A consulság, mint Staël asszony megjegyezte, restauráció volt. Bonaparte elfogadta a monarchia örökségét és átvette hagyományát, az embereket és dolgokat. Ő nem állította ugyan vissza az előjogok maradványát, de befejezte királyaink művét, mindent szabályosabb és erősebb centralizációhoz vezetett vissza. Erélyes adminisztráció, tökéletes egyenlőség és semmi szabadság: ilyen volt az első consul kormányrendszere. XIV. Lajos volt ő, több elmével és kevesebb habozással. Mint a nagy király, épp olyan féltékeny volt a hatalma iránt, abban a pillanatban vetette uralma alá a katolikus egyházat, amikor ez a szabadságot köszönettel fogadta volna; átalakította az egyetemet, visszaállította a cenzúrát, kiterjesztette hatalmát a franciák karjaira és lelkére egyaránt.
A restauráció visszatérése volt a királyi családnak, de nem a régi királyságnak. A Charta Montesquieu eszméin, nem pedig a hajdani monarchián alapszik, bárha ezt mondja egy előszó, melyet a látszat megmentése és a legitimitás népszerűsítése végett írtak. XVIII. Lajos nem feledte el a provencei gróf nézeteit, és a száműzetés is használt neki. Szerencsétlenségére a restaurációnak, melyet a külföld hozott be és az emigráció cselszövései kompromittáltak, fennmaradását ellehetetlenítő múltja volt. Egy bölcs és szilárd szellemre, egy új IV. Henrikre lett volna szükség, hogy az kibékíttessék Franciaországgal, a végzet azonban X. Károlyt adta nekünk, egyikét azon becsületes, de korlátolt egyéneknek, akik arra látszanak hivatva lenni, hogy elveszítsék az országokat. A restauráció alatt Franciaország mégis megízlelte a szabadságot, bárha ez még mindig csak a politikai szabadság volt. Folytak parlamenti csatározások, hozattak és töröltettek el választási törvények, de az adminisztráció nem gyengült; a királyból és a kamarákból összetett állam folyvást abszolút volt; nem engedték meg azokat a részletes szabadságokat, melyek szokásokká válnak és meggátolják a forradalmakat.
Az 1830-i események a hatalomhoz juttatták azokat, akik az előbbi uralom alatt a választási, szólás- és sajtószabadság mellett küzdöttek, és velük együtt a hazafias írókat, akik védelmezték seregeink dicsőségét az emigráció gyűlölete és igaztalanságai ellen. Nehéz volt a munka, mely rájuk nehezedett; rossz szemmel nézve a papság, megtámadva a royalisták által, csak a középosztályok ingatag ragaszkodására támaszkodva, mozgalmak közepette, a sajtó kereszttüzében kellett nekik a szabadságot megalapítani. Nem akarom megítélni a tizennyolc évig tartó kormányzatot, melynek olyan szomorú vége lett. Az élőkkel szemben a bírálat igen nehéz, s nekem nincs kedvem megtámadni a legyőzötteket. Még hagyján, ha ne szolgáltam volna én is azt a rendszert; én azt szerettem, osztottam illúzióit egész Franciaországgal együtt, és sajnálom azokat a nemes intézményeket, amik vele elbuktak. Azonban legyen szabad jeleznem a hibát, ami megakadályozta a szabadság meggyökerezését közöttünk, és amely nem egyes államférfinak, hanem a nemzet egészének volt hibája. Az, ami előidézte a vesztünket, mindig az állam hamis felfogása volt. Mi úgyszintén összetévesztettük a választási és a parlamentáris szuverenitást a szabadsággal.
Először is, volt szószékünk és sajtónk, amelyekkel mindent el lehetett mondani. Ezek bizonyára hatalmas garanciák, de az is szükséges, hogy legyen mit megvédeni e garanciáknak, hogy a védfalak mögött azoknak megőrzésére kész katonák foglaljanak helyet. A sajtóval és a szószékkel bizonyára szabad egy ország, de ebből nem következik, hogy meg is kedvelje az intézményeit. Hogy a polgárokban felébredjen a ragaszkodás a politikai jogaik iránt, időben hozzá kell őket szoktatni a nyilvános élethez, helyi gyülekezeteikre bízva a község, a megye, az egyház és az iskola ügyeit; élveztetni kell velük azokat a partikuláris szabadságokat, melyek a modern társadalomban inkább megilletnek bennünket, mint a szuverenitásnak végtelen kis része. E tekintetben, fájdalom, nem tették meg mindazt, amit tenni kellett volna. Engedélyeztek ugyan némi municipális jogokat, de ugyanakkor összevonták azon hálózatát is a centralizációnak, mely zsibbadásba ejti és ellankasztja Franciaországot.
