legitimitás elfogadtatása kiváltképp problematikus egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol “független korlátokat építettek bele abba az elméletbe, amelyen a kormány nyugszik.” Ami szükséges, jegyzi meg Black, az egy eszköz, amellyel a kormány meggyőzheti a nyilvánosságot arról, hogy növekvő hatalma igenis “alkotmányos.” És – vonja le a következtetést – ez volt az alkotmánybíráskodás legnagyobb történelmi funkciója.

Black így illusztrálja a problémát:

“A legnagyobb kockázat [a kormány számára] a széleskörű elégedetlenség és felháborodás, illetve a kormány erkölcsi tekintélyének elvesztése, akármilyen sokáig is tartsa azt fenn erőszak, tunyaság, vagy a vonzó és közvetlenül elérhető alternatíva hiánya. Előbb vagy utóbb mindenki, aki korlátolt hatalmú kormány alatt él, olyan állami intézkedésekkel fogja szembetalálni magát, melyekről úgy gondolja hogy a kormány hatáskörén kívül esnek, vagy úgy látja, hogy kifejezetten tiltottak a kormány számára. Valakit besoroznak, bár semmit nem talál az Alkotmányban a besorozással kapcsolatban. Egy gazdának megszabják, mennyi búzát termelhet; ő pedig hisz abban – majd néhány tiszteletreméltó hittársa lel – hogy a kormánynak éppúgy nincs joga megszabni mennyi búzát termeszthet, mint ahogy neki sincs joga megszabni lányának, kihez házasodhat. Egy embert a szövetségi fegyházba küldenek, mert kimondta, amit ki akart, és cellájához lépked, miközben azt ismételgeti: “A Kongresszus nem alkothat szólásszabadságot korlátozó törvényt.” Egy üzletembernek megmondják, hogy mennyit kérhet, és mennyit kell kérnie a vajért.”

Fennáll annak a veszélye, hogy ezek az emberek (és ki nem tartozik közéjük?) az államhatalom korlátozásának elméletét (legalábbis ahogy azt ők látják) hozzávetik a korlátok vérlázító átlépéséhez, és levonják a legitimitással kapcsolatos nyilvánvaló következtetést.

A veszély viszont elhárul, amikor az Állam azt javasolja, hogy ruházzanak fel egy szervet az alkotmányosság feletti végső döntés hatalmával, és hogy ennek az szervnek végső soron a központi kormány részét kell képeznie.20 Hiszen bár a szövetségi bíróság látszólagos függetlensége létfontosságú szerepet töltött be abban, hogy tetteit Szentírásként tüntesse fel az embertömegek előtt, az éppúgy igaz, hogy a bíróság az államapparátus szerves részét képezi, és tagjait a törvényhozói és végrehajtói hatalmi ágazatok jelölik ki. Black beismeri, hogy ez azt jelenti, hogy az Állam önmagát nevezte ki bírónak saját ügyében, így szegve meg az igazságos döntések meghozatalához szükséges bírói alapelvet. Viszont szigorúan tagadja, hogy elképzelhető bármilyen alternatíva.21

Hozzáteszi:

“A probléma tehát egy olyan állami döntéshozó-eszköz megalkotása, amely [remélhetőleg] az elviselhető minimumra fogja csökkenteni annak az ellenvetésnek a súlyosságát, miszerint a kormány bíró saját ügyében. Miután ez megtörtént, csak remélni lehet, hogy az ellenvetés – bár elméletben még mindig jogos [kiemelés tőlem, M.R.] a gyakorlatban elég erőt veszít ahhoz, hogy a döntéshozó intézmény legitimáló munkája elfogadást nyerjen. “

Black végső soron „valamiféle csodának” tartja, hogy valahogyan mindig igazságosság és legitimitás kerekedik ki abból, hogy az Állam folyamatosan bíró saját ügyében.22

A Legfelsőbb Bíróság és a New Deal közötti híres konfliktusra alkalmazva a tételét, Black professzor szigorú megrovásban részesíti a New Deal mellett álló társait és kollégáit, mert szűklátókörűségükben kritikával illették a bírói obstrukciót.

“A New Deal és a Bíróság általánosan elfogadott története, mely – bár sajátos módján pontos – rossz pontra helyezi a hangsúlyt… A nehézségekre koncentrál; majdnem elfelejti, hogyan is végződött az egész helyzet. A történet kimenetele az volt, [és ez az amit szeretnék kihangsúlyozni] hogy körülbelül huszonnégy hónapnyi blokkolás után… a Legfelsőbb Bíróság – anélkül, hogy bármiféleképp megváltozott volna a Bíróság összetételéről szóló törvény, vagy akár a tényleges tagsága – egyszerűen rányomta a megerősítő pecsétet a New Deal legitimitására és ezzel egy teljesen új állameszmére Amerikában.”

Ezzel a Legfelsőbb Bíróság halálos csapást mért az amerikaiak egy nagy csoportjának véleményére, kiknek erős alkotmányos ellenvetéseik voltak a New Deal-lel szemben:

“Természetesen nem volt mindenki elégedett. Az alkotmányosan előírt laissez-faire ‘csinos Károly hercege’ még mindig izgatja néhány a valóságtól elrugaszkodott fanatikus szívét. De nincs már többé nagymértékű vagy veszélyes közösségi kétely azt illetően, hogy a Kongresszus alkotmányos erővel teheti azt, amit tesz a nemzet gazdaságával….”

Nem volt más eszközünk a Legfelsőbb Bíróságon kívül, mellyel legitimálhattuk volna a New Dealt.

