Az egyház és a szabadság a középkorban

Ez a büszke függetlenség nem kis ideig tartott. Amikor a germán letelepedett a tartományokban, melyeket átengedett neki a birodalmi erőtlenség, saját képzelete szerint átalakította tulajdonát, s oly szabaddá akarta tenni, mint önmaga volt. A két első nemzedék alatt a nagyoknak és az egyháznak, mely szintén barbár hatalommá lett, nem volt más vágya, minthogy immunitást, azaz jogot nyerjenek ellenőrzés nélkül kormányozni számos hűbéres által lakott területet. Az igazságszolgáltatás, a rendőrség és az adók a földhöz voltak kötve, s azt követik egyik kézből a másikba. A hűbériség nem egyéb, mint ennek a rendszernek a virágzása, a tulajdon összezavarása a szuverenitással. Minden főúr ura földjének, vezér a háborúban, bíró békében. Csakis irányában vannak a hűbéreseknek kötelességeik, csak ő lekötelezettje a szuverénnek vagy királynak. Íme, ez az eltávolodás a római császárságtól. Több centralizáció, több egység, zavart hierarchia; minden fokon különböző jogok és eltérő kötelességek; a szerződés mindenütt, sehol az állam. Semmi közigazgatás, hadsereg és adó; semmi, ami hasonlítana akár a római rendszerhez, akár modern társadalmunkhoz.

Nem kell azonban ezt a zavart anarchiának tekintenünk: az anarchia nem tarthat öt évszázadig, nincs nemzet, mely azt oly hosszú időn keresztül elviselhetné. Bármilyen gyűlöletes nyomai maradtak is a hűbériségnek a történelemben, mégsem vádolhatjuk azt a kor minden nyomoráért. Általános tévedés elővenni egy megbukott intézményt és ráhárítani minden bűnt, minden szenvedést, holott semmi sem bizonyítja azt, hogy a szolgaság a korlátlan királyság alatt nem lett volna éppen olyan nyomasztó. A római gyarmatosok nem kevésbé érezték bilincseik súlyát, mint a középkori rabszolgák, és Oroszországban leigázott pórosztályt látunk tehetetlen nemesség és abszolút uralkodó alatt.

Éppen ellenkezőleg, az állam, melyben a főurak jutottak a hatalomhoz, Anglia volt az első ország, ahol a szolgaság meggyengült és elenyészett. A hűbériségben tehát a nemesség despotizmusán kívül más termékenyítő nedv is volt; ez a nedv a kiváltságok alá rejtőzve a szabadság. Mi más tenné megfejthetővé a tizenharmadik század azon virágzását, mely kiállja a hasonlatot a történelem legszebb korszakaival? Egy új művészet születik és indul fejlődésnek; a költők dalolni kezdenek és átalakítják a faragatlan tájszólamokat olyan nyelvekké, melyeknek sohasem szabad meghalni; Frankhont, Németországot és Angliát székesegyházak, kolostorok és várak borítják el. Vak vagy igaztalan az, aki ebben az általános megújulásban nem ismeri fel az egyedüli erőt, mely újjá szüli az emberiséget.

A germán szellem nem elegendő ezen átalakulás megfejtésére; nagy része van abban a modern társadalom anyjának, az egyháznak is; csakhogy ezen egyház, melynek köszönhetjük azt, amik vagyunk, többé nem a császári, hanem egészen megváltozott, és – ha szabad e szót használnom – germanizált egyház. Miután a barbárok megdöntötték a birodalmat, olyan nép közé jutottak, ami nem ismerte nyelvüket, eszméiket és szokásaikat. A győzők és legyőzöttek között csak a vallás képezte a közös köteléket: az egyház közelítette egymáshoz és egyesítette azt, amit civilizációnak és barbárságnak neveztek, de amelyek akkor kevésbé voltak elválasztva, mint valaha. Ebben a gyámi szerepében találjuk okát azon befolyásnak, mellyel a két első nemzedék alatt bírt, s melyet megtartott a középkor folyamában.