A protekcionista rendszer, fenntartva a nagyiparosok befolyása által, alig enyhült; az oktatás csak lassan terjedt el, de mindig az állam kezei által, melyek kizárták a szabadságot. Ha megadták volna a katolikus egyháznak azt a függetlenséget, mellyel Belgiumban bírt, meghódították és lefegyverezték volna őt, mig olyan törvények fenntartása által, melyeket nem mertek többé alkalmazni, felingerelték a papságot és neki hódoltak meg. A társulási jog, e nagy tényező Angliában, betiltatott; a sajtó – nyűgökkel korlátozva és ezáltal kevés számú hírlapokra szorítva – veszélyessé vált, holott szétforgácsolása által könnyű lett volna azt ártalmatlanná, sőt támaszt nyújtóvá is tenni. Egyszóval megtartották a császári adminisztrációt, és bár azt kétségtelenül szabad szellem hatotta át és a nyilvánosság mérsékelte, az eredeti seb elpalástolva igen, de kigyógyítva nem volt. A népeket más úton kell a szabadsághoz vezetni.
A közvélemény – ellenvethetik – nem kívánt többet. A sajtóban és a szószéken inkább versenyeztek a hatalomért, mint beszéltek a hatalom korlátozásáról. Egyik párt követelte a tanítási szabadságot, hogy azt a maga hasznára zsákmányolja ki. A társulási jog csak az erőszakos tömegeknek vált volna hasznára, akik fenyegették az államot, a családot és a tulajdont. A hírlapbélyeg és kaució nélküli sajtó pedig kivonhatta volna magát a megtorlás alól. Ezen ürügyek csak látszólagosak; én megengedem, hogy engedtek azok befolyásának, és azt is bevallom, hogy a minisztériumok folyvást fenyegetve a szószékről és csak napokig élve, még a legszükségesebb reformok előkészítésére is alig gondolhattak.
De az sem kevésbé igaz, hogy Belgiumban ugyanazon nehézségek között és idő alatt meg tudták szervezni a szabadságot, míg Franciaországban minden a szószék nagyszerű, azonban meddő küzdelmeinél maradt. Ez ékesszólás volt, de nem politika. Észre is vették ezt, csakhogy igen későn, amikor már az örvény szélén álltak. Az ország, megunva a viszálykodásokat, melyek semmit sem használtak neki, közönyösen tekintett sorsa elé; csak egy felkelés volt szükséges, hogy megdöntsék a kormányzatot, mely őszintén szerette Franciaországot és tizennyolc évig megőrizte jólétét és biztonságát.
Az 1848-i forradalom kimutatta, mennyire távol áll a mi nemzedékünk a szabadelvű eszméktől. A restauráció alatt igaz elveket védelmeztek; Benjamin Constant, Madame de Staël, Jean-Baptiste Say és iskolája bírtak a szabadság érzetével, a császársági kormányzat felnyitotta a szemeiket. 1848-ban, 33 évnyi alkotmányos uralom után visszaestek az első forradalom legvégzetesebb tévedéseibe; két publicista azt hirdette, hogy „az egyén a társadalomért van, és nem a társadalom van az egyénért”; visszatérés volt ez a Társadalmi szerződéshez és a Convent zsarnokságához; az utópisták elnyomták a családot, indítványozva, hogy alakuljon Franciaország egy laktanyává; a törvényhozók, eltelve az 1789-i előítéletekkel és féltékenységekkel, nem képzeltek semmi célszerűbbet a demokrácia uralmának megalapítására a végrehajtó hatalom elerőtlenítésénél, mintha ennek erélyessége ne volna első garanciája éppen a szabadságnak.
E politikának menete nem volt kétséges; felvan az írva a történelem minden lapjára. A nép élt a szuverenitásával abból a célból, hogy lerázza nyakáról az anarchiát. A forradalmak, a polgárháborúk, a sajtó fenyegetései és dühöngései után félelmet idézett elő a szabadságnak puszta neve is, bár a szabadságnak semmi köze nem volt az ilyen túlkapásokhoz. Franciaország, mely munkájából élt, belefáradt e rendetlenségekbe s nyugalmat és békét kívánt minden áron.
Franciaország 1848-i története közös Németországéval, Spanyolországéval, Olaszországéval és mindazon országéval, melyekben a szabadság nem ment át a nép erkölcsei közé. Míg Anglia, Hollandia és Belgium, büszkén intézményeikre, nyugtalanság nélkül nézték a szélvészt, mely körülöttük dühöngött, az egész szárazföldön kihirdették a nép szuverenitását és lehetetlen alkotmányok fölött tanácskoztak. Mindez nagyon rövid ideig tartott; az 1848. év március havának vívmányai, ahogy azokat Németországban nevezik, olyan gyorsan elenyésztek, ahogy azok létrejöttek, anélkül, hogy bárki védelmükre kelt volna. Visszatértek a kiindulási ponthoz, sőt még annál is visszább, megelégedetlenül azzal, hogy csalódásaik száma eggyel több.
Mindazonáltal a politikai átalakulásnak ezen óhajtásában nem volt minden képtelenség; nem kellett sok tapasztalás annak előrelátásához, hogy a csend és az elfeledés egy évtizede után megint feltűnnek ugyanazok a problémák és ismét mozgásba hozzák az elméket.
Az eszmék sosem halnak meg, az elnyomás csak megtisztítja azokat: amikor szeretnek, a népek – éppen úgy, mint az emberek – még összetartóbbak lesznek szenvedéseik, mint a siker által. Így van ez most egész Európában; új vágyak, régi remények élednek fel, egy új fázisa ez annak az eszmemozgalomnak, mely bennünket hetven év óta ismeretlen jövő féle vezérel. Ezt a fázist kell most tanulmányoznunk.