Ahogy azt Black észreveszi, John C. Calhoun volt az egyike azoknak a politikaelméleti gondolkodóknak, aki – méghozzá javarészt előre – felfigyeltek a tátongó joghézagra a kormány alkotmányos korlátozásában, mely a végső értelmező hatalmat a Legfelsőbb Bíróság kezébe adja. Calhoun nem elégedett meg a “csodával”, hanem helyette az alkotmányos probléma mély elemzésébe kezdett. Az Értekezésében Calhoun bemutatja, hogy az Államnak természetes hajlama átszakítani az efféle alkotmányos korlátokat:

“Egy írott alkotmány bizonyára számtalan fontos előnnyel bír, de hatalmas hiba azt feltételezni, hogy a korlátozó és limitáló rendelkezések egyszerű közlése, anélkül, hogy felruháznánk azokat, akiknek védelméért megfogalmazták őket, a korlátozások betartásának kikényszerítéséhez szükséges eszközökkel, [kiemelés tőlem M.R.] elég lesz ahhoz, hogy meggátoljuk a nagyobb és dominánsabb párt hatalommal való visszaélését. Az államot birtokló kormánypárt – mivel tagjai nem különbek azoktól, akik miatt szükséges egy kormány, hogy megvédje a társadalmat – támogatni fogja az alkotmány által ráruházott hatalmat, és ellenezni fogja az alkotmányos megszorításokat, melyek korlátoznák őt… A kisebb vagy gyengébb párt pedig – ezzel ellentétben – a másik irányt választaná, és úgy viszonyulna hozzájuk [a korlátozásokhoz] mint amik elengedhetetlen védelmet biztosítanak számukra a másik párttal szemben… De ahol semmilyen módszerrel nem kényszeríthető egy nagyobb párt a korlátozások betartására, ott az egyetlen mentsvár az alkotmányos korlátok feszesítése… Erre a nagyobb párt egy szabadabb alkotmánnyal állna elő… És szerkesztés követne szerkesztést – az egyik, hogy összehúzza, a másik, hogy a leghatalmasabbra tágítsa a kormány erejét. De mi haszna volna a kisebbségi párt feszes alkotmányának a többségi párt szabadelvű alkotmányával szemben, amikor az egyik kezében ott az államhatalom az alkotmánya érvényesítéséhez, a másik pedig semmilyen eszközzel nem érvényesíthetné a sajátját? Egy ilyen egyenlőtlen verseny kimenetele nem kétséges. A megszorításokat támogató párt alulmaradna… A küzdelem kimenetele az alkotmány felborítása volna… a megszorítások azonnal érvényüket vesztenék, a kormány pedig korlátlan hatalom birtokosává válna.” 23

Professzor J. Allen Smith volt az egyike azon kevés politológusnak, akik elismerő szavakkal illették Calhoun alkotmányelemzését. Smith megjegyezte, hogy az Alkotmányt úgy tervezték, hogy fékeket és ellensúlyokat tartalmazzon, aztán mégis egy Legfelsőbb Bíróságot eredményezett, az értelmezés hatalmának monopóliumával. Ha a Szövetségi Kormányt azért hozták létre, hogy megfékezze a személyes szabadság elleni támadásokat a különböző tagállamokban, ki ellenőrzi a Szövetségi hatalmat? Smith szerint az Alkotmány fékek-és-egyensúlyok eszméjében egyidejűleg benne rejlik az a nézet, miszerint a kormány egyetlen ágát sem ruházhatják fel az értelmezés korlátlan hatalmával: “Az emberek úgy gondolták, hogy az új kormánynak nem engedhető meg, hogy ő határozza meg saját hatalma korlátait, mivel az a kormányt, nem pedig az Alkotmány tenné felsőbbrendűvé.”

A Calhoun által javasolt megoldás (amelyet ebben a században olyan írók is átvettek, mint Smith) természetesen, az “egyetértő többség” híres tana volt. Ha bármelyik lényeges kisebbség – főleg egy tagállam kormánya – úgy gondolja, hogy a Szövetségi Kormány hatalma túlterjeszkedik, és tolakodóvá válik a kisebbség irányába, a kisebbségnek jogában áll megvétózni a hatalom kiterjesztését, és jogában áll azt alkotmányellenesnek ítélni. Ez az elmélet azt jelenti, hogy a tagállamoknak jogában áll “hatálytalanítani” a szövetségi kormány rendeleteit a saját területükön belül.

Elméletileg ebben az alkotmányos rendszerben a Szövetségi Kormány gondoskodna arról, hogy a tagállamok ne kezdeményezzenek támadást az egyén jogai ellen, az államok pedig féken tartanák a Szövetségi hatalom túlharapódzását. És mégis, bár a korlátozások kétségkívül hatékonyabbak lennének mint most, a Calhoun-megoldás számos akadályt és problémát tartalmaz. Ha egy alárendeltnek joga van megvétózni minden őt érintő ügyet, miért áll meg a tagállamoknál? Miért ne adhatnánk vétójogot megyéknek, városoknak, községeknek? Sőt, nem csak területi érdekek vannak, hanem vannak foglalkozásokkal kapcsolatos érdekek, szociális érdekek, stb. Mi van a pékekkel vagy a taxisofőrökkel, vagy bármely más foglalkozással? Nekik nem kellene vétójogot adni, ha már a tulajdon életükről van szó? Ez elvezet minket ahhoz a fontos érvhez, hogy a hatálytalanítás elmélete a fékeket magukra a kormányszervekre korlátozza. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szövetségi és tagállami kormányok, valamint az illetékes ágazataik még mindig államok, még mindig saját államérdekeiktől vezérelve, a magánember érdekeltségeivel szemben. Mi tartja vissza a Calhoun  rendszert az ellentétes működéstől – attól, hogy a tagállamok a lakosság fölött zsarnokoskodnak, és csak azokat a Szövetségi rendeleteket vétózzák meg, amelyek megpróbálnak beavatkozni és véget vetni zsarnokságának? Mi tartja vissza az államokat a szövetségi elnyomásba való belenyugvástól? Mi akadályozza meg a szövetségi és állami kormányokat, hogy kölcsönösen jövedelmező szövetségeket formáljanak a lakosság együttes kizsákmányolásának céljából? De még ha a foglalkozásokkal kapcsolatos magáncsoportok is kapnának valamiféle “funkcionális” képviseleti lehetőséget, mi tartaná vissza ezeket attól, hogy az Államot támogatások és egyéb speciális kiváltságok megszerzésére használják, vagy attól, hogy kötelező kartellbe kényszerítsék a tagokat?

