Ezen angol iskola mellett, amelynek Voltaire, Montesquieu és Delolme képviselői, volt egy francia is, mely az állam despotizmusát más oldalról ostromolta. Ez volt a fiziokraták iskolája. Quesnay és Turgot nem féltékenyek ugyan a hatalomra, sőt ellenkezőleg, a fejedelemtől várják a visszaélések megszüntetését és a társadalom jobb kormányzatát; azonban egy jelentős részében megtámadják az állam mindenhatóságát.
Ők földművelési és kereskedelmi szabadságot, valamint adóreformot óhajtanak. Jelszavuk, melyet gyakran kigúnyoltak – ami mindig könnyebb a megértésnél – a dolgoknak fejlődésük menetére hagyása, a laissez faire, laissez passer, a nemzeti munkára alkalmazva. És e jelszó nagy igazságot foglal magában. Quesnay nem vitatja el az államtól sem kifelé a védelmet, sem pedig benn a biztonságnak és a rendnek a fenntartását; nem alkussza ki a hatalomtól előjogait, mint Adam Smith iskolája; de ami az ipart illeti, méltán bizalmatlan az adminisztráció iránt, mely majdnem mindig akadályozólag hat, és még ott is, ahol támogatni akar, rombolást okoz.
Egy ide vonatkozó érdekes példát idézek a régi Franciaországból. Mindenki tudja, hogy XVI. Lajos uralkodása alatt Parmentier terjesztette el a burgonya művelését, az ő fáradozásainak köszönhetjük a nyomornak e becses ellenszerét. A burgonyát azonban a tizenhatodik század végével hozták Európába; mi okozhatta vajon, hogy csak két évszázad múlva vették észre hasznosságát? Franciaországra nézve a felelet könnyű. Behozatalakor azt állították az orvosok a burgonyáról, hogy bélpoklosságot, a tizenhetedik században pedig, hogy hideglelést okoz; és a felvilágosult kormányzat mindig magáévá tette az orvosok véleményét, és nem szűnt meg a közegészség fölött őrködni 1771-ig, amikor az orvosi karnak egy nyilatkozata megnyugtatta a kedélyeket.1
Mi magunkat bölcsebbeknek hisszük, és mégis nemrég történt, hogy egy kitűnő tábornok földművelésünkre nézve kevésbé pusztítónak nyilvánította a kozákok betörését, mint idegen juhfajok behozatalát! Azonban e fenyegetés dacára a tapasztalás bebizonyította, hogy van legalább egy szabadság, melyet Franciaország zavar és pusztulás nélkül elviselhet, és ez a húsvágás szabadsága!
Bármekkora ragaszkodással viseltettek is a hatalom iránt Quesnay és tanítványai, nem kevésbé követelték vissza mindenki számára a termékenyítő szabadságot. Nem tesz-e szükségessé a munka és vagyon megkímélése garanciákat az állam túlságos kiadásai, a háború vagy béke esztelenségei ellen? És hol vannak ezek a garanciák, ha nem a politikai szabadságban? Turgot reformjai, Necker tartományi gyűlései első kísérletek voltak az emancipációra, melyeket a forradalom virágzásukban letarolt, de amelyekről igaztalanság volna megfeledkezni. Olvasnunk kell e gyűlések jegyzőkönyveit, hogy beláthassuk, milyen hévvel tervezte a papság, a nemesség és a harmadik rend a népszerű javításokat; a robot megszüntetése, a koldulás eltörlése, utak, csatornák, közoktatás, mindezen kérdések bámulatos szabadelvűséggel oldattak meg. Azt mondják, hogy Franciaország nem tudja használni a szabadságot; igaz ugyan, miszerint gyakran egészen közönyös maradt választási jogaival szemben, melyeknek semmi hasznát nem vette, de valahányszor a tartományra, megyére és községre bízták saját ügyeinek kezelését, soha nem tanúsított se közönyt, se tehetséghiányt. Turgot és Necker helyesen ítéltek meg bennünket, amikor az épület alapjává a szabadságot tették; ide kell mindig visszatérnünk!
Lábjegyzetek
-
V. ö. Parmentier életrajzát Cuviertől. ↩
