Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: X. fejezet: A nemzetek birtokává lett föld kiaknázása

Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: X. fejezet: A nemzetek birtokává lett föld kiaknázása

Figyelemmel néztük végig a történeti ciklust. Mindenütt, Kínában épp úgy, mint másutt, a közös birtok igyekezett, vagy igyekszik magántulajdonná átalakulni. Még a kis svájci kantonok se képeznek kivételt, mert az allmendek ott a területnek kis részét, a szántóföldeknek elenyésző töredékét képezik.

Ha azt nem akarjuk állítani, hogy a világ a puszta véletlen szüleménye, ha az egyetemes jellegű társadalmi tényeket a természet törvényeinek megfelelőjeként kell venni, akkor bizonyos, hogy természeti érvek hozhatók fel a magántulajdon mellett. A magántulajdon jobban megfér a modern civilizációval, elősegíti az egyén szabad terjeszkedését, edzi a magán kezdeményezést, sokoldalúvá teszi a kultúra haladását. Azt ellenben, hogy a föld nagy terjedelmű államjavakká alakuljon át, jelentős, sőt szinte leküzdhetetlen nehézségek gátolják.

Ha az emberi faj sosem ismerte volna a birtokközösséget, azt lehetne állítani, hogy az emberek, miután még nem érezték annak áldásait, lassanként el fogják enyésztetni a magántulajdont, és magasabb fajú rendszer felé törekszenek, melyet a gondolkozás vagy a megközelítő jellegű tények észlelete fog velük megismertetni. Abból, hogy a rabszolgaságot ismerte és alkalmazta majdnem az egész emberiség, nem következik, hogy ezt az intézményt természetesnek, humánusnak kell tartani. De a magántulajdont nem lehet így felfogni, mert az nem volt az emberiség kiindulási pontja. A birtokközösség volt a kezdetleges állapot, és ebből az emberiség fokozatosan kibontakozott, a sok akadály dacára, mert úgy követelte azt a szükségesség, a társadalom előnye, az ösztön és a józan okosság; és megalakult a magántulajdon, mindig világosabb és szabatosabb jelleggel.

Elölről kezdjük tehát a kísérletet, melyet hosszú századokon át megtettünk az egész földön, és amely mindenhol meghiúsult? Egyesek, írók, akiknek száma csakugyan egyre növekszik, ezt ajánlják. Minden nyelven dicsőítik azt a tényt, hogy a föld „nemzeti tulajdonná” lett. De megállítjuk őket már az első szónál. Ez a „nemzeti tulajdonná válás” csak fél rendszabály volna, ha ugyanis a családnak vagy az egyénnek nem lehet kizárólagos joga a földhöz, melyre a véletlen helyezte, miért lehet hozzá joga egy nemzetnek? A bor kellemes ital minden embernek. A dús völgyek, melyeken az terem, miért képezzék a francia, spanyol, olasz vagy portugál nemzet kizárólagos tulajdonát? Miért ne birtokolják azokat a skandinávok, lappok és eszkimók?

Ha a magántulajdon nem létezik, akkor a nemzet is – épp úgy, mint az egyén – nyilvánvaló csalást követ el, mikor magának tartja meg a területet, melyet örökölt. A földnek „nemzeti tulajdonná válása” tehát fél rendszabály, ami csak a szűk látókörű, felületes elméket elégítheti ki. Sokkal messzebb kell mennünk, amint azt egy előző fejezetben kimutattuk.

Az amerikaiak, akik a kínaiakat ki akarják tiltani országukból, végső soron mire is hivatkoznak? A birtokba vételből és öröklésből eredt jogra, mely a magántulajdon alapját képezi! Igen ám, de hogyha az első birtokba vétel és az öröklés nem adják meg az egyénnek a kizárólagos tulajdonjogot, akkor nem adják meg az amerikaiaknak sem a kínaiak ellenében. A föld vagy az egyéné, vagy az összes emberiségé. A nemzet olyan közbeeső fogalom, amelynek itt nincs semmi értéke. A földnek „nemzeti tulajdonná válása” balgaság, mert szabadalmat teremt. Ha az egyénekre nézve megszüntetjük a föld tulajdonára való jogot, akkor ki kell mondanunk, hogy a föld az egész emberi fajé. Az amerikaiak, amikor kitiltják területükről a kínaiakat, meglopják őket.

Ez az ellenvetés alapvető tétel, melyet elegendően fejtegettünk, és melyet most csak felemlítünk. A kollektivisták több kategóriájával állunk szemben; vannak igazi, következetes, nyíltan bevallott kollektivisták, mint a Colins elveit követő kis belga-francia iskola; vannak írók, akik a kollektivizmus felé hajlanak, mint Émile de Laveleye, John Stuart Mill és nevezetesen Henry George. Mellőzzük a bölcsészeket, mint Herbert Spencer és François Huet, akik spekulatív okoknál fogva, a tettek és eredmények ismeretének teljes hiányával, többé-kevésbé kikeltek a földet birtokló magánosok ellen; mellőzzük ezúttal a radikális, teljes kollektivizmus hirdetőit is, mint Karl Marx és hívei. Fentebb láttuk, hogy ezen elméleteknek mi a kiindulási pontja; felemlítjük, de nem bíráljuk újból. Az a priori érvek, melyeket ezek a különféle nézetű írók felhoznak, a következők: minden embernek elévülhetetlen, ősi joga van a föld élvezésére, és az emberi lény, mely a földnek nevezett elsőrendű munkaeszközzel nem bír, nem képes táplálkozni, rabszolga, akit végleg ki lehet kergetni a világból; csak úgy él, hogy megtűrik. Ezt az érvet hozza fel Herbert Spencer. A birtokközösség tételének megokolására felhozzák azt a feltevést is, hogy a föld értéke, jövedelme, járadéka folyvást növekszik, magától, a birtokos munkája nélkül, úgyhogy igazságtalanság örök időkre odaengedni neki a természet ingyenes adományát. Az örökös magántulajdont nehezíti, elítéli a meg nem érdemelt értéknövekvés, amit az angolok „unearned increment”-nek neveznek.

Azon tan mellett, hogy a föld a nemzet tulajdonát képezi, gyakran azt is felhozzák, hogy a tulajdon, miután elvesztette társas jellegét, szabadalommá lett, mellyel nem jár kötelezettség és melynek nincs más célja, mint a magán előny.