Felszabadulva a császárság bukása által, a püspökök a városok urai, a német király tanácsosai, a római hagyomány letéteményesei, tudományuk és állásuk szentsége által egyaránt hatalmasok lettek. Minden a felemelésükre szolgált: a legyőzöttek szeretete, a győzők hódolata, az eszmék iránya. Természetes függetlenségét visszaszerezve, az egyház az invázió kezdetétől fogva olyan politikát követett, amely aláveti az egész világot. Ez, minden arány megtartásával, a római politika volt, a szellemek kormányzására alkalmazva. Hallani sem akart többé az egyház a földi uralkodók alávettetéséről, az ellenkező irányú törekvéstől azonban nem tartózkodott. A közvélemény által támogatva, Róma szövetségesből uralkodó lett és a világi hatalmak alattvalóivá tételéről álmodozott, bár nem olyan értelemben, hogy papjai által kormányozzon, annak ugyanis ellenszegült volna a feudális vagy germán büszkeség; egy VII. Gergely és III. Ince nem kívánt többet, csak hogy a királyok a lelki hűbéreseiknek, az egyház engedelmes fiainak vallják magukat, és elismerjék a pápa legfőbb hatóságát.

Az állam felfogása ezóta egészen különbözik a római eszmétől. A világ két hatalom között van megosztva, s nem a brutális erő, hanem a vallási tekintély, az erkölcsi és értelmi erő foglalja el az emberi ügyek vezetését. Klodvig Szent Remigius térdeinél, Nagy Károly a pápa által megkoronázva hódol az új jognak. Az egyház az államon kívül és az állam fölött áll, s az új kor első és legszebb vívmányaként véget vet a császárok istenségének, a római nép szégyenének. Az állam és az egyház kétségkivül gyakran kötöttek olyan szövetséget, melynek a lelkiismeret esett áldozatul, de legalább nem tulajdonította többé magának egy fejedelem sem szuverenitásánál fogva a hit szabályozásának jogát. Nem mint Caesar, hanem mint az egyház elsőszülöttje üldözte XIV. Lajos a protestánsokat; meghajlott ő az evangélium előtt, amikor meg is sértette azt.

A feudális és a barbár egyház egyaránt komolyan vette a szellemek kormányzatát, amelyet a közvélemény ráruházott. Az új nemzedékeknek egész lelkét lefoglalta és a fejedelemnek csakis a testet hagyta. Hit, művelődés, erkölcsiség, nevelés, művészetek, tudományok, polgári és büntető törvények, szóval minden a kezei között volt. Így oldotta meg a középkor az állam határainak nehéz kérdését.

Hogy kétfejű despotizmus volt-e a világi és az egyházi hatalomnak ez a megosztása? Nem, az egyház sokáig szabadelvű volt, s leszámítva az eretnekséget, nem riadt vissza a szabadságtól. Mi sem lehet például szabadabb, mint az a nyugtalan párizsi egyetem, ahova egész Európából sereglettek össze a legmerészebb problémák megoldása végett. Igaz ugyan, hogy olyan korban, amikor a kétely csak a szerencsétlen Abélardhoz hasonló néhány kalandos szellemnek volt betegsége, e szabadság kevés veszélyt nyújtott, és mindent meg lehetett vitatni akkor, ha az eredmény előre tudva volt; de ne legyünk igaztalanok az egyház iránt; a szabadság volt az, aminek megengedését hitte, és a közérzület nem kívánt tőle annál többet, amit megadott. Mindent tekintetbe véve, a nevelés függetlenebb volt Gerson, mint Bossuet korában, és az egyetem szabadabb, mint napjainkban.