Röviden, Calhoun nem megy elég messzire a beleegyezésről szóló, úttörő elméletében: nem jut el az egyén szintjére. Végtére is, ha az egyén az, akinek a jogait védelmezik, akkor a beleegyezés következetes elméletének magába kell foglalnia minden egyén vétóját; azaz valamiféle “egyhangúság elvet.” Amikor Calhoun azt írta, hogy “el kell lehetetleníteni, hogy a kormány mindenki egyhangú beleegyezése nélkül cselekedjen”, talán akaratlanul ugyanerre a következtetésre jutott.24 De az efféle elmélkedés elterel minket tárgyunktól, hisz ezen az ösvényen rejlenek azok a politikai rendszerek, amelyeket aligha lehetne egyáltalán Államoknak nevezni.25 Hiszen ha a tagállamok hatálytalanításhoz való joga logikusan a politikai szecesszióhoz való jogot jelenti, akkor az egyéni hatálytalanításhoz való jog magában foglalná a jogot ahhoz, hogy az ember “elszakadjon” az Államtól, amely alatt él.26

Tehát az Állam mindig is kimagasló tehetséggel terjesztette ki a saját hatalmát minden rákényszeríthető korláton túl. Mivel az Állam szükségszerűen a magántőke erőszakos elkobzásából él, és mivel a növekedése szükségszerűen a magánszemélyek és a magánvállalkozások életébe történő még nagyobb betörést jelenti, ki kell jelentenünk, hogy az Állam eredendően antikapitalista. Bizonyos értelemben a mi álláspontunk a fordítottja a Marxista kijelentésnek, miszerint az Állam napjaink uralkodó osztályának – kiket a tőkéseknek véltek – “végrehajtó bizottsága”. Ezzel szemben az Államot – a vagyonszerzés politikai eszközének szervezetét – az „uralkodó osztály” (inkább uralkodó kaszt) alkotja, illetve a tényleges magántőke örök ellensége.

 Következetesképpen együtt mondhatnák de Jouvenel-lel:

“Egyedül azok, akik semmit sem tudnak más időkről, mint amiben élnek, akik sötétségben élnek és semmit sem tudnak arról, hogyan viselkedett a Hatalom az évezredeken át, egyedül ők tekintenének ezekre a folyamatokra [államosítás, jövedelemadó, stb.] bizonyos tanok gyümölcseként. Ezek valójában a Hatalom közönséges megtestesülései, és természetükben semmivel nem különbek VIII. Henrik kolostor-bezáratásaitól. Ugyanannak az elvnek a működését látjuk: a hataloméhséget és az erőforrásokra szomjazást; és minden ilyen intézkedésben ugyanazokat a jellegzetességeket fedezhetjük fel, beleértve a zsákmányt elosztók gyors felemelkedését. Legyen az szocialista vagy sem, a Hatalom mindig háborúban áll a kapitalistákkal, és mindig megfosztja őket az összegyűjtött vagyonuktól; ezzel csupán természete törvényeinek engedelmeskedik.”27

 

Amitől az Állam fél

Amitől az állam mindenekfelett fél az, természetesen bármiféle alapvető fenyegetés hatalmára és létezésére. Az Állam halála kétféleképpen történhet meg: (a) ha egy másik Állam meghódítja vagy (b) ha a saját alattvalói döntik meg egy forradalom keretein belül – röviden háborún vagy forradalmon át. Háború és forradalom, mint a két alapvető fenyegetés, mindig felébreszti az Állam vezetőinek legnagyobb erőfeszítését és az emberek közötti legnagyobb propagandát. Mint ahogy azt fentebb említettük, bármilyen módszert fel kell arra használni, hogy az embereket rávegyék az Állam védelmére, miközben azt hiszik, hogy önmagukat védik. Ennek a hitnek a hibás mivolta akkor válik nyilvánvalóvá, amikor besorozzák azokat, akik elutasítják önmaguk „védelmét”, és így kényszerítik őket arra, hogy csatlakozzanak az Állam hadseregébe: szükségtelen megjegyezni, hogy semmiféle „védelem” nem engedélyezett a „saját” Államuk ezen tette ellen.