A történelmi érveken kívül ezek a premisszák, melyeket a kollektivizmus felé hajló vagy tisztán kollektivista irók fel szoktak hozni. A rendszer, melyet ajánlanak, és melyet a hiányosnak mondott mai rendszer helyébe akarnak állítani, oda vezetne, hogy minden ember, miután elévülhetetlen joga van a föld élvezéséhez, a földet tényleg élvezze, hogy minden egyén, miután a föld feltétlenül szükséges munkaeszköz, ezt közvetlenül birtokolhassa. E rendszerrel ezenfelül azt is elérnék, hogy a köztulajdon előnyösebb legyen a társadalomnak, mint a magántulajdon, és az egész emberi fajnak több anyagi termést és több erkölcsi élvezetet szerezzen.

A magántulajdon ellen felhozott kritikák szerint ezeket kell elérni a közös tulajdon segítségével. Ha ez nem sikerül, akkor a birtokközösség rendszere nem váltja be ígéreteit, mert helyreállítja azt, amit oly rossznak nyilvánított. Pedig, ha megvizsgáljuk a javasolt reformokat és az alkalmazás eszközeit, emezek és az ígéretek közt óriási űrt találunk. Még egyetlen komoly író se volt elég esztelen azt ajánlani, hogy térjünk vissza tökéletesen a kezdetleges birtokrendszerhez, a faluközösséghez, elfogadva ennek kizáró jellegét, kisorsolási eljárását. Laveleye óhajtja ugyan, hogy az allmendet tartsuk fenn, ott pedig, ahol elenyészett, élesszük fel, de maga sem hiszi, hogy ez a rendszer általánossá válhatna és az egész föld kerekén alkalmazást nyerhetne. Éles elméje észreveszi, hogy a régi kollektivizmust aláaknázták és megsemmisítették, nem a véletlen vagy egy külső esemény, hanem a tények hatalma és az emberek természete.

Ahogy a Propriété et de ses formes primitives c. műve 249. oldalán írja:

Ne ringassuk magunkat illúziókba, mert a földművelők szövetkezeteit nehéz lesz mindenütt meghonosítani. Hogy Assingtonban (Anglia) és a tellowi uradalomban (Németország) a kísérletek sikert mutattak fel, ez nagy részben Gurdon és von Thünen urak nagy befolyásának köszönhető. A régi faluközösségek voltaképp mezőgazdasági kooperatív szövetkezetek voltak, melyeknek alapját a vérrokonság, a családi kötelékek és az ősi hagyományok képezték; és azok mégis eltűntek; nem a kormány ellenségeskedése miatt, hanem mert lassan aláaknázta az individualizmus – nevezzük, ha úgy tetszik, önzésnek – mely korunkat jellemzi. A meggyengült családi érzület helyén fog-e oly hatalmasan fejlődni a kollektív testvériség érzülete, hogy a jövő szövetkezeteinek összetartó kapcsa legyen? Szabad ezt remélni, és a mai helyzet nehézségei felettébb kívánatossá teszik.

Aki ilyen törékeny, kézzel nem fogható alapon táplál reményeket és óhajokat, és mégis át akarja a társadalmat azokhoz képest alakítani; aki azon kezdi, hogy megdönti a mait, mely végül is annyi anyagi jólétet, szabadidőt, szellemi és erkölcsi élvezetet nyújt a művelt emberi fajnak – az a játékos temperamentumával bír. Tehát az ősidők birtokközösségét nem bírta fenntartani sem a százados hagyomány, sem a szoros családi kötelék, sem a vallásos érzet; ma pedig a hagyomány ellenkező jellegű, a családi érzés eltompult, a vallásos érzés, melyet a hatalmasok kíméletlenül üldöznek, a szakadatlan üldözések folytán teljesen elgyengült, és mégis akad, aki azt hiszi, hogy azok az eltűnt intézmények újjászülethetnének, tartósak lehetnének! Milyen ellentmondásokba tudnak keveredni azok a reformátorok! Egyfelől ócsárolják „az individualizmust, az önzést, mely korunkat jellemzi”, másfelől meg a tőlük kitelhető szidalmakkal halmozzák el a szövetkezeteket, melyek, mint pl. az egyházi szerzetek, az egyént alárendelik a szövetkezeteknek és ennek megfontolt akaratát az egyén változó hajlamai fölé helyezik.

De ha megvalósítanák is az ősi szokás szerinti földközösséget, azzal még nem változtatnák meg lényegesen az emberek helyzetét, mert az a földdarab, mely a városok lakójának jutna, szerfölött csekély volna. Párizs városa 7802 hektárra terjed; abból 714-et a folyó foglal el, ezret pedig az utcák, utak és terek; marad tehát 6000 hektár, amit fel kellene osztani 2 240 000 lakos közt; jutna tehát egy lélekre 26 négyzetméter, illetve száz négyzetméter, tehát egy „ár”, egy családnak. Vagy, ha úgy tetszik, vegyük Párizs városa helyett a Seine körzetet; az terjed 47550 hektárra, és lakik benne 2 750 000 ember, azaz mintegy 58 egy-egy hektáron; akkor jutna 2 ár egy lakóra, 7–8 ár egy családra, vagyis körülbelül a századrésze annak, ami a megéléshez szükséges. Hogy tehát helyreállíthassuk a régi földközösséget, ahhoz az kellene, hogy felszántsuk az összes város helyét, és az ott élő lakosságot kergessük szét a világ négy tájékára. Azt is beláthatja mindenki, hogy az ipari célokból űzött mezőgazdaság, a gondos állattenyésztés nem folytathatók az időszakonként kisorsolt kis telkeken. Olyan rendszer az, amely el van ejtve, és amelyet legfeljebb kivételes esetekben lehet elfogadni.

Néha tanácsolják az új országoknak, Ausztráliának, La Platának, az Egyesült Államoknak. De ott is haboznak, és úgy látszik, nem az összes földet, hanem csak egy részüket akarják közösként meghagyni. Ahogy Lavaleye írja:

Minden községben a határ egy részét fenn kellene tartani oly célból, hogy időszakonként fölosztassék a családok közt, amint azt a svájci erdei kantonokban látjuk.

