Tocqueville mellett meg kell említenünk Jules Simon-t is. Munkája A szabadságról1 a teljesség érdemével bír; erkölcs, történelem, jogtudomány, a jövő iránya, minden feltalálható benne; itt mérhetjük fel az utat, melyet már hátrahagytunk, s azt, mely még előttünk áll. A szerző ellen csak azt hozhatom fel, hogy első elvei nem olyan tiszták, mint azok, amelyekkel Mill vagy Eötvös munkájában találkozunk.
Ha azt mondják nekem, hogy a lelkiismeret, a gondolat, az akarat egyéni dolgok, melyekhez az államnak csak annyi köze van, amennyiben mások szabadságára is kihatnak: ezt az eszmét teljesen fel tudom fogni, s mihelyt a kormányzat jogkörömbe avatkozik, azonnal érzem zsarolását. Ha ellenkezőleg – amint Simon tesz – a természettörvényről beszélnek nekem, amelynek a társadalom fölött uralkodni kell, nem látom többé tisztán azt, amit követelhetek, mert ezt a természettörvényt mindenki saját tetszése szerint értelmezheti. És ki akadályozza meg az államot abban, hogy önmagát ne nyilvánítsa értelmezőjének és végrehajtójának? Nem így tették-e a vallást a zsarnokság eszközévé, a kormányok önkényének tárgyává? Azt sem szeretem, ha azt mondják, hogy
az állam jogai kizárólag a társadalmi szükségességből erednek, s szorosan e szükséghez mérendők úgy, hogy amint e szükség a civilizáció előrehaladása által kisebbedik, az államnak is kötelessége összevonni saját tevékenységét, és több teret engedni a szabadságnak. Más szóval az embernek elméletben joga van a lehető legnagyobb szabadsághoz, de ténylegesen csak ahhoz, amelyre képes.
Ha jogomnak mértéke képességem a szabadságra, és ha ezt a képességet az állam ítéli meg, azt hiszem, hosszú idő eltelne függetlenségem megszerzéséig. Az állam hasonlít az atyákhoz és gyámokhoz; akiket felnevel, szemeiben mindig gyermekek, akiket örökös kiskorúságban akarna megöregíteni. Harminc év óta valahányszor a szabadságot követeljük, mindig ugyanazon feleletet hallom, hogy az állam mit sem óhajt inkább annak megadásánál, de a nép nincs erre megérve, s várnunk kell bölcsességére, amely sohasem jön el. Ezt mondták a négereknek is, hogy ne kelljen őket felszabadítaniuk. Mennyivel jogszerűbb és igazabb ennél Mill és Eötvös tana; jogszerűbb, mert szükséges attribútumai közé határolva az államot, véget vetünk végzetes gyámságának; igazabb, mert nem áll, hogy a civilizáció fejlődésének kisebbíteni kell az állam tevékenységét. Amint az emberek közötti viszonyok fejlődnek és bonyolódnak, a kormány foglalkozásai szükségképpen jelentősebbé válnak, csakhogy ennek a növekedésnek az állam határai között kell végbe menni. A népek élete nem határozott mennyiség, hogy egyik oldalon növekedése a másik oldal kisebbedését vonja maga után, hanem olyan erő, amely határtalanul nagyobbodhat; könnyen megérthetjük tehát, hogy a nép nagy szabadsággal bírhat akkor is, ha a kormány igen el van foglalva.
Lábjegyzetek
-
Jules Simon, La Liberté, Párizs, 1859. ↩