A háborúban az Állam a végsőkig feszíti a hatalmát, és a „védelem” és „vészhelyzet” szlogenjei alatt olyan zsarnokságot kényszeríthet a tömegre, melyet békeidőben nyíltan elleneznének. A Háború tehát számos haszonnal jár az Állam számára, mint ahogyan minden modern háború a megnövekedett, a társadalomra kényszerített Állami terhek visszavonhatatlan örökségét hozta el a háborúzó népeknek. A háború ezen felül csábító lehetőséget biztosít az Állam számára újabb területek elfoglalására, amely fölött gyakorolhatja az erőszakmonopóliumát. Radolph Burne-nek igaza volt, amikor azt írta: „a háború az állam egészsége”, de bármely konkrét Állam esetén egy háború az vagy egészséget, vagy halálos sebet hoz.28

Talán tesztelhetnénk a hipotézist, miszerint az Állam sokkal inkább érdekelt saját védelmében, mint az alattvalói védelmezésében, ha feltesszük a kérdést: a bűntettek melyik kategóriáját üldözi és bünteti az Állam súlyosabban – a magánemberek ellen, vagy az önmaga ellen elkövetetteket? A leghalálosabb bűnök az Állam lexikonjában majdnem kivétel nélkül nem a magánszemély vagy tulajdona ellen elkövetett támadások, hanem azok, amik saját magára jelentenek veszélyt: például hazaárulás, egy katona dezertálása az ellenséghez, a katonai szolgálatra történő jelentkezés elkerülése, felforgatás és felforgató összeesküvés, az uralkodók ellen elkövetett merénylet és olyan gazdasági bűncselekmények az Állammal szemben, mint a pénzhamisítás vagy a jövedelemadó-fizetés elkerülése. Vagy hasonlítsuk össze, milyen hévvel kutatják fel a rendőrt bántalmazó embert, és a figyelmet, amelyet az Állam egy átlagember bántalmazójára szentel. Mégis, érdekes módon kevesen gondolják, hogy ellentmondana az állam létezése állítólagos okának az, hogy az Állam előnyben részesíti önmaga védelmét a közösséggel szemben.29

 

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Mivel a Föld területét felosztották egymás között a különböző Államok, az államközi kapcsolatok szükségszerűen sokat emésztenek fel egy Állam idejéből és energiájából. Az Állam természetes hajlama kiterjeszteni a hatalmát, kifelé ez pedig más térség leigázásával történhet. Hacsak a térség nem Állam nélküli vagy lakatlan, minden ilyen hatalombővítés az Állami uralkodók két csoportja közötti érdekkonfliktussal jár. Csak egyetlen uralkodócsoport érvényesítheti az erőszakmonopóliumát akármely adott territórium fölött egy adott időben: X Állam teljes hatalma egy terület fölött kizárólag Y Állam kiutasítása révén szerezhető meg. A háború, bár kockázatos, az Államok egy állandóan jelenlevő hajlama, amelyeket néha békés periódusok, valamint az Államok közötti váltakozó szövetségek és koalíciók szakítanak meg.

Láthattuk, hogy az Állam korlátozására tett „belföldi” kísérletek a 19. század folyamán az alkotmányosságban érték el a legjelentősebb formájukat. Ennek „külpolitikai” tükörképe a „nemzetközi törvények” kidolgozása volt, főképpen például a “háború törvényei” vagy a “semlegesek jogai” formájában. A nemzetközi törvények egyes részei eredetileg tisztán magánjellegűek voltak, melyek mindenhol abból fakadtak, hogy a kereskedők tulajdonuk védelmét és a nézeteltéréseik feletti ítélkezést követelték. Erre példák a lex mercatoria és a tengeri törvény. De még a kormányzati törvények is önkéntesen jelentek meg, melyeket nem kényszerített ki semmiféle szuperállam. A “háború törvényeinek” célja az, hogy magára az Államapparátusra korlátozza államok közötti pusztítást, így védelmezve az ártatlan “civil” tömeget a háború mészárlásától és pusztításától. A “semlegesek jogainak” célja pedig az, hogy oltalmazza az akár “ellenséges” országokkal folytatott nemzetközi kereskedelmet valamelyik háborús fél általi vagyonelkobzástól. A cél tehát az volt, hogy korlátozzák a háborúk pusztítását és óvják a semleges felek, illetve a háborúzó országok magánpolgárait.

A jogász F.J.P. Veale elbűvölően írja le ezt a fajta „civilizált háborút”, ahogy az röviden virágzott a tizenötödik századi Itáliában30:

“A középkori Itália gazdag városlakói és kereskedői túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy pénzt keressenek és élvezzék az életet ahhoz, hogy maguk vállalják fel a katonáskodás nehézségeit és veszélyeit. Tehát inkább zsoldosokat béreltek, akik helyettük harcolhatnak, és mivel zsugori üzletemberek voltak, egyből elbocsátották a zsoldosaikat, miután szolgálataik nélkülözhetővé váltak. Így a háborúkat a hadjáratra felbérelt seregek vívták… Ez volt az első alkalom, amikor a katonaság egy ésszerű és viszonylag ártalmatlan szakmává vált. E periódus tábornokai többször kiváló képességekkel manővereztek egymás ellen, de amikor az egyik került előnyös helyzetbe, ellenfele általában vagy visszavonult, vagy megadta magát. Általánosan elfogadott szabály volt, hogy egy várost csak akkor foszthatnak ki, ha az ellenállást tanúsított: a védelem mindig megvásárolható volt váltságdíj fizetésével… Természetes következményképp egy város sem állt ellen, így nyilvánvalóvá vált az, hogy az a kormány, amely túl gyenge volt saját polgárainak védelmezéséhez, eljátszotta a hűségét. A civileknek nem kellett tartaniuk a háború veszélyeitől, mely kizárólag a hivatásos katonákra tartozott.”