A határ egy része! Ez is egyike ama félrendszabályoknak, melyekhez a felvilágosodott elmék csak azért folyamodnak, mert belátják, hogy az a megoldás, melyet ők szeretnének, teljességgel kivitelezhetetlen.1

Miután az ősi faluközösség formulája nem felelhet meg a mai kornak, miután az gazdasági tekintetben lehetetlen, társadalmi szempontból pedig egyenlőtlenséget teremtene, amennyiben a síkságon a községek tagjainak sokkal, de sokkal több föld jutna, mint a hegyek közt, ezt a rendszert mellőzni kell. És mit ajánlanak helyébe? Azt, hogy a föld legyen a nemzeté. Erre már tettünk egy ellen-észrevételt, melyet nem lehet elégszer ismételni. Az nem szüntetné meg az egyenlőtlenséget, csak más térre vinné. Az egyének és községek közti egyenlőtlenség helyett előáll a nemzetek közti egyenlőtlenség, mely épp oly kevéssé igazolható. Sőt, ezt sokkal kevésbé lehet igazolni, mert az egyes nemzetek keretein belül az egyes egyének sokkal jobban különböznek egymástól érdem, munka, ész, családi szerzemény dolgában, mint amennyire különbözik egymástól két művelt nemzet, mint pl. a német, a francia az angol, a svájci, az olasz.

Az állam megváltaná a földet a mostani birtokosoktól, vagy fokonként, egyezségek útján, vagy egyszerre kisajátítás által. Azt elismerik, hogy a földbirtokosoknak joguk volna kárpótlásra, és ezt meg is fizetnék nekik. Hogy miből, ezt most nem feszegetjük.

Mit csinálna az állam a megváltott földekkel? Erre nézve két javaslatot hallunk: bérbeadás a kooperatív szövetkezeteknek, vagy versenytárgyalás útján való bérbeadás egyszerű bérlőknek.

Képzelhető ugyan más rendszer is, nevezetesen a közvetlen állami kezelés, vagy pedig az, hogy bizonyos illeték fejében a községnek engednék át a hozzá tartozó földeket. De ez a két utóbbi módozat ugyancsak sok bajjal járna. Az első már a priori kivitelezhetetlen. Nincs az a vakmerő, aki lehetségesnek tartaná, hogy a francia állam tisztviselők által kezeljen 528 000 négyzetkilométer földet, melyen 87 millió ember lakik. A községeknek való átengedés első pillanatra kivitelezhetőnek látszik, pedig itt is igen nagy bajok láthatók előre. A községek szükségképp egyenlőtlen részeket kapnának, és ezt nem lehetne eléggé kompenzálni úgy, hogy a nagyobb részt kapott község az államnak bizonyos kiegyenlítési összeget fizessen; a községek legtöbbjében a hatóságok tudatlanok és a rutin emberei; a lakosoknak el kellene tűrniük a polgármester vagy a községtanácsosok önkényét, mert ezek igazgatnák a művelést, ezek osztanák ki a földet és a munkát. Márpedig az újabb időben tett tapasztalatok után, azt hisszük, nincs oly szörnyen naiv ember, aki azt hiszi, hogy a szavazópolgárok mindig a legtehetségesebb, legbecsületesebb és legrészrehajlatlanabb egyéneket választják a városi tanácsba.

Így tehát csak két mód van a kisajátított és nemzeti tulajdonná vált földek értékesítésére: bérbe adják a munkások kooperatív szövetkezeteinek, vagy pedig árverés útján egyes bérlőknek. És e két mód hívei közt folyik a vita. Az elsőt John Stuart Mill helyesli, a másodikat pedig a belga-francia kollektivista iskola.2

Akik azt akarják, hogy az állam a földeket adja bérbe kooperatív szövetkezeteknek, hivatkoznak több kísérletre, mely Angliában és Németországban történt. Néhányat e példák közül sokszor írtak le és azok klasszikusak lettek. Ilyenféle szövetkezetét alapított pl. Írországban 1830 táján Owennek, a híres reformátornak egy növendéke. Azt állítják, hogy a szövetkezet igen jól haladt, de a kísérlet folytatását egyszerre csak megakasztotta az igazgató, aki a kártyajátékban tönkrement és megszökött.

A másik társulatot, mely hosszabb ideig, több szerencsével működött, igen körülményesen írta le a Párizsi gróf, és utána vagy száz író. Azt Assingtonban (Suffolk grófság) 1830 táján egy Gurdon J. nevű emberszerető földbirtokos alapította. Ez a kezdeményező, aki egyúttal a pénz előlegezője és a vállalat gondnoka is volt, magához hívott tizenöt egyszerű mezei munkást, kölcsönzött nekik 400 font sterlinget, azaz 10000 frankot, és mindegyikükkel befizettetett 3 font sterlinget, vagyis 75 frankot. A 15 munkás összevéve befizetett negyvenöt font sterlinget, tehát körülbelül kilenced részét az összegnek, melyet Gurdon úr kölcsönzött. Az átadott föld 60 acre volt, azaz 24 hektár.

Ritka vállalat létesült kedvezőbb viszonyok közt. A botanikus, aki az üvegházban ritka virágot akar tenyészteni, nem fejt ki több gondot és nem költekezik annyira. Megvolt a föld és a tőke, jó tanácsokat adott egy magas műveltségű ember, és így a szövetkezet tizenöt tagja, akik természetesen a legjobb munkások közül voltak kiválogatva. boldogultak. Idővel visszafizették az előlegezett pénzt, a birtok 60 acre helyett most már 130 acre, és a nagylelkű adomány által megalapított társulatnak részvényei, 50 évi fennállás után, 50 fontot érnek, azaz a befizetett összeg tizenhatszorosát.

Káprázatosnak mondjuk-e a sikert? E kísérlet, mely bizonyára érdekes, de mégis mesterkélt valami, azt bizonyítja-e, hogy a kollektív munka több eredményre vezet, mint a magánmunka? Vajon a kézi munkások tanúsítanának-e valamennyien annyi erélyt a munkában, oly szilárd egyetértést és annyi tanulékonyságot, mint az Assingtonban összeválogatott 15 munkás? Vajon a többi csoportok, melyeknek elemeit nem válogatnák úgy össze, találnának-e egy jótékony tündért, aki nekik, ahogy Gurdon tette, megelőlegezné betétük kilencszeresét?

