Térjünk vissza Franciaországhoz, és itt is ugyanazon eszmeáramlattal találkozunk. Meglehet, hogy az egyéni jogokról még nincs olyan tiszta meggyőződés, de létezik az az érzet, mely atyáinkat hamis útra térítette. Hetven év óta áll szőnyegen a forradalom kérdése; most hozzákezdenek a szükségessé lett választáshoz, s fenntartással elfogadják azokat a dogmákat, melyeknek vitatása hosszú ideig el volt tiltva.
Főleg a történelmi tanulmányokban ötlik szemünkbe a közvélemény e visszatérése. Thierry, kinek neve oly méltán részesül tiszteletben, Franciaország egész történetén keresztül ellenállhatatlan haladást lát az egység felé és mindig kész megbocsátani azoknak az államférfiaknak, akik mindent ugyanazon színvonalra szállítottak le; csakhogy vajon ez az egység, melyet a királyság a maga hasznára állított elő, nem volt-e igen drágán eladva az országnak? XI. Lajos ismét zsarnokká lett; hajlandók vagyunk Richelieu-t úgy ítélni meg, mint Montesquieu tette; a hatalmas minisztert olyan embernek tartjuk, akinek elméjében és szívében a zsarnokság honolt. A restauráció alatt XIV. Lajos még félisten volt, most Saint Simonnál is szigorúbbak vagyunk irányában; a nagy király ellen az igazságtalansággal határos reakció -fejlődött ki. Jele ez az időnek; a történelem egy csarnokhoz hasonlít, melybe az ősök képeit helyezték; minden nemzedék ezek közül azt helyezi előtérbe, aki hozzá hasonlít, és homályban hagyja azt, akiben nem ismeri fel önmagát. Nevezzétek meg tiszteletetek tárgyait a múltban, én pedig megmondom, milyenek a bűneitek és erényeitek.
Az eszmék e változása nem rég indult meg; a politikában Tocquevilie fellépésével egyidejűleg jelentkezik. Emlékezhetünk még a hatásra, melyet huszonöt évvel ezelőtt A demokrácia Amerikában előidézett. Nemcsak a szerző lángelméje és a tárgy újdonsága kölcsönzött e műnek olyan roppant sikert, hanem az a tudat is, hogy olyan társadalom áll előttünk, amely tulajdonának nevezheti a jövőt. Tocqueville mindenkinél inkább írt ennek előérzetével. Ő előkelő családból származott, kitűnő ízléssel bírt, a tömeg iránt semmi gyengeséggel nem viseltetett, sőt mondhatni félt a demokráciától, s mégis felé vonzotta őt egy neme az ismeretlen varázsnak; a régi arisztokrácia és az amerikai demokrácia egyben hasonlítanak egymáshoz, és ez az egyén nagysága.
Tocqueville nem tudott menekülni az érzelemtől, ami fölötte uralkodott. A szemei előtt feltárult csodálatos látvány okait egymás után kutatja ő a népfaj, az ország, a hit, a nevelés és az intézmények körében, míg egy elv, egy törvény mindent megfejthetett volna. Amerikában minden az egyéntől, míg vén Európánkban minden az államtól indul ki; amott a puritán egyházra fektetett társadalom csak az embert ismeri, s rá bízza a gondoskodást életéről és lelkiismeretéről; itt egy szűk és változó körbe vagyunk bebörtönözve, melyet a hatalom keze jelöl ki. Felismerve ezen igazságot, minden tisztán áll előttünk a látszólagos amerikai zavarban; itt kell keresnünk az igazi rendet, azt, mely az eszmék közösségéből, az egyéni szabadságnak kölcsönös tiszteletéből fakad. Franciaországban a kedvtelés egy nemével szokták idézni az olyan, rendőrség nélküli városok zavargásait, amilyen New York, vagy a Dél pusztáinak néhány ültetvényesén elkövetett sérelmeket; azonban a dolgok összesége szerint kell valamely országot megítélnünk. Hol belterjesebb az élet, hol látható inkább a haladás? Szabályos és mesterséges eljárásunkkal mit hoztunk létre harminc év óta Algériában? Hasonlítsák össze ezzel azt, amivé egy maroknyi gyülevész amerikai változtatta át Kalifornia sivatag partvidékeit!
Míg Tocqueville tapogatózva keresi a modern civilizáció törvényét, egy kitűnő moralista, Channing mindenkinek szemei előtt világításba helyezi azt. Channing az evangéliumból indult ki, és kimutatta, hogy a kereszténység lénygében individuális vallás; de tovább is ment, s kijelentette, hogy a világ csak akkor veszi elejét bukásának, ha erkölcseit és intézményeit a keresztény szellem hatja át. Olvasva azt, amit ő a rabszolgaság és háború ellen írt, érezzük, hogy a modern politika fel van találva, s annak diadalra juttatásához csak egy kevés bátorság és hit szükséges.
Tocqueville utolsó munkája, a L'Ancien Régime et la Révolution a legélesebb támadás a centralizáció ellen. Bebizonyítva azt, hogy a kérkedő kormányrendszer a monarchia hagyománya, és nem a forradalom vívmánya, lerombolt egy gyászos előítéletet és megfosztotta az összpontosítást azon népszerűségtől, mely azt eddig védelmezte. A vágás talált; ma a centralizáció hívei kénytelenek annak következtében magukat szüntelenül ismétlődő támadások ellen védelmezni. S álláspontjuk gyöngesége helyzetüket nehézzé teszi; előre láthatjuk, hogy nemsokára engedniük kell a közvéleménynek; nem lehet sokáig gyámság alatt tartani a népet, mely nagykorúnak érzi magát s használni akarja jogait.