Nef rámutat arra, hogy a tizennyolcadik század során a polgárok szinte teljesen elkülönültek az Állam háborúitól31:

“Még a postai kommunikációt sem sikerült hosszabb ideig korlátozni a háborús időkben. Cenzúra nélkül keringtek a levelek, olyan szabadsággal, amely bámulatba ejti a huszadik századi elmét…. Két háborúzó nemzet alattvalói beszélgetésbe elegyedtek, amikor találkoztak, és leveleztek, amikor nem állt lehetőségükben a találkozás – nem ellenségekként, hanem barátokként. Aligha uralkodott az a modern elképzelés, miszerint bármilyen ellenséges ország alattvalói részben felelősségre vonhatók uralkodóik ellenséges magatartásáért. A háborúzó uralkodóknak nem állt határozott szándékában megállítani az ellenfél alattvalóival való kommunikációt. Az istentisztelettel és a hittel kapcsolatos kémkedés régi, inkvizíciós gyakorlatai eltünedezőben voltak, és semmiféle politikai vagy gazdasági kommunikációval kapcsolatos inkvizíciót sem fontolgattak. Az útleveleket eredetileg azért hozták létre, hogy háborús időkben szabad közlekedést biztosítsanak. A tizennyolcadik század alatt ritkán jutott eszükbe az európaiaknak, hogy letegyenek egy idegen országba való utazásukról, amellyel sajátjuk hadakozott.”

És mivel egyre inkább elismerték, hogy a csereüzlet mindkét fél számára előnyös, a tizennyolcadik századi háborúskodások mellett tekintélyes mennyiségű „ellenséggel való kereskedés” történt.32

Itt nem szükséges tovább fejtegetnünk, hogy milyen hatalmas mértékben szegte meg az Állam a civilizált hadviselés szabályait a huszadik században. A totális háború modern korában, melyhez a totális pusztítás technológiája társul, az elgondolás, hogy a háborút korlátozzuk az Államapparátusra, furcsábbnak és idejétmúltabbnak hangzik, mint az Egyesült Államok eredeti alkotmánya.

Amikor az Államok nem háborúznak, sokszor megállapodások szükségesek ahhoz, hogy a minimális szinten tartsák a súrlódásokat. Az egyik tan, amely érdekesen széles elfogadásra lelt, az úgynevezett „egyezmények szentsége”. Ezt az elképzelést a „szerződések szentsége” ellenpárjának tekintik. De egy egyezmény és egy hiteles szerződés semmi közös vonással nem rendelkezik. Mivel a kormány semmilyen tulajdonképpeni értelemben nem „birtokolja” a territóriumát, semmilyen általa kötött megállapodás nem ruházza fel tulajdonjogokkal. Ha például Mr. Jones eladja vagy odaadja a földjét Mr. Smithnek, Mr Jones örököse nem követelheti a földet, mint ami jogosan az övé. A tulajdon jogosultságát már átruházták. Öreg Jones szerződése automatikusan érvényes ifjú Jonesra is, mivel az előbbi már átruházta a tulajdont, ifjú Jonesnak tehát nincsen jogos tulajdonkövetelése. Ifjabb Jones csak azt követelheti, amit megörökölt Öreg Jonestól, és Öreg Jones csak azt hagyhatja örökségül, amivel még rendelkezik. De ha egy napon egy kormányt, mondjuk Ruritánia kormányát arra kényszeríti – vagy mondjuk megvesztegetéssel ráveszi – Waldávia kormánya, hogy adja fel a területének egy részét, abszurd kijelenteni, hogy a két ország kormányai vagy lakói elől örökre elzárt Ruritánia újraegyesítésének joga az egyezmény szentsége alapján. Ruritánia területe és lakosai egyik kormánynak sem a tulajdonai. Ebből következően, egy kormány semmiképp nem köthet meg egy későbbi kormányt a múlt halott kezével aláírt egyezménnyel. Hasonlóképpen, egy forradalmi kormány, amely elüldözte Ruritania királyát, nehezen lehetne elszámoltatható a király tetteiért vagy adósságaiért, mivel a kormány nem – ahogyan egy gyermek igen – igazi “örököse” az elődje tulajdonának.

 

Történelem, mint verseny az állami hatalom és a társadalmi hatalom között

Mint ahogyan az emberek közötti két elemi és egymást kölcsönösen kizáró kapcsolat a békés együttműködés vagy az erőszakos kizsákmányolás, a termelés vagy rablás, az emberiség történelme is – főképp gazdaságának történelme – e két elv közötti versengésként szemlélhető. Az egyik oldalon ott a kreatív produktivitás, a békés csere és az együttműködés; a másik oldalon pedig a kényszerítő parancsolás és a társadalmi viszonyokon keresztüli kizsákmányolás. Albert Jay Nock e két küzdő erőt boldogan „társadalmi hatalomnak” és „Állami hatalomnak” nevezte.33 A társadalmi hatalom az ember természet felett gyakorolt hatalma, a természet készleteinek kooperatív átalakítása és a természet törvényeibe való betekintése minden résztvevő egyén javára. A társadalmi hatalom a természet felett gyakorolt hatalom; az életszínvonal, amelyet a kölcsönös cserekereskedelemben résztvevő emberek értek el. Az Állami hatalom – mint ahogy azt láttuk – e termelés kényszerrel történő, élősködő elkobzása – a társadalom gyümölcseinek elszívása a nonproduktív (igazából antiproduktív) uralkodók hasznára. Míg a társadalmi hatalom a természet felett uralkodik, az Állami hatalom az emberek feletti uralom. A történelem folyamán az ember produktív és kreatív erői újabb és újabb utakat törtek, melyek a természet ember hasznára való átalakításához vezettek. Ezek az idők voltak azok, amikor a társadalmi hatalom az Állami hatalom fölé tört, és amikor a társadalomba történő Állami beavatkozás jelentősen csökkent. De egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lemaradás után az Állam mindig új területekre lépett, hogy ismét megbénítsa és eltiporja a társadalmi hatalmat.34 Ha a tizenhetedik századtól a tizenkilencedik század közepéig tartó időszak a Nyugat számos országában a társadalmi hatalom előretörésének időszaka volt, és következményképp a szabadság, a béke és az anyagi jólét növekedése, a huszadik század főként az a kor volt, melyben felkapaszkodott az Állami hatalom – mely következménye a rabszolgaság, a háború és a pusztítás visszatérése.

