Mialatt XIV. Lajos megrészegedett hatalmának érzetétől, Angliát forradalmak hozták hullámzásba, melyek az eszmék befolyása alatt a mieinktől egészen eltérően alakultak. A vallásreform politikai megújulást vont maga után; a vallás megváltoztatása ismét átalakulást idézett elő az államban. Ezt a kettős szellemi és politikai elemet tegyük a tanulmányozásunk tárgyává.
A reformáció új korszakot nyit meg a világon. Visszatérése ez az egyéni elvnek, tiltakozás az abszolút hatalom ellen, viseljen bár az fején tiarát vagy koronát. Az meglehet, hogy Luther maga sem tudta, hova fognak vezetni tanai; hogy ő egyszerűen eredeti tisztaságát akarta visszaadni az egyháznak; hogy ő a szentírásban isteni könyvet látott, mely a szentlélek által megvilágosított hívők szabad tanácskérésre mindig ugyanazon csalhatatlan feleletet adja. Luther nem első, és nem is utolsó azok közül, kiket magával sodort a vihar, melyet ők ébresztettek. Annyi biztos, hogy a wittenbergai szerzetes egy csapással megingatta a katolikus és a monarchikus elvet, és visszaadta az egyénnek az utolsó tevékenységi rugót, ami addig az egyházhoz és az államhoz tartozott.
Akarva-akaratlanul, de megtörte a régi társadalom sorait, és Leibnitz méltán intézhette hozzá ezeket a magasztos szavakat:
Remélte, hogy az emberi faj szabadabb életet élvezhet.
A reformáció fenekén, eléggé észre nem véve, a régi germán függetlenség rejlett. Mindenkinek megadni lelkiismerete követésének, hite megválasztásának és egyháza megalkotásának jogát: a kezdetektől fogva ezt kívánták a protestánsok. Innen a polgári engedelmesség vitatása és már csak egy lépés van hátra az államban azon szabadságnak, mely az egyház fölött uralkodott, érvényre emeléséig; és ezt a lépést könnyen meg is tették. Ez olyannyira a germán szellem felébredése volt, hogy a reformáció csakis német vagy gót eredetű népeket hódíthatott meg. Akadály nélkül elterjedt a skandináv népek között, győzedelmeskedett Angliában, Hollandiában és Észak-Németországban, hajótörést szenvedett a lengyeleknél és a latin eredetű népeknél. Sőt, Németországban sem nyerhetett diadalt a Rajna és a Duna mentén, ahol a rómaiak által letelepített régi kelta törzsek képezték a népességnek a germán kéreg alatt még felismerhető alapját. Nem terjesztem túlságosan ki a faj befolyását; nem állítom, hogy valamely nemzetnek véralkata határozza meg egyedül, milyen vallást fogadjon el; vannak protestánsok Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban is; én, a történelemmel kezemben, csak azt állítom, hogy ott, ahol a protestantizmus a régi germán elemre talált, ott ura lett a lelkeknek és mindent meghódított.
A reformáció nyugtalanságba ejtette a fejedelmeket. Ahhoz hasonló forradalom volt ez, amelyet a kereszténység vitt végbe a római birodalomban. A politikai szervezet, az állam és az egyház közötti szoros szövetségen alapulva, minden részében recsegni kezdett, a lelkiismeret és a gondolat megszabadult a szuverén alól. Ezek a fellázadt rabszolgák megbosszulták nemcsak a szabadságot, hanem a császárságot is. A fejedelmek nem akartak engedni e hatalmas fuvallatnak, megkísérelték az új eszmék elfojtását mártírok vérében; az üldözés forradalmat és háborút idézett elő. Ezek a belviszályok, ezek a testvérek között folyt harcok, melyek egész Európát kimerítették, azon figyelemre méltó tényben végződtek, hogy a háborúk kidühöngése után mindkét felekezet, miután erőtlenné vált egymás megsértésére vagy megtérítésére, kénytelen volt kölcsönös türelemhez folyamodni; Franciaországban és Németországban egyaránt meg kellett engedni a kisebbségnek vallása fenntartását; más szavakkal: az államot visszavonulásra kényszerítették a lelkiismeret előtt, a többségnek tiszteletben kellett tartani a jogot.
A vallásszabadság, a modern társadalmak lelke, gyökere egyszersmind minden más szabadságnak. Az emberi szellem nem osztható két részre; ha az egyénnek joga van hinni, joga van a gondolkodásra, a szólásra és a cselekvésre is. Az alattvalók nem sajátjai többé a fejedelemnek; az állam létezik értük, nem pedig ők az államért. Ez az, amit XIV. Lajos előre érzett; zsarnoki ösztöne nem csalta meg őt. A protestantizmus negációja volt az isteni jognak, meghazudtolása a hagyományos monarchikus politikának. A reformátusok elnyomásával mindörökre biztosítani akarták az egységet, de a protestantizmus hívei után a janzenistákkal találkoztak, és miután a Port-Royal-t is lerombolták, a bölcsészekkel álltak szemben. A gondolat szabad volt és kinevette a nagy királyt.