A hűbériség nem fojtotta el teljesen a római eszméket; a kezdetektől néma reakció fejlődött ki a hódítók visszaélései és erőszakosságai, később pedig a főurak zsarolásai ellen. Szép Fülöp uralkodása alatt a reakció győzedelmeskedik, a római jog felkel a porból, s a jogtudósok a Digesták és Codex által elkezdik aláásni a hűbéri szabadságokat. Eszményük a római állam, az egység és egyenlőség olyan uralkodó alatt, akit csak Isten vonhat kérdőre. Egy hit, egy törvény, egy király: ez a jelszavuk; a francia király szerintük imperator saját országában; az ő előnyére alkalmazták az imperiális alapelvet: quod principi placuit, legis habet vigorem, a király szava a törvény parancsa.

Három századnál tovább tartott a hűbériség elleni harc. Az elnyomott nép a harc folyamán vitéz kitartással támogatta azokat, kik ügyét kezeikben tartották; de míg Angliában a főurak, hogy megvédjék kiváltságaikat, szövetségre léptek az országgal és nemzeti szokásokat használtak fel a szabadságok korlátozására, addig a francia királyok megelégedtek azzal, hogy a népnek, mely segítséget nyújtott nekik, engedélyezték az abszolút hatalom által erejének legkisebb gyengítése nélkül megadható polgári garanciákat. Szép Fülöp és utódai leigázták ugyan a főurakat és engedelmességre kényszerítették az alattvaló zsarnokokat, de csak azért, hogy Franciaország minden erejét kizárólag a maguk hasznára zsákmányolják ki. Így nyert az egyenlőség, de a szabadság nem.

Igen hosszadalmas volna követni a királyság ezen szünetet nem ismerő küzdelmét a függetlenség régi szelleme ellen. Ügyesség, erő, cselszövés, fegyver, törvények, ítéletek –– minden fel volt használva a szuverenitás visszaszerzése, az imperializmus épületének lassanként ismét felállítása végett. Alávetni a királynak a várakat, a városokat és falvakat, meghajlásra kényszeríteni a legdölyfösebb férfiakat a közös bíró előtt, előkészíteni a törvényhozási egységet, nagyobbítani a közigazgatást, összpontosítani a kormányzást: ez volt királyaink és tanácsosaik állandó törekvése. Az uralkodók változnak, azonban a hagyomány ugyanaz marad; V. Károly és XI. Lajos, I. Ferenc és IV. Henrik, Richelieu és XIV. Lajos ugyanazt az eszmét, az egységnek az állam despotizmusa általi megvalósítását követik. Az eszme nagy, az eszköz korlátot nem tűrő volt; megkérdezhetjük magunktól, hova vezette Franciaországot? Csodálni egészben véve királyaink művét, ahogy azt sokáig tette a szabadelvű iskola, az egyöntetűség túlságos szeretetéröl tanúskodna. Mi elég drágán fizettük meg az abszolút hatalom hibáit, hogy szabad legyen bírálat alá vonunk ezt a törik-szakad politikát, mely miután mindent egyenlővé tett, a monarchiát sem tudta fenntartani.

Nem lehet sajnálkoznunk a hűbéri nemesség bukásán. A főurak csak kiváltságaikat védelmezték, de a nemzeti jogokért semmit nem tettek, mígnem önzésük vesztüket idézte elő. A francia nemességnek fényes emlékei vannak, de bár vitéz és lovagias volt, soha nem bírt politikai szellemmel és Versailles-ba is azért sietett, hogy itt, mint megtiszteltetést, a királyi szolgaságot gyakorolja. Ily úton arisztokrácia nem maradhat fönn.

Ami a papságot illeti, az más szerepet is játszhatott volna, ha jobban ellenáll a királyság jogsértéseinek. A tizenötödik században, a hitszakadás nyomorai között a gallikán egyház egészen élettől teli; a bázeli és konstanzi zsinatokon Európa csak a francia főpapokat és tudósokat hallgatja; a párizsi egyetem dísze és védfala a kereszténységnek. Egy századdal később mindez elenyészett. A konkordátum megerősítette az egyház szolgaságát, mely oda esett vissza, ahova Constantinus helyezte. Az uralkodó védi, gazdagítja az egyházat, és szükség esetén az eretnekség ellen is segélyt nyújt neki; de ugyanakkor főnökeit is kinevezi és a püspökséget a kormányzat eszközeként használja fel. Tudjuk, mi az eredménye ennek az egyenlőtlen szövetségnek. Az egyház ereje a közvélemény ereje is, melynek csak a szabadság adja meg értékét; az állam kezei közé juttattatni magát egyenértékű a lemondással.