Ebben az évszázadban az emberi faj ismét az Állam fertőző uralmával találja szemben magát – az Államéval, ami most felfegyverkezett az ember kreatív erejének gyümölcsével, melyet elkobzott és megrontott saját céljaira. Az utolsó pár évszázad olyan időszak volt, melyben az ember alkotmányos és egyéb korlátokat próbált az Államra szabni, hogy aztán szemtanúja legyen annak, ahogyan egytől-egyig elbuknak az efféle próbálkozások. A számos forma közül, melyet az Állam az évszázadokon át öltött, az összes koncepció és intézmény közül, amelyet kipróbáltak, egyik sem járt sikerrel az Állam sakkban tartásában. Az Állam problémája, úgy fest, olyan távol áll a megoldástól, mint mindig. Talán a vizsgálódás új ösvényeit kell felfedeznünk, ha szeretnénk sikeres, végső megoldást találni az Állam kérdésére.

  1. Ebben a fejezetben nem kerülhet kifejtésre a „demokrácia” számos problémája és hibája. Legyen elég annyi, hogy az egyén igazi megbízottja vagy „képviselője” mindig az egyén parancsainak alárendeltje, bármikor elbocsátható és soha nem cselekedhet felettese érdekeivel vagy kívánságaival ellentétesen. Nyilvánvaló, hogy a „képviselők” a demokráciában soha nem tölthetnek be ilyen, a libertárius társadalommal összeférő szerepet.
  2. A szociáldemokraták erre sokszor úgy válaszolnak, hogy a demokrácia – az uralkodók többség által történő megválasztása – logikusan magába foglalja azt, hogy a többség tiszteletben tartja a kisebbség bizonyos szabadságjogait, mivel a kisebbség egyszer többséggé válhat. Más problémáktól eltekintve ez az érv nyilvánvalóan nem érvényes ott, ahol a kisebbség nem válhat többséggé, mint például amikor a kisebbség más rasszból vagy etnikai csoportból áll.
  3. Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism, and Democracy  198. o.:

    „A magán és állami szféra közötti viszályt vagy ellenségeskedést a kezdetektől fogva felerősítette az a tény, hogy […] az Állam olyan bevételen él, amelyet a magánszféra termelt magáncélokra, és amelyet politikai erővel kellett elvonni ezektől a céloktól. Az adóztatást klubtagsági díjhoz vagy például egy doktor szolgáltatásaiért adott fizetséghez hasonlító elmélet csak azt bizonyítja, mennyire távol áll a társadalomtudományok e része a tudományos gondolkodástól.”

    Lásd még: Murray N. Rothbard – A közszektor-tévedés.

  4. Franz Oppenheimer, The State 24 –27. o.:

    „Az élelmet kívánó ember két alapvetően ellentétes módszerrel tehet szert a kívánságai kielégítéséhez szükséges eszközökre. Ezek: a munka és a rablás; saját erőfeszítése, és más munkája gyümölcsének erőszakos elbitorlása… Azt tanácsolom, hogy a következő értekezésben nevezzük a szükségletek kielégítésének „gazdasági módszerének” az egyén saját munkáját és saját munkájának ekvivalens elcserélését, míg más munkájának viszonzatlan eltulajdonítása lesz a „politikai módszer”. Az Állam a politikai módszer szervezete. Tehát egyetlen Állam sem jöhet létre addig, amíg a gazdasági módszer meg nem teremtette a szükségletek kielégítéséhez kellő javak döntő mennyiségét, melyek harcias rablással elvehetők vagy eltulajdoníthatók.”

  5. Albert Jay Nock tüzes szavakkal írta:

    „Az Állam magának követeli és maga gyakorolja a bűnözés monopóliumát. Tiltja a magángyilkosságot, de ő maga hatalmas méretű mészárlást rendez. Bünteti a magánrablást, de önmaga lelkiismeret-furdalás nélkül teszi a kezét mindenre, amit megkíván, legyen az polgár vagy idegen tulajdona.”

    Nock, On Doing the Right Thing, and Other Essays, 143. o.; idézte Jack Schwartzman, “Albert Jay Nock – A Superfluous Man,” Faith and Freedom, 11. o.

  6. Oppenheimer, The State, 15. o.:

    „Mi tehát az Állam, mint szociológiai fogalom? Az Állam születésétől fogva egy társadalmi intézmény, melyet egy győzedelmes csoport a vesztes csoportra kényszerít azzal az egyetlen céllal, hogy szabályozza a győztes csoport uralmát a vesztesek felett, és biztosítsa önmagát belső lázadás és külső támadás ellen. Teleologikusan ennek az uralomnak nincs más célja, mint a legyőzöttek gazdasági kizsákmányolása a győzedelmesek által.”

    És ahogy de Jouvenel írta: „Az Állam lényegében egy magát apró, távoli társadalmakra kényszerítő rablóbanda sikereinek következménye.” Bertrand de Jouvenel, On Power, 100-101. o.