Különben az alapító gyámkodása most se szűnt meg ebben az emancipált társaságban. A részvényesek egyike, akit társai kineveznek, négy biztos segítségével vezeti a munkát. A részvényesek eladhatják osztályrészüket, de az eladás csak úgy végleges, és az új társ csak úgy vétetik fel, ha a birtokos és a társulat beleegyeznek.

E siker által felbátorítva Gurdon még egy kísérletet tett hasonló körülmények közt. 1854-ben még egy mezőgazdasági kooperatív szövetkezetét alapított; annak is előlegezett 400 font sterlinget, azaz 10000 frankot és ezt az összeget már visszakapta. A birtok megnagyobbodott, ma 212 acre-ra, azaz 85 hektárra terjed, és nemrég 285 font sterlinget, vagy 8000 frank bérösszeget képviselt. A részvények erősen emelkedtek: egy-egy részvényre befizettek 8 font sterlinget és 10 shillinget, és most a részvények több mint 30 font sterlinget érnek.

Mezőgazdasági kooperatív szövetkezetnek mondják néha azt a szervezetet is, melyet von Thunen, kiváló német nemzetgazda hozott be tellowi (Mecklenburg) birtokán. De itt inkább csak a jövedelemben való részesítésről van szó. Az alapító meghalt, de a szervezet fennáll, és minden munkás évenként osztalékot kap, mely néhány évvel ezelőtt átlagosan 25 tallérra (93 frank) rúgott; mondják, hogy a régibb részvényeseknek fejenként 500 tallérjuk (1875 frank) van a takarékpénztárban.

John Stuart Mill, a leghíresebb modern angol nemzetgazda, nagyon kedvelte az efféle szövetkezetek eszméjét. Mindig arról ábrándozott, hogyan lehetne azok számát szaporítani. Azt akarta, hogy az állam engedje át nekik a még létező községi földeket. Ezen a nyomon halad több modern angol író. De vajon az eszme, ha mindenütt megvalósítanák, vezetne-e olyan szerencsés eredményre, mint ahogy gondolják? Ez korántsem bizonyos, csak az bizonyos, hogy igen költséges volna a kivitelezése.

Ismeretes, hogy a laboratóriumi kísérletek mennyire különböznek az iparban és mezőgazdaságban való gyakorlattól, és hogy a kombinációk, melyek lombikban oly hathatósak, milyen átalakuláson mennek át a szabadban.

Az Assingtonban és másutt létesített kooperatív szövetkezetek laboratóriumi kísérletek. Ahhoz, hogy ne legyen ez a jellegük, sok kellett volna. A részeseket vaktában kellett volna összehozni, úgyszólván sorsolás útján kiszemelni, mert a társadalmi szervezet nem válogatott emberek számára létesül, hanem olyan természeti emberek által és oly emberek részére alakul, akik nagyon különböző természetűek és érdeműek. Azután nem kellett volna nekik kedvezményt adni, ingyenes vagy igen olcsó tőkét, és nem kellett volna őket magas műveltségű, nagy tapasztalású egyének gyámsága alá helyezni. Egyszerűen össze kellett volna hívni 15–20 mezőgazdát (válogatás nélkül), és így szólni hozzájuk: „íme ez a föld, a szokott bérek mellett évenként 5000 frankot hoz; itt van továbbá 20–30000 frank forgótőkének, ez után fogtok fizetni 2 vagy 3%-ot és pontosan fizetitek a haszonbért; most pedig boldoguljatok, ahogy tudtok, én behunyom a szememet, nem foglak benneteket korholni, és nem fogok nektek tanácsot adni.” Ez esetben a kísérlet a szabadban normális viszonyok közt történt volna és bizonyító erővel bírt volna.

A birtokközösség és a kooperáció dicsőítői, ha józan ítéletűek, elismerik, hogy az assingtoni kísérletek elégtelenek. Pare Williamnak Mezőgazdasági kooperáció c. könyvéről szólva. Laveleye ezeket írja:

A szerző, elcsábítva saját utópiáinak vonzereje által, a dolgokat nagyon is szépeknek láthatta. … Hogy a kísérletek, melyeket Angliában. Assingtonban és a németországi tellowi uradalmon csináltak, sikert mutattak fel, nagy részben Gurdon és von Thunen személyes befolyásának köszönhető.

Ez aztán igaz és világos szó. Semmi sem igazolja azt a feltevést, hogy a mezőgazdasági kooperatív szövetkezetek, ha gyámkodás, pártfogás és kedvezmények nélkül születnek meg, szükségképp sikert aratnának mindenütt, vagy a legtöbb helyen. De ha a siker biztos volna is, azzal még nem volna megoldva a probléma, melyet a kollektivizmus fölvetett.

Ezek a szövetkezetek sohasem foglalnák magukban az ország összes lakóit, hanem ezeknek csak egy részét, a legügyesebbeket, a legtakarékosabbakat, azokat, akiknek már van némi tőkéjük. Ezek is szabadalmazott egyének volnának.3 Ezek a kooperatív egyesületek lassanként egyesülnének, aminthogy az is a szokás; egyes részvényesek átengednék a részeiket másoknak, és kisiparosi szövetkezetek alakulnának; ezt látjuk a legtöbb kooperatív szövetkezetnél, melyek Párizsban vagy Angliában létesültek. A régibb szövetkezeteknek már csak tizenkét, hat, sőt 3–4 társuk van, és nem marad meg más, mint a cég, melynek azonban a valóság nem felel meg.

Bármilyen nagy számban létezőknek tételezzük is fel e szövetkezeteket, ezek mégsem valósítják meg a kollektivizmust hirdető vagy azzal rokonszenvező írók eszményét, miszerint minden ember birtokába jutna a földnek, e legszükségesebb munkaeszköznek.