XIV. Lajos uralkodása apológiája a monarchiának. Ha olyan kormányzatot keresünk, mely Traianuséhoz és Hadrianuséhoz hasonlítson, itt kell megállapodnunk. Az egység bevégzett, tény, minden ellenállás le van győzve, a municipális vagy a hűbéri jogoknak legutolsó maradványai is elenyésztek, a parlament néma, a hitszakadás és eretnekség kiirtatott, a fejedelem a vallás, a tudományok és a művészetek pártolója, más szóval a lelkiismeret és gondolat a hatalma alatt áll. Az állam nem ismer többé határokat, visszatértek a római rendszer legszebb napjai. Íme, ezt csodálták atyáink, közöttük elsősorban Voltaire, ki nem vezette volna a közvéleményt, ha nem bír a francia szellemnek hibáival úgy, mint egyéb sajátosságaival. Amikor a nagy királyról nevezi el a századot, alig tűnik szemébe néhány árny a felkelésében oly igen fényes, hanyatlásakor annyira szomorú nap fölött. Voltaire nem érzi azt, hogy Augustus, XIV. Lajos és mindazon fejedelmek, kik a szabadság romjain emelik fel nagyságukat, maguk után erőtlen nemzedékeket hagynak hátra. Azon tékozlók közé tartoznak ők, akik elpusztítják őseik vagyonát és az örököseknek csak a nyomort hagyományozzák.

A király nagysága elpalástolja a kormányzat bűneit. Bossuet, ez a nagy szellem, egész őszinteséggel írta meg a Szentírásból levont politikájában a despotizmus valódi dicsbeszédét. Találunk ugyan a szent sorok között a szuverénekhez intézett bölcs tanácsadásokat is, de ezek nem egyebek tanácsadásoknál. Bossuet szerint, aki összezavarja az anarchiát a szabadsággal, az alattvalóknak egyetlen jog, még a tulajdon sem képezi oly sajátját, mely nem eredne a hatalom kegyéből; következőleg, az alattvalók nem is követelhetnek semmiféle garanciát. A fejedelem nem osztozkodik senkivel. A királyok felszentelt lények; csak Isten büntetheti meg őket, ha visszaélnek a hatalommal, melyet az ég nekik adott. Az abszolút hatalom ellensúlyozói csakis a jámborság, az istenfélelem; az alattvalók engedetlensége isteni és emberi felségsértés egyaránt. A meaux-i püspök elmélete a szentesített szolgaság. Aki ilyen elvekből indul ki, akaratlanul is oda jut, hogy a rabszolgaságot jogos és méltányos állapotnak találja. És Bossuet valóban idáig süllyedt!

Egészen más alapon áll Fenelon. Kormányzási terveiben, melyeket Larcy¹ kellő megvilágításba helyezett, kimérikus reformokra találunk; FeneIon nem tud kivetkőzni Mentor szerepéből, de bír politikai belátással és érzi, hogy az abszolút monarchia nem tarthatja fönn magát. Nem intéz ugyan támadást a fejedelem jogai ellen, azonban e jogokat a nemzet régi szabadságai által korlátozva látja, s ez okból viszszakívánja a municipális és a tartományi szabadságot éppen úgy, mint a nemzeti szabadságot. Végül – és itt jóval meghaladja kora szinvonalát – független egyházat óhajt, mely szövetségese, nem pedig alattvalója legyen az államnak. Ha a bourgogne-i herceg tovább élt volna, hogy tanítójának elveit érvényesíthesse, ki tudja, vajon a tizennyolcadik század elején nem lépett volna-e Franciaország békésen a szabadság útjára?

Lábjegyzetek

1. Des vicissitudes politiques de la France, Párizs, 1860. ↩