  7. A „kaszt,” – azaz egy privilégiumokkal vagy terhekkel bíró csoport, melyeket kényszerítő erővel adományozott vagy rótt ki az Állam – és a marxista „osztály” társadalmi fogalmai között húzódó fontos különbségek kapcsán lásd, Ludwig von Mises, Theory and History, 112. o.
  8. Ez az elfogadás természetesen nem jelenti azt, hogy az Állam uralma „önkéntessé” válik, mivel ez a támogatás még akkor sem egyhangú, ha a többségi elfogadás aktív és buzgó.
  9. Azt, hogy minden kormánynak szüksége van az ilyesfajta támogatásra, függetlenül attól, hogy milyen „diktatórikus” az egyének felett, olyan éleslátású politikai gondolkodók demonstrálták, mint Étienne de la Boétie, David Hume és Ludwig von Mises. David Hume, “Of the First Principles of Government,” az Essays, Literary, Moral and Political c. kötetben, 23. o.; Étienne de la Boétie, Anti-Dictator, 8–9. o.; Ludwig von Mises, Human Action, 188. o.. La Boétie, további államanalíziséért lásd Oscar Jaszi és John D. Lewis, Against the Tyrant, 55–57. o.
  10. La Boétie, Anti-Dictator, 43-44. o.: „Amikor egy uralkodó diktátorrá teszi magát, köré gyűlnek és támogatják őt mindazok, akiket megrontott a rendkívüli kapzsiság lángoló ambíciója, hogy osztozkodhassanak a zsákmányon és a piti tolvajok bandáját alkothassák a nagy zsarnok körül.”
  11. Ez semmiképp nem jelenti azt, hogy minden értelmiségi az Állam mellé áll. Az Állam és az értelmiségek közötti szövetségről lásd Bertrand de Jouvenel, The Attitude of the Intellectuals to the Market Society és Schumpeter, Imperialism and Social Classes.
  12. Joseph Needham, Review of Karl A. Wittfogel – Oriental Despotism. Needham azt is írja, hogy “az egymást követő [Kínai] császárokat minden korszakban a mélységesen emberséges és elfogulatlan tudósok nagy hada szolgálta.” Wittfogel megjegyzi, hogy az a Konfuciánus tanítás eredményezte a tömegeknek parancsoló hivatásos uralkodókat, mely szerint az uralkodó osztály dicsősége a tudós-bürokrata hivatalnokokon nyugodott.
  13. Jeane Ribs, The War Plotters: “A stratégák kitartanak amellett, hogy foglalkozásuknak kijár a tisztelet, mint a katonasági szakma akadémiai szárnyának.” Lásd még Marcus Raskin The Megadeath Intellectuals 6-7. o.
  14. Ebben a szellemben érvelt a történész Conyers Read amellett az elnöknek címezett beszédében, hogy el kell fojtani a történelmi tényeket a „demokratikus” és nemzeti értékek szolgálata érdekében. Read kijelentette, hogy a „totális háború, legyen az hideg vagy forró, mindenkit besoroz, és mindenkit arra kötelez, hogy részt vállaljon. A történész épp annyira nem mentesül e kötelesség alól, mint a fizikus.” Read, The Social Responsibilities of the Historian. Read és az udvari történészet egyéb aspektusainak kritikájáért lásd Howard K. Beale, The Professional Historian: His Theory and Practice, Herbert Butterfield, Official History: Its Pitfalls and Criteria, és Harry Elmer Barnes, The Court Historians Versus Revisionism.
  15. Wittfogel, Oriental Despotism, 87-100. o. Az ősi Japánban és Kinában fellelhető ellentétről az Állam és a vallás között lásd Norman Jackobs, The Origin of Modern Capitalism and Eastern Asia 161-194. o.
  16. De Jouvenel, On Power 22. o.:

    „Az engedelmesség fő oka az, hogy fajunk szokásává vált. A hatalom számunkra természeti tény. A jegyzett történelem hajnalától uralta az emberek sorsát. Az ősi idők hatalmasságai nem tűntek el anélkül, hogy utódjaikra hagynák a kiváltságait, és nem tűntek el anélkül, hogy nyomot hagynának az emberek elméjében, ezeknek a nyomoknak pedig egyre fokozódott a hatása. Tehát tekinthetünk az évszázadokon át ugyanazt a társadalmat uraló kormányok öröklődésére, úgy mint egyetlen, folyamatosan növekvő kormányra.”

  17. A kínai vallás ilyesfajta használatáról lásd Norman Jacobs.
  18. H.L. Mencken, A Mencken Chrestomathy 145. o.:

    “Egy eredeti gondolatban az állam kizárólag a potenciális változást, és ebből fakadóan a kiváltságai ellen irányuló támadást látja. A legveszélyesebb ember bármilyen kormányra nézve az, aki képes önállóan átgondolni a dolgokat, figyelmen kívül hagyva az uralkodó babonákat és tabukat. Ez a gondolkodó majdnem elkerülhetetlenül arra a következtetésre jut, hogy a kormány, amely hatalma alatt él, tisztességtelen, őrült és tűrhetetlen, így tehát ha romantikus szellem, megpróbálja megváltoztatni azt. És ha nem is romantikus szellem, még akkor is igen hajlamos lesz terjeszteni az elégedetlenséget azok között, akik azok.”

  19. Charles L. Black Jr., The People and the Court.
  20. Charles L. Black Jr., The People and the Court, 52. o.:

    A legfelső bíróság elsődleges és legfontosabb funkciója az érvényesítés, nem pedig az érvénytelenítés. Amire egy korlátozott kormánynak a kezdetben és mindörökké szüksége van, az valamiféle eszköz, amellyel elhitetheti az emberekkel, hogy minden intézkedése során saját hatalmának hatáskörén belül maradt. Ez a legitimációjának feltétele, és hosszútávon a legitimációja az életének feltétele. És a Bíróság a történelem folyamán a kormány legitimációjának érdekében tevékenykedett.

  21. Black szerint ez a „megoldás” bár ellentmondásos, teljesen magától értetődő:

    Az Állam végső hatalmának ott kell megállnia, ahol a törvény megállítja azt. Hogy ki húzza meg a határt és ki fogja betartatni azt a leghatalmasabb erővel? Természetesen maga az Állam, bíróin és törvényein át. Ki mérsékelné a mérsékeltet? Ki tanítaná a bölcset? (32-33. o.)

