Ez az, amit érzett és megírt báró Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra című munkájában. B. Eötvös kevéssé ismeretes Frankhonban, bárha Magyarország legkitűnőbb fiainak egyike. Mint költő, politikai és regényíró jelentős szerepet játszott, és közoktatásügyi tárcát is viselt. Ma1 elnöke ő a pesti akadémiának; meghívatott a birodalmi tanácsba és a politikai élete kétségkívül még nincs befejezve, bárha – feltéve, hogy babonás – csak mérsékelt ambícióval bírhat. Ha ugyanis hitelt adhatunk annak, amit Pulszky Eötvös legjobb regénye, a Falu jegyzője angol fordításának élén elbeszél, 1837-ben egy francia jósnő ezeket mondotta neki: „Ön gazdag; ön szegény lesz; nőül vesz egy gazdag hölgyet; miniszter lesz és a vérpadon fog meghalni.” A jóslat teljesült az utolsó pont kivételével, mely – reméljük – nem egyéb hazugságnál. Azonban ha visszagondolunk Eötvös barátja, Batthyány vértanúra, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy az osztrák kormánnyal szemben sem mérséklet, sem patriotizmus nem biztosíthat egy becsületes embert arról, hogy nem fog a hóhér kezei alatt meghalni. De bármi álljon is e jóslatról, Eötvös egy figyelemre méltó munkát írt, mely ránk, franciákra nézve egy kissé igen tudós alakban nagyon helyes eszméket tartalmaz a modern népek fölött uralkodó három nagy kérdés, a nemzetiségre, az egyenlőségre és a szabadságra vonatkozólag.
A szabadság problémája, melynek a szerző – aki arra vezeti vissza a másik kettőt – az első helyet adja, kimerítőbb módon van megvilágítva, mint Mill iratában. Különböző szereplési körbe helyezve, Eötvös helyesebben meghatározta az állam feladatát; a politika, melyet védelmez, anélkül, hogy alapjában Milltől eltérne, mérsékeltebb, s a szárazföldön inkább alkalmazható. A történelemmel kezében kimutatja Eötvös, hogy napjainkban nagy birodalmak létezése szükségességgé vált; ez képezi biztosítékát a nemzetiségnek és függetlenségnek; nincsenek azonban nagy birodalmak, amelyekben ne volna az államnak is nagy hatalma. A középkori, a feudális és municipális eszmék ideje lejárt; a feladat többé nem az, hogy a központi erőt helyi kiváltságok által korlátozzuk, hanem hogy előmozdítsuk az egyén fejlődését anélkül, hogy csorbát ejtenénk az állam legitim hatalmán. E feladatra vonatkozólag íme ezen szerzőnek éppen olyan elmés, mint új és helyesen leszármaztatott eszméi:
Az állam célja minden polgár erkölcsi és anyagi érdekeinek védelmezése. Az állam fenntartása tehát a szabadság első garanciája; nélküle biztonság nem létezik. Hogy megvédessék kifelé a nemzeti függetlenség, s benn minden egyénnek joga, jelentős erőre van szüksége az államnak; ezen erő azonban csak az eszközök és az akarat egyesítése által állítható elő. Azon elemeknek, melyek a modern civilizációt alkotják, többszörözésével és komplikációjával a hősök kora, kik mindent önmaguk által cselekszenek, elenyészett, és napjainkban az akarat és eszközök egységét csak egy szervezet, egy rendszer: az összpontosítás adhatja meg. Hogy az állam betölthesse mindenki által elismert feladatát, szükséges, hogy erélyes összpontosításra alapítsák. Csakhogy ezen összpontosításnak, mely nem terjedhet ki mindenre, határai is vannak, mégpedig azonosak az állam legitim cselekvésének korlátáival.
A feladat ugyanaz; az állam különbözik mind az egyéntől, mind a társadalomtól; következőleg létezik egyéni és társadalmi élet, mely kívül esik jogkörén; azonban mindenütt, ahol az államnak szabad cselekedni, őt illeti meg „az utolsó szó,” hatalmának abszolútnak, vagy más szóval összpontosítottnak kell lenni. Imperium nisi unum sit, esse nullum potest,2 mondta már Sciprio is Cicero „köztársaságában.” E tekintetben Rousseau elméletei is igazságot tartalmaznak. Amikor a függetlenség és a közbéke forog kérdésben, okunk van mondani, hogy az állam összesége a polgároknak, hogy a közjó mindenkinek java, a közakarat mindenkinek akarata. Ha háború vagy forradalom üt ki, vajon ki nincs azáltal fenyegetve? Egészen másként van azonban, ha csak a közérdek nevében szólunk; itt Rousseau rendszere tarthatatlannak mutatkozik. A belkérdések tekintetében, melyek nem érintik a közbiztonságot, még az általános szavazati joggal bíró országokban is az állam akarata nem egyéb a többség nézeténél, mely a tapasztalás bizonyítása szerint gyakran igazságtalan és igen könnyen a kisebbségek és az egyén elnyomásává fajul.
Hol találhatunk biztosítékokat a többségek ezen zsarnoksága ellen? Az alkotmányos kormányzatban? Nem, mert ez a többségek kormányzata, mely szintén igazságtalan és erőszakos lehet. Ez nem azt jelenti, hogy Eötvös kevésre becsüli az alkotmányos intézményeket; tizenkét év óta védelmezője ő azoknak, és meg kell vallanunk, hogy Magyarországban jelenleg ezen hűség őszinte szeretetet feltételez. Eötvös azonban nem várja ezen intézményektől azt, amit nem adhatnak meg. Nemzeti képviselet, szabad sajtó és szószék mérséklik ugyan a belkormányzatot és megadják az erőt a nemzeti becsületnek ellenségekkel szembeni fenntartására, de bármilyen nagyok és szükségesek legyenek e garanciák, elégtelenek az egyén védelmezésére. Amikor vallásos vagy politikai szenvedélyek lángba borítják az országot, mi akadályozza meg a közvéleményt az erőszak használatában, vagy a kamarákat az üldözés elrendelésében? A tizenhetedik században a katolikusok ellen hozott angol törvények éppen olyan kegyetlenek és igazságtalanok, mint a Franciaországiak, melyekkel a protestánsokat elnyomták, pedig az előbbieket a parlament alkotta. Egy kissé távolról választottam ezt a példát, hogy elejét vegyem a nagyon erős kritikának, de nem kell sokáig keresgélni emlékezetünkben, hogy meggyőződjünk arról, hogy vannak idők, amikor a sajtó nem csalhatatlan, és hogy nem kell mindig részrehajlatlanságot várnunk a törvényhozó testületektől.
Hol találhatunk tehát erős garanciákat az egyén megvédésére az adminisztráció és a politikai többségek ellen? Erre nézve csak egy eszköz létezik: az állam korlátozása, azon körnek a kijelölése, amelyben abszolút hatalmat gyakorol, de amin túlmennie nem szabad; más szóval az összpontosításnak, mely jó és legitim, ha védelmezi az ország függetlenségét és békéjét, de zsarnok és forradalmi, amikor túllép jogkörén, ellenébe állítandó az egyén önmaga általi szabad kormányzata, a „self-governent”; nincs ennek megjelölésére nyelvünkben szó, mert maga a tárgy sincs birtokunkban.
Az egyéni, vallási, társulási, tanítási, sajtó és municipális szabadságok mint természetes és szükségképpeni következmények folynak e személyes kormányzatból. E téren Eötvös ugyanazon eszméket fejtegeti, mint Humboldt és Mill; biztos jele az igazságnak, ha különböző szellemek, eltérő pontokból kiindulva, így találkoznak anélkül, hogy egymást keresték volna. S vajon van-e ezen eszméknek szüksége a tapasztalás szentesítésére? Csak szemeinket kell felnyitnunk, hogy válaszolhassunk arra a kérdésre, hogy Anglia vagy Ausztria, Amerika vagy Franciaország, Belgium vagy Nápoly szenved-e a forradalmak betegségében. Valóban el lehet mondanunk, hogy a centralizáció és a forradalom kölcsönösen idézik elő egymást. És szegülhet-e valami ellene a reformnak, mely által az állam semmit nem veszt, hanem csak felcseréli az akadályozó és veszélyes kiváltságokat befolyással és valódi erővel? Az, ami ennek ellenszegülhet, az előítélet. Mi el vagyunk telve római és görög eszmék által, melyeket fellelhetünk a demokratikus és szociális teóriák fenekén is. Mindezen állítólag szabadelvű teóriák a népnek csak képzeleti szuverenitást nyújtanak, a valóságban pedig az állam despotizmusát alapítják meg. Ha azt akarjuk, hogy a civilizáció a fejlődés útján haladjon; ha le akarjuk fegyverezni a forradalmat, fel kell szabadítanunk az egyént, ki kell fejlesztenünk a személyes szabadságokat.
Kevés hittel vagy bátorsággal bíró egyénekszüntelen ismétlik előttünk, hogy napjainkban a haladás lehetetlen; összehasonlítják korunkat a római császárság végnapjaival, s a civilizáció túlcsapongásaiból eredő hanyatlásról beszélnek; ugyanazon anyagi élvezetvágy – mondják – ugyanazon hiánya az elveknek az egyéneknél és a tömegeknél; ugyanolyan meghunyászkodás a hatalom előtt, bármilyen legyen is az; ugyanolyan megvetése mindennek, amit századok tiszteletben tartottak, s ugyanazon üresség az emberi lélekben. Ezek azonban csak felületes észrevételek; szerencsénkre a két társadalmat nagy távolság választja el egymástól. Amikor a régi civilizáció elveszett, munkája be volt fejezve, az egyén már át volt szolgáltatva az államnak. Mindazon híres jogtudósok, a Papinianusok, Paulusok és Ulpianusok sohasem tanítják, hogy a polgárnak mint embernek jogai vannak, melyeket a fejedelem is köteles tiszteletben tartani: az egyénnek e szentsége keresztény eszme, melynek a pogányság még sejtelmével sem bírt. Ma ezen eszme képezi civilizációnk alapját. A dogma talán meggyengült, de érzelmeink a humanitásra, a testvériségre és egyenlőségre, a kereszténységnek e lényegére vonatkozólag erősebbek, mint valaha. A római birodalom végszakában a zsarnokság terhe elfojtotta a haza és szabadság szeretetét; a hajdani civilizáció szelleme elenyészett. Ma a szabadság, de a polgári, egyéni, keresztény szabadság szenvedélye növekszik és egyre nagyobb teret foglal el. Minden forradalmon keresztül, az egyenlőség, nemzetiség és alkotmány neve alatt mit keresnek, mit kérnek a nemzetek, ha nem a szabadságot? A társadalom, melynek ilyen vágyai vannak, nem közeledhet halálához.
Valamely civilizáció akkor enyészik el, amikor elveszti éltető eszméjét; mi ellenkezőleg egy új eszme születési vajúdásai közt élünk s ezen eszme felé törekszünk csüggedés nélkül, nem riadva vissza semmi szerencsétlenségtől. Ne engedjük magunkat a puszta látszat által tévedésbe ejtetni. Az ó bor, mely már romlásnak indult, és az új, mely forr, egyenlően zavarosok, de az elsőből használhatatlan, az utóbbiból jó ízű nedv válik. Bízzunk a jövőben.
A küzdés nehézségekkel jár, a nap sötét; az, ami mozgásba hozza a szárazföldet, nem a hatalomért versenyző két párt, hanem két civilizáció; Róma és Germánia ismét megnyitják örökös küzdelmüket; a pogány és keresztény eszme, a despotizmus és szabadság csatáznak a világ uralma fölött; de bármilyen félelmes is a próba, az eredmény nem lehet kétséges. Amikor valamely igazság napvilágot lát, amikor szemeink egy felkelő, új csillag felé fordulnak, a siker csak az idő kérdése. A szenvedélyek elvénhednek és megváltoznak, a pártok gyengülnek, de az igazság nem hal meg. Kétségtelenül olyan országban, mint Franciaország (ezt is Eötvös mondja), ahol minden részletes organizációt leromboltak, ahol úgymond elvették az egyéntől önmaga kormányzásának képességét, hosszabb idő fog kelleni a megcsökönyösödött rendszer álalakítására. Azon fa, melyet félszázadig mesterségesen nyestek, nem hajthat egy éjjel szabad és erős ágakat, s sok idő telik bele, míg védő árnyékának örülhetünk; de ez mitsem tesz. Az eszme követi pályáját, meghódítja a szellemeket, az állam elvégre tudatára jut valódi érdekének, s az átalakulás megtörtént; mihelyt az állam nem nehezedik többé a polgárra, a szabadság csodálatos hatalommal fog felvirágzásnak indulni.
Ahogy végül Eötvös mondja:
Bátorság; a keresztény civilizációnak nem hanyatlása, hanem teljesedése áll előttünk. Minél nagyobbaknak tűnnek előttünk a veszélyek, melyek civilizációnk büszke hajója körül tornyosulnak e pillanatban; minél iszonyúbban fenyegetnek a hullámok, annál bizonyosabbak vagyunk benne, hogy a parthoz közeledünk.
Talán szükségünk volt az utóbbi idők minden szenvedéseire, hogy elhagyjuk politikánk eddig követett, hibás útját; most már csak egy kis erély és odaengedés szükséges. A kötelesség ki van jelölve, a győzelem bizonyos; az eszmék világában ez mindig az igazságot és az annak szolgálatában álló bátorságot illeti. A kereszténységre és az igazságra fogják tiszta kezek azt a lakást építeni, mely védelmet nyújt gyermekeinknek.
Hat éve annak, hogy Eötvös e gyönyörű szavakat írta; akkor ábrándozónak tartották; Ausztria azt hitte, hogy megerősödik, ha húsz különböző nemzetet a centralizáció járma alá kényszerít; ma a nem méltatott teoretikus eszméi győzedelmeskednek. Vajha Magyarország is meghallgatná bölcs tanácsadásait, belátva, hogy századunkban a szabadságnak nem azok a létfeltételei, amelyek a régi hűbéri alkotmányok korában voltak; ma –mint Eötvös helyesen mondja – a feladat nem az állam gyengítése, hanem az egyén erősítése.
