Wilhelm von Humboldt és az állam tevékenységének határai

Az állam valódi attribútumairól a legjobbkönyvek egyikét Wilhelm von Humboldt írta.¹ Franciaországban mindenki hallott ugyan beszélni Alexander von Humboldtról, ezen óriási szellemről, kit a tudomány néhány évvel ezelőtt elvesztett, de kevesebben ismerik bátyját; Németországban mindkettőt egyenlő fokra helyezik. Mint a modern filológia teremtője, mint keresztény bölcselő, kitűnő államférfi, valamint az alkotmányos szabadság védelmezője egy olyan korban, amikor annak megvetése annyi előnnyel jár, Wilhelm von Humboldt azon eredeti szellemek közé tartozott, akik mindig a dolgok kútfejét fürkészik s megtermékenyítenek mindent, amihez nyúlnak. 1792-ben Dalberg báró, a későbbi birodalmi választó kérésére írta meg tanulmányát „az állam tevékenységének határairól.” A forradalom háborúi tartották kétségkívül vissza őt munkájának kinyomatásától, mely akkor úgysem talált volna olvasókra. Aki akkor a szabadságról gondolkozott, azt csak azért tette, hogy gyalázza azt. Humboldt műve egészen el lett feledve, s csak tizenhat évvel szerzője halála után jutottak azon szerencsés ötletre, hogy azt sajtó alá bocsássák. S elég különösen, a hatvan évet átélt munka ekkor is újdonság volt.

Ez könnyen megfejthető. A Humboldt általvédelmezett eszmék azon alkotmányos iskolának voltak eszméi, mely 1789-ben részesült a közvélemény tetszésének első jeleiben. Humboldt Necker és Mirabeau tanítványa volt; Mirabeau politikai végrendeletéből, a „közoktatásról” tartott híres beszédéből vette ő könyvének e jeligéjét s alapeszméjét:

A nehézség az, hogy mindig csak a szükséges törvények hirdettessenek ki, hogy folyvást híven szem előtt tartassák a társadalomnak ezen valóban alkotmányos elve, hogy óvakodjunk a kormányzási dühtől, a modern kormányrendszerek e leggyászosabb betegségétől.

E termékeny eszméket a forradalom elfojtotta, a császárság megvetette, a restauráció nem vette eléggé számba; de mert igazak, mindig feltűnnek, s vannak pillanatok, amikor pallosként hatják át a lelket. Mi jelenleg ilyen pillanatokat élünk. Humboldt érdeme, hogy bölcseleti formát adott ezen eszméknek, hogy visszavezette a szabadságot egy erkölcsi elvre, hogy kimutatta, miszerint e szabadság félreismertetve azok által, akik rágalmazzák vagy félik, nem egyéb, mint magának az egyénnek élete, a társadalomnak ereje.

Szerinte a végső, a legmagasztosabb cél, melyet az ember itt, e földön maga elé tűzhet, melyet az ész változhatatlan törvényei előírnak számára az, hogy tehetségeinek összesége kifejlesztésre kerüljön, az öntökéletesítés, még szenvedések árán is. Ez feladata az embernek, a kereszténynek, a polgárnak. Ahhoz, hogy e tökéletesedés teljes, hogy e fejlődés összhangzó legyen, két feltétel szükséges: a cselekvés szabadsága és a helyzetek különfélesége. Ezen utóbbi feltétel könnyen csodálkozásra indíthat, és meglehet, nem is fogjuk fel egyszerre annak értelmét. S mégis ez az elmélet eredeti része, ez tanúskodik a legmélyebb államférfi belátásról, ebben előzte meg Humboldt egy félszázaddal kortársait.

A középkornak úgy, mint XIV. Lajos korának eszménye az egység minden dologban, a vallás, erkölcs, tudomány és ipar terén. Ezen egységet mesterséges eszközök által igyekeznek elérni: az állam állítja azt elő és tartja fenn. Így tehát nem a szellemek összhangzásán alapuló valódi egység, hanem egyformaság, azaz külső szabály, üres alak létezik, melyet az élő erőtől minden oppozíció megtörése által nyernek. A nép nem hisz, hanem hallgat; ez a csend és a mozdulatlanság uralma.

Ma már mindez másképpen van. Az emberi szellem szabatosabb és helyesebb felfogása igazabb eszmét adott nekünk az egységről. Az emberben, mint a természetben, végtelen különféleségeket engedünk meg: az egész, a különböző hangjegyek harmóniája hozza létre az élő egységet, melyet keresünk.

Colbert újjá kívánta alakítani az ipart, törvények által szabályozva a kelmék minőségét, szélességét és színét; napjainkban már tudjuk, hogy itt semmi tennivaló nincs, csak saját menetére kell hagyni a dolgot; a gyáros személyes érdeke teljesen biztosít minden szükséglet fedezéséről.

Bántalmazás nélkül megtűrni egy maroknyi protestánst, ez XIV. Lajos szemeiben olyan vak politika lett volna, ami vesztét idézte volna elő az államnak; mi megnyugszunk abban, hogy nem akarunk bölcsebbek lenni Istennél, s eltűrjük, amit ő megenged; és a tapasztalás minden nap tanúsítja, hogy a vallásszabadság nem árt az egyházaknak és hasznára válik az államnak. A katolicizmus életerősebb a pogány Angliában, mint a hívő Spanyolországban.

Németország egyetemein mindenki tanár lehet és azt adhatja elő, ami neki tetszik; nem erőszakolnak a tanulókra sem mestereket, sem rendszert, s vajon a Rajnának melyik oldalán virágoznak inkább a tudományos ismeretek?

Mindenütt, az emberi tevékenység minden ágában a változatosság eszközli a haladást és az életet.

Ezek az új szempontok megdöntötték a régi politikát. Megértették végre, milyen rossz és meddő munka az egyöntetűségnek a törvények zsarnoksága általi kikényszerítése. Hogy valamely ország gazdag, iparűző, erkölcsös és vallásos legyen, szükséges, hogy semmi se gátolja az emberi képességek végtelen kifejlődését, szükséges más szavakkal sértetlenül tiszteletben tartani az egyén szabadságát.

Az állam feladata Humboldt szerint két dologban összpontosul: kívülről a nemzeti függetlenség megvédésében, benn a béke fenntartásában. Íme, az állam határai. Humboldt átengedi az államnak a hadsereget, tengerészetet, diplomáciát, pénzügyet, legfőbb rendészetet, igazságszolgáltatást, az árvák és a tehetetlenek gondozását; de elvonja tőle a vallást, nevelést, erkölcsöket, kereskedelmet és ipart, s mindezt két alapelve, a cselekvés szabadsága és a helyzetek változatossága értelmében.

S vizsgáljuk meg, hogy a valóságban mekkora az állam befolyása még ott is, ahol a lelkiismeret nem áll neki ellent. Tehet-e az adminisztráció egyebet, minthogy rendeletei által megállapítsa a legkisebb közös nevezőre alapított nemét a gépies egyöntetűségnek? Ezáltal azonban meggyengül az egyéni erély, elszunnyad a gondolat, elsatnyul a jellem, elnyomást szenved a felelősség. Ha megcsonkítják a társadalmat e prokrusztészi ágyon, olyan terhet helyeznek az állam fölé, mely azt összeroskadásra kényszeríti. Gyengítve vagy erősítve lesz-e az által az állam, ha egyidejűleg zsarnokká, fösvénnyé és pazarlóvá tesszük? S ha ez áll, amikor csak érdekekről is van szó, mennyivel inkább igaz akkor, amikor az emberi szellem az, mely semmi által nem igazolható elnyomás alatt szenved?

Felhozható e, hogy Humboldt megtagadja azállam erkölcsi jellegét, s a hatalmat az utcai rendfenntartásával megbízott csendőr szerepére szorítja? A legkevésbé sem, ilyen eszmére nem gondolhatott a gyönyörű Levelek egy barátnőhöz szerzője, a legbecsületesebb és a legvallásosabb kedélyek egyike. A társadalom nem élhet vallás, erkölcs, nevelés, ipar és kereskedelem nélkül; azonban nagyon jól fenntarthatja magát, ha nincsenek benne hivatalos erkölcsök, uralkodó egyház, nemzeti nevelés, iparűző kasztok és kereskedelmi monopóliumok. Az-e a vallásos és erkölcsös állam, amelynek polgárai jámborok és őszinték, vagy ahol az állam szabályozza a hitet, a magaviseletet és szenteskedésre kényszeríti az alattvalókat? Az erényt, igazságot és tudományt a fejedelmek rendelete vagy az emberi szellem szabad munkája hozza-e létre? Minden kérdés ebben összpontosul. Humboldt nem rombolja le és nem gyengíti meg egyetlen elemét sem a társadalomnak, sőt ellenkezőleg, több erélyt és cselekvőképességet akar adni annak; ő ismét ruganyosakká teszi az összenyomott erőket, és arra törekszik, hogy minden polgár többre legyen képes, hogy mindeniknek erélye által növekedjen az állam hatalma.