    Illetve:

    Egy szuverén nemzet kormánya hatalmának kérdéskörében nem lehetséges olyan bírót választani, aki a kormányon kívül áll. Minden nemzet kormányának, mindaddig, amíg az kormány, rendelkeznie kell a hatalmára vonatkozó végső döntés jogával. (48-49. o.)

  22. A csoda tulajdonítása a kormánynak felidézi James Burnham miszticizmusra és irracionalitásra alapuló állami legitimitás-érvét:

    Ősi korokban, mielőtt a tudomány illúziói megrontották a tradicionális bölcsességet, a városok alapítóit isteneknek és félisteneknek hitték. […] Sem az állam eredete, sem annak legitimitása nem fogalmazható meg teljesen racionális keretek között. […] Miért is kellene elfogadnom az örökösödési, esetleg a demokratikus vagy bármely egyéb legitimitás-elvet? Miért is igazolná egy elv annak az embernek az uralmát felettem? Azért fogadom el az elvet… nos… mert csak, mert ez így működik, és mindig is így működött.

    James Burnham, Congress and the American Tradition, 3-8. o. De mi van akkor, ha az ember nem fogadja el az elvet? Hogyan „működnek” akkor a dolgok?

  23. John C. Calhoun A Disquisition on Government, illetve Murray N. Rothbard Conservativism and Freedom: A Libertarian Comment.
  24. Calhoun, A Disquisition on Government, 20-21. o.
  25. Az elmúlt években az egyhangúság elve egy igen hígított újjászületésen esett át, elsősorban James Buchanan professzor írásainak köszönhetően. Viszont ha a jelenlegi körülmények között ültetnénk gyakorlatba az egyhangúság elvét, illetve ha kizárólag a fennálló állapotok megváltoztatására irányuló rendeletekre alkalmaznák, nem pedig a már érvényben levő törvényekre, akkor egy újabb korlátozó elképzelés változna át az Állam pecsétjévé. Ha az egyhangúság elvét kizárólag a törvények és rendeletek megváltoztatására alkalmazhatnák, akkor a „kiindulási pont” természete mindent megváltoztatna. Lásd James Buchanan és Gordon Tullock The Calculus of Concent.
  26. Lásd még Herbert Spencer The Right to Ignore the State
  27. De Jouvenel, On Power, 171. o.
  28. Láthattuk, hogy az Állam számára létfontosságú az értelmiségiek támogatása, ez pedig magába foglalja e két égető veszély elleni támogatást. Az amerikai értelmiségiek szerepéről, az Első Világháború idején lásd Randolph Bourne The War and the Intellectuals. Bourne szavaival: az értelmiségiek gyakran azzal támogatják az Állam tevékenységeit, hogy a beszélgetést a kormánypolitika keretein belül tartják, és meggátolják a politikai keretrendszer teljes és totális bírálatát.
  29. Ahogy Mencken fogalmaz utánozhatatlan stílusában:

    Ez a bűnbanda („a kormányt alkotó kizsákmányolók”) gyakorlatilag immunis a büntetésre. Legrosszabb vagyonelkobzásai – még amikor azok nyíltan magánprofit érdekében is történnek – sehogyan nem büntetik a törvényeink. A Köztársaság legelső napjától kezdve, annak alig pár tucat tagját vonták felelősségre, és csak pár alantas beosztottat zártak börtönbe. Azok száma, akik Atlantában és Leavenworthben ülnek, mert fellázadtak a kormány rablása ellen, mindig tízszer nagyobb, mint amennyi kormányhivatalnokot elítéltek, mert elnyomták az adófizetőket saját hasznukért. (Mencken, A Mencken Chrestomathy, 147-148. o.)

  30. F.J.P. Veale Advance to Barbarism 63. o. Nef professzor hasonlóképp írja le Don Carlos Háborúját, amelyet Itáliában vívtak Franciaország, Spanyolország és Szardínia illetve Ausztria között.

    Milánó ostrománál, majd hetekkel később Parmában, a rivális hadseregek heves csatába szálltak a város külterületén. A lakók komolyabban egyik fél iránt sem tápláltak szimpátiát a két esetben. Egyedül attól tartottak, hogy valamelyik hadsereg katonái átlépik a kapukat és kifosztják a várost. Parmában a lakók a városfalhoz rohantak, hogy a külterületen területen zajló háborút nézzék. (John U. Nef War and Human Progress, 158. o.)

    Lásd még Hoffman Nickerson Can We Limit War?

  31. Nef, War and Human Progress, 162. o.
  32. Nef, War and Human Progress, 161. o. Arról, hogy az Amerikai Forradalom vezetői támogatták az ellenséggel való kereskedést, lásd Joseph Dorfman The Economic Mind in American Civilization, 210-211. o.
  33. Az Állami hatalom és a társadalmi hatalom fogalmairól lásd Albert J. Nock Our Enemy the State. Továbbá lásd Nock Memoirs of a Superfluous Man és Frank Chodorov The Rise and Fall of Society.
  34. Terjeszkedéseinek és összezsugorodásának fluktuációi közepette az Állam mindig biztosra ment, hogy megtartsa a gazdaság és a társadalom feletti kritikus „parancsnoki posztokat.” Ide tartozik az erőszak feletti monopólium, a végső bírói hatalom feletti monopólium, továbbá a kommunikációs és a szállítási csatornák (postahivatal, utak, folyók, légicsatornák), az Orientális despotizmusban az öntözővíz, illetve az oktatás – hogy szabadon alakíthassák a jövő polgárainak véleményét. A modern gazdaságban a pénz a kritikus parancsnoki poszt.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):