Hogy a magántulajdon ellen felhozott kritikának szabatos és megkapó formulát adjon, Laveleye a következő parabolát írta:

Egy szigetet tartunk elfoglalva, ahol munkánk gyümölcse után élünk meg; odakerül egy hajótörést szenvedett egyén. Mi a joga? A jogászok egyhangú véleményére hivatkozva, szólhat-e így: Ti elfoglaltátok ezt a szigetet azon a jogcímen, hogy emberi lények vagytok, mert a birtok a szabadságnak és kultúrának előfeltétele, a léthez feltétlenül szükséges emberi jog; de én is ember vagyok. Nekem is van érvényesíteni való természetes jogom. Tehát én is elfoglalhatok, épp oly jogcímen, mint ti, egy földzugot, hogy ott munkám után megéljek. Ha nem ismerjük el ezt a követelést igazságosnak, akkor a hajótöröttet a tengerbe kell dobni, és ahogy Malthus mondja, a természetre bízni, hogy szabadítsa meg ez egyéntől a földet, ahol számára nem terítettek.

Ez a példa úgy tűnik mintha mindent bebizonyítana, mintha teljesen megdöntené a magántulajdon elvét; pedig megdönti a mezőgazdasági kooperatív szövetkezetekét is. Tegyük fel, hogy Anglia teljes területe fel van osztva 500 000 kooperatív szövetkezet közt, melyek mindegyikénél a tagok bizonyos száma befizetést teljesített, és egyik vagy másik módon növelte a társas vagyont. Közbejön azonban egy hajótörést szenvedett egyén és az állítólagos természeti jog nevében ő is követel egy részt a földből. Ki fogja azt neki adni? Angliában nincs egy talpalatnyi föld, mely ne volna ráírva valamely kooperatív szövetkezetre. Az 500 000 szövetkezet közt egy sincs, melynek keretei ne volnának betöltve. Nem akad közülük egy sem, amely hajlandó volna földjéből átengedni valamit e jövevénynek, aki semmivel se járult a társas vagyonhoz. Ebben a kooperatív országban a hajótörést szenvedett egyén éppen olyan helyzetben van, mint hogyha a hullámok olyan sziget felé vitték volna, mely magántulajdont képez. Senki sem fogja a magáét csökkenteni, hogy neki részt juttasson. A testületi szellem épp oly konok és szűkkeblű, mint az egyéni önzés. Sőt könnyebben akadunk egy vagy több irgalmas lelkű egyénre, mint egy testületre, mely törődne a kívülálló egyénekkel. Az következik-e ebből, hogy az a szerencsétlen egyén halálra van ítélve? Oh nem. Az első segélyt, melyet végínségben levőktől sehol sem tagadnak meg, megkapja, és ha van benne tetterő és bátorság, elszegődhet, két keze munkája után megélhet, és ha a fizikai erőhöz takarékosság és ügyesség járul, idővel félretehet egy kis pénzmagot, és végül megvehet egy darabot a földből, melyre hiába formált volna jogot. E tekintetben a dolog egész egyformán történne, akár kooperatív szövetkezetek, akár pedig magántulajdonosok birtokolják a földet. Sőt a magánbirtokosok országában jobban állna a dolga: könnyebben szegődhetne el, és később könnyebben vehetne földet olyan országban, ahol milliószámra akadnak birtokosok és minden nap történik adásvevés, mint olyan vidéken, ahol a földet kooperatív szövetkezetek birtokolják, melyek a munkát saját tagjaiknak tartják fenn, és földjükből sohase adnak el egy talpalatnyit sem.

A mezőgazdasági kooperatív szövetkezetek rendszerének, ha úgy tekintjük, mint a föld birtokának általános és egyetemes formáját, két nagy hibája van: a sikere bizonytalan, eredménye pedig az volna, hogy szabadalmazott osztályt teremt, mely kiterjedtebb ugyan, mint a mostani birtokosoké, de épp olyan exkluzív, sőt még exkluzívabb mint emez. Jegyezzük meg azt is, hogy a magánbirtokosok osztálya lényegénél fogva változásoknak van kitéve, és bejuthat abba mindenki, aki munkás, eszes és takarékos, míg a kooperatív szövetkezetek nagyon meg is nehezíthetnék az utólagos felvételt.

Ez a rendszer tehát nem fogadható el a szociális kérdés általános, kötelező megoldásaként, aminthogy Karl Marx és Schäffle elvetik az államilag segélyezett munkásszövetkezetek rendszerét, melyet Lassalle javasolt.

A kollektivista rendszer mellett milyen módot kell tehát elfogadni, miután az, melyet kifejtettünk, sem elméleti sem gyakorlati szempontból nem felel meg? Talán az állam fogja saját kezelésben művelni az egész földet? Ezt senki sem merte javasolni. Ez az óriási vállalat a nemzeti életet olyan kockázatoknak tenné ki, hogy erre még a legmerészebb elmék sem gondoltak. Hogy az európai kontinensen létező sokféle centralizációhoz még a földtermékek előállításának centralizációja is járuljon, ez olyan vakmerő gondolat, mellyel még a legszélsőségesebb forradalmárok sem barátkoztak meg. Elképzelhető-e az, hogy a földművelési miniszter ott a párizsi palotában állapítsa meg, mely területen, milyen sorrendben, miféle termékeket kell termeszteni, és a művelési ágakat minden telken évről évre hogyan kell változtatni? Azt lehetne mondani, hogy megosztanák a munkát. A miniszter – a kamara vagy a műszaki tanács meghallgatása után – általános utasításokat adna. A kerületi igazgatók – a kerületi tanácsok meghallgatása után – tapintattal és helyismerettel hajtanák végre a miniszter utasításait, és az apró munkák megosztását minden községben egy alárendelt közeg eszközölné a községi tanács meghallgatásával.

Papíron könnyű megszervezni az ilyen adminisztrációt, a miniszteri hivataltól le a kis telkekre ügyelő közegig. De ki lesz elég hiszékeny azt hinni, hogy ez a szervezet rendesen és hatékonyan működik majd? Mikor a legegyszerűbb munkáknál, melyek olyan jól alkalmazkodnak a felsőbb rendelethez, az általános jellegű utasításhoz, ahol lehet időközönként szemléket tartani és mindent a legnagyobb tökéllyel elkönyvelni, az állam mégis olyan nehezen kerüli el a tékozlást, a rossz rendszabályokat, hogy lehet elvárni azt, hogy kerülje a tévedést, mikor 53 millió hektár művelésének intézéséről van szó? Mindenki tudja, hogy az időjárás és a fizikai befolyások változása folytán a mezőgazdasági ipar milyen erős kezdeményezést, szabad gondolkozást igényel, és milyen hirtelen kell néha megváltoztatni a munkamódot. Ki hízeleghetne magának azzal, hogy e változó körülményeket dominálni fogja, alkalmazni tud hozzájuk egy óriási bürokrácia?

Nem is ez a mód az, amelyhez a legtöbb kollektivista ragaszkodik. Ők azt óhajtják, hogy a nemzeti tulajdonná vált földet az állam számlájára bérbe kell adni a legtöbbet ígérőnek. A gondolat egész egyszerűnek és első tekintetre könnyen kivitelezhetőnek látszik. Tetemes számú jószágot kerekítenének ki, melyek mindegyike terjedelmes kultúra központját képezné, pl. 40000-et, 50000-et vagy legfeljebb 100 000-et úgy, hogy Franciaországban minden ilyen jószág átlag 1200 hektárra, illetve 1000 vagy 500 hektárra terjedne. Ez természetesen nem azt jelentené, hogy valamennyi jószág egyforma volna; terjedelmük változhatna. De nem minden földművelő birtokolná a maga jószágát. A kollektivistáknak nem az az eszméjük, hogy az állam tulajdonába átment földeket kisbirtokosok műveljék. A 20 millió francia földművelő közül, vagyis jobban mondva az öt-hatmillió felnőtt ember közül, aki földműveléssel foglalkozik, kikerülne 40000, vagy 50000 vagy legfeljebb 100 000, tehát minden 120-ik, minden 100-ik vagy minden 50–60-ik, aki állami bérlővé lenne. A földbirtokos helyét tehát az állam foglalná el, és ez tartana bérlőket, tíz, tizenöt vagy húsz évre. Ez volna az eljárás; sokaknak tetszik, mert kényelmesnek, könnyen alkalmazhatónak és biztos sikert ígérőnek tartják.

„Miben változna ezáltal a társadalom általános szervezete?” – kiáltanak föl diadalmasan a kollektivizmust hirdető, vagy feléje hajló írók. Minden maradna és haladna úgy, mint azelőtt. A bérlő, ahelyett, hogy a magánbirtokosnak fizetné az adót, az államnak fizetné, mert a föld megváltása után ez volna az egyedüli birtokos. Mondják, hogy a kezelés nehézségei jelentéktelenek volnának. Magánosok helyett, kinevezett jószágkezelők helyett kormányhivatalnokok igazgatnák a földbirtokot. Ahogy Laveleye mondja:

Tegyük fel, hogy a westminsteri marquis ügynökeit a király nevezné ki, és azok az állampénztárba fizetnék be a jövedelmet; ez nem okozna valami nagy változást.

Herbert Spencer is így vélekedik.

De vigyázzunk, mert ez az okoskodás kétféle ellenvetést támaszt. Azt állítják, hogy ez a rendszer keveset változtatna a fennálló állapoton. De ha olyan keveset változtat a társadalom szervezetén, akkor az emberiség erkölcsi és anyagi szükségleteinek kielégítése tekintetében hogyan idézhetné elő a nagy eredményeket, melyeket kilátásba helyeztek? Hogy illik össze a következtetés a premisszával?

Nagy hévvel bizonyítgatták, hogy a föld olyan munkaeszköz, mely mindenkinek szükséges, hogy minden embernek joga van abból lefoglalni a maga részét, hogy aki nem birtokol földet, az nem lehet igazán szabad, hogy a hajótöröttnek, akit a hullámok lakott szigetre sodortak, joga van a földből egy részt követelni; íme, ilyen okoskodással bizonyítgatták, hogy a magántulajdon nem jogosult. Mármost, mit eredményez, vagy mit eredményezne a rendszer, melyet helyébe akarnak tenni?

A földet, melyet ma Franciaországban mintegy 20 millió ember bír, akik közül legalábbis 7–8 milliónak van saját telke,4 ezentúl 40000, 50000 vagy ha úgy tetszik, akár 100 000 bérlő aknázná ki. Mennyiben javulna ez által a parasztok általános helyzete? Akik eddig tulajdonosok voltak, tehát a lakosság fele vagy harmada, többé nem volnának azok. A telket, mely most az övék, és mely őket az érdeknek és szeretetnek oly erős és megható szálaival fűzi a földhöz, nem birtokolnák többé. Tegyük fel, hogy pénzügyileg mit sem vesztenének, mert kárpótlást kapnának; de vajon nem éreznének-e erkölcsi bukást?

Ami azokat a földművelőket illeti, akik ma nem birtokosok, azok akkor még kevésbé lennének azok. Nem kell a szavakat kiforgatni igaz értelmükből és azoknak képletes értelmet adni. Az nem komoly beszéd, hogy minden paraszt birtokossá válna, miután a földet az állam birtokolná. A földet bérbe adnák, és akik az árverésnél nem jutottak jószághoz – pedig ezek a földművelő lakosság negyvenkilenc ötvenedrészét, vagy kilencvenkilenc százalékát képeznék – azoknak a földhöz nem volna semmiféle olyan joguk, melyet a birtok eszméje involvál. A tulajdon, melyet franciául propriétének, németül Eigenthumnak neveznek, azt jelenti, hogy ami az én sajátom (eigen-) és akinek nincs sajátja, azt sohasem fogják tulajdonosnak hívni, bármilyen fikciót eszeljenek is ki a kiművelt, leleményes elmék.

A 40000, 50000 vagy 100 000 bérlőn kívül a 9–10 millió felnőtt földművelőnek (nők és férfiak) nem lesz egyéb keresetforrásuk, mint a munkabér. Mindegyikük munkabérből élő ember lesz, semmi más. Panaszkodtunk, hogy proletárok vannak; most úgy járnánk, hogy igen kevés ember kivételével mindenki proletár lesz. A falvak lakói, akik a földön jelenleg osztozkodó, igen nagy számú birtokosoktól kapják a munkabért, ezentúl 40000, 50000 vagy 100 000 embertől kapják a bért. És ezt nevezik fontos reformnak? Ugyan mi tekintetben javul meg majd ezen emberek helyzete?

Sőt ellenkezőleg. Helyzetük sokkal silányabb lesz. Hisz ez világos, miután ezen emberek közül, akik az állami bérlőkhöz fognak elszegődni, egynek se lesz saját földje, melyet szerethetne, melyre örömmel pazarolhatná fáradságát, melyen munkát keres magának, amikor nem tud elszegődni, melyen a szenvedélyes szeretet által sarkalt eréllyel fáradozik, mikor a más ember földjén már elvégezte rendes munkáját. Azután még a munkaerő kereslete is csökkenne, miután az egyes vidéken kevesebb versenyző, kevesebb bérlő volna, mint most. Olyan megyében, ahol ma sok ezer birtokos van, azután akadna 500 vagy 600, legfeljebb 1000 vagy 1100 bérlő.

Valóban, a falvak lakossága számára képzelni se tudnék szörnyűbben elnyomó rendszert. A röghöz kötöttség még paradicsomi állapot volt ahhoz a pokolhoz képest, melyet a kollektivizmus hívei, és a velük rokonszenvező írók be akarnának rendezni.

Az az állítólagos reform tehát semmiféle előnyt se juttatna a földműveléssel foglalkozó nép összességének.

De az egyenes előnyök hiányát pótolnák-e a közvetett előnyök? A tanult és higgadt emberek közt nem akad elég vakmerő, aki azt állítaná, hogy az állami bérlők rendszere mellett a termelés rohamosan növekedne. A legfontosabb közvetett előny, azaz voltaképp az egyetlen előny, amelyet felhozhatnak, az, hogy az állam, ha az összes föld az ő birtokába menne át, megszüntethetne minden más adót, ezentúl mindenki feltétlenül szabadon fogyaszthatna, megszűnne minden közvetett adó, bélyeg és átíratási illeték. A polgároknak biztosítva volna, amit úgy neveznek: „a közjavak eszményi élvezete mindenkinek”. Az állami bérlők engedélye nélkül senki se tehetne egy kapavágást sem, nem tulajdoníthatna el egy méter földet, nem termeszthetne magának egy retket, egy fej salátát sem, nem sétálhatna a mezőkön, nem vadászhatna: de „eszményileg élvezné a közjavakat.” Akik a fontainebleaui vagy rambouillesi erdő mellett laknak, már most is részesülnek ebben az „eszményi élvezetben.” De ha a legnyomorúságosabb kis földzugot a magukénak mondhatnák, azt jobb szeretnék.

Lehet-e azt állítani, hogy az állam, ha az övé volna minden föld, a bérlők által fizetett haszonbér kivételével megszüntethetne minden adót? Ezt bizonyára tehetné, ha a mostani tulajdonosokat egyszerűen elkergetné és elfoglalná a helyüket anélkül, hogy nekik bármilyen kárpótlást nyújtana. Ismét felhangzana a mezőkön a régi barbár szó, rémületbe ejtve a munkás, békés lakosságot: veteres migrate coloni [költözzetek el, régi lakosok!]. De komoly író nem ajánl ilyen gyűlöletes fosztogatást, mely a társadalmat a legbarbárabb állapotba süllyesztené. Beismerik valamennyien, Laveleye és Schäffle, Lassalle és Marx épp úgy, mint Henry George, hogy a birtokosoknak joguk volna kárpótlásra. Csak a kárpótlás jellege, nagysága és megállapítási kulcsa tekintetében térnek el egymástól.

Ha az állam a mostani birtokosokat teljesen akarja kárpótolni, ha megfizeti nekik földjük szabályszerű értékét, akkor milyen hasznot fog húzni ebből a műveletből?

Kimutatta azt igen jól egy angol író, Fawcett: haszna az államnak csak úgy lesz a műveletből, ha a megváltáshoz szükséges tőkét olcsóbb kamatért kapja, mint amekkora szerint a föld tőkeértékét számítják. Ez az egyszerű formula mutatja, hogy az állam, legalábbis most, nem húzna hasznot a föld megváltásából, hanem jelentős veszteséget is szenvedne. Nyugat-Európában a földek jövedelme – ha levonjuk az adót. javítást, kezelési költséget stb. – nem haladja meg a 2 ½ vagy 2 ¾%-ot, ritkán éri el 3%-át az eladási árnak. Az az állam, amely a legkedvezőbb feltételek mellett kap pénzt, pl. Anglia, nagy kölcsönt ritkán bocsáthat ki a három százaléknál alacsonyabb kamat mellett. Más országok 3 ¾, 4, 4 ½, 5 sőt 6 % kamatot is fizetnek kölcsöneik után. A szóban forgó kivételes esetben egy kölcsön, mely az ország összes ingatlan vagyonának megváltására szolgálna, és melynek 100, 120 sőt 150 milliárd frankra kellene rúgnia, évenként 4 milliárd kamatot igényelne Franciaországban, más országokban közel annyit. Ilyen kölcsönt a mainál csak sokkal magasabb kamattal lehetne megkötni. Az állam tehát veszítene, mégpedig sokat, mert a 100, 120 vagy 150 milliárdnyi kölcsön egy, másfél, sőt kétmilliárddal is többe kerülne évenként, mint amennyit a kisajátítandó földek jövedelmeznének.

Ilyen ügyetlen és költséges művelet után az állam nemhogy elengedhetne csak egy adónemet is, kénytelen volna a régieket nemcsak fönntartani, de még emelni is. A földek jövedelme nem képezne felhasználható bevételt, mert arra se volna elég, hogy a birtokosok kártalanítása céljából fölvett kölcsönök kamatait fedezze. Így tehát „a közjavak eszményi birtoka” szétfoszlik, mint a köd, mikor meg akarjuk fogni.

De voltaképp az itt említett óriási kölcsönművelet nem is volna lehetséges. Az egész országban nincs annyi mozgósítható forgótőke, amely a földdel egyenértékű volna, így aztán néhány ország újból megtenné az asszignátákkal való kísérletet, mely már olyan fényes kudarcokat vallott.

Ha a föld megváltásának képtelen feltevését mégis elfogadjuk, a közönségtől való kölcsönvevésen kívül csak egy mód volna lehetséges a fizetésre: az, hogy minden földbirtokosnak járadékkötvényt adnak olyan összegről, mely földje tiszta jövedelmével egyenlő. Ez a művelet okozna még legkevesebb zavart, ez volna a legegyszerűbb és legrövidebb eljárás. Tegyük fel, hogy megtörtént: mi haszna volna mellette az államnak és a nemzetnek? A föld tiszta jövedelmét csak látszólag birtokolnák, mert az azonnal a kisajátított birtokosoknak adott kötvények kamataira menne rá. Feltesszük azt is, hogy a bevétel és ezek a kamatok teljesen egyenlő összeget képeznének; hol maradna akkor az állam haszna? Az állam még ráfizetné a kezelési költségeket, melyek, amint mindjárt látni fogjuk, több száz millió frankra rúgnának. Hogy tudna már most adót elengedni? A becsületesen keresztülvitt földváltság erre nem nyújtana neki módot, sőt nagy terheket róna rá már csak az ellenőrzés, a pénzek beszedése és kifizetése révén is.

Akadnak okos publicisták, akiket mind eme nehézségek nem hoznak ugyan zavarba, de akik, sejtve azokat, expediensek által igyekeznek azokat elkerülni. Némelyek pl. azt hiszik, hogy az állam csak bizonyos ideig fizetné az annuitásokat és így üthetné el a kérdést.

Schäffle szerint a kisajátított egyéneknek bizonyos éveken át „csömörlésig való fogyasztási eszközöket” adnának, pl. 99 évig; hogy ne akadjon a földön egy ember se, aki azt mondhatná, hogy végnapjait nyomorban fogja tölteni. A 99 éves időszak bőségesen elégnek látszik. A birtokos, aki eddig 5000 frank tiszta jövedelmet kapott a földje után, 99 éven át 5000 franknyi annuitást kapna. Ily módon az állam azonnal a föld igazi birtokosává válna, de nem kapná meg a jövedelmet, mert az a régi birtokosnak járó annuitásokra menne rá: hanem a 99 év leteltével az állam fel volna mentve a kárpótlás alól; a föld jövedelme teljesen tehermentes bevételt képezne, minden adót meg lehetne szüntetni, mert a házak és a földek bérértéke, az adót nem számítva, 1874-ben 4 milliárd5 frankra rúgott egész Franciaországban: és körülbelül négy milliárdra rúg Franciaországban az állam, a megyék és a községek összesített kiadásának költségvetése is. Nem fizetünk többé adót, beáll az édeni állapot, a közjavak eszményi élvezete.

Ezen terv ellen sok kifogást lehet tenni, nevezetesen egyet a jog, és egyet a tények szempontjából. Ha az állam egy állandó jövedelmet, amilyet polgári törvényeink szerint a földbirtok képez, 99 éven át fizetendő járadékká változtat át, akkor jogfosztást követ el: kevesebbet ad többért, részletet az egész helyett. És ez nem üres szóvita. Az a birtokos, aki ma 30 éves, időközben megnősül, és így 99 év múlva unokái maradnak, akik akkor még élni fognak, akiket gyermekekként ismert, akik szeretete tárgyai és akik aggkorukban már nem kapják az annuitást. Aki azt hiszi, hogy ez jelentéktelen változás, hogy nem képez jogfosztást, súlyos sérelmet a családi érzés ellen, az sokkal szűkebbnek tartja az emberek jogos reményeinek és igazolt gondjainak körét, mint amilyen az valójában.

De ha az állam megteszi is, hogy lábbal tapossa az igazságot, az állandó jövedelmű ingatlan birtokot hatalomszóval hasonértékű ingóértékre változtatja, mely csak 99 évig érvényes, ugyan mit nyerne vele? Igaz, hogy az államot a nemzetet örökkévaló lényeként tekinthetjük: de azok mégis egymásra következő nemzedékekből állnak, és az egyik nemzedék érdekeit nem szabad teljesen feláldozni a következő nemzedékek javára. Márpedig a birtokok kisajátítását követő 99 évi időszak alatt az állam mit sem nyerne, mert a birtokukból kifosztottaknak akkora annuitást fizetne, amekkora jövedelemtől őket megfosztotta. Sőt kétfelől veszítene. A földbirtoki rendszernek ezen óriási szabású megváltoztatása irtózatos zavart okozna a termelésben. Tudjuk, hogy az efféle okokból eredő válságok milyen hosszan tartók és mélyrehatók szoktak lenni. És a szóban forgó válság páratlan mértékű volna a történelemben. A zavar tartama és intenzitása egyenes arányban állna a földrendszer változásának általános jellegével és mértékeivel. Egy ilyen hallatlan rázkódás hatásai sok éven át volnának érezhetők. Hisz a legkisebb kereskedelmi válság is eltart 4–5 évig És bizonyára nem sokat mondunk, ha azt állítjuk, hogy az itt ajánlott törvényes forradalom oly mezőgazdasági válságot okozna, mély háromszor vagy négyszer annyi ideig volna érezhető.

Azután van még egy különös ok is, mely az államnak veszteségeket okozna a 99 éven át: nagy adminisztratív szervezetet kellene rendszeresíteni, amely ellenőrizné az állami bérlőket, beszedné tőlük a bérösszeget és fizetné a kisajátítási annuitásokat. Tekintsük csak meg, milyen költséges személyzetet igényel az egyenes adók beszedése, a telekkönyv, és látni fogjuk, hogy az új költségek százmillió franknál többre rúgnának. Az állam tehát, ezen 99 évi időszak alatt, nagy veszteségeket szenvedne anélkül, hogy megfelelő előnye volna.

De van-e az államnak joga több egymást követő nemzedékre – 30-40 évre számítva egyet-egyet – minden azonnali, vagy akár csak közel kilátásban levő kárpótlás nélkül ilyen óriási terheket róni, pusztán azért, hogy 99 év múlva más nemzedékek, melyek még meg sem születtek, olyan előnyt élvezzenek, melynek nagysága, amint azt alább látni fogjuk, igen kétes értékű. Milyen jognál fogva sújtanak három nemzedéket ennyi erkölcsi szenvedéssel, ilyen szörnyű válsággal, hogy aztán egy negyedik nemzedék olyan problematikus előnyben részesüljön, amilyen „a közjavak eszményi élvezete?”

Egyes írók meg vélték találni a módját, hogy az állam hamarabb húzzon hasznot az összes föld megváltásából. Ez a mód igen egyszerű és abból áll, hogy az állam a magánosok földjeit jóval a becsült áron alul szerezze be. Gide nemzetgazdasági tanár, Henry George Progress and Poverty c. könyvét elemezvén, egész őszintén fejti ki ezt a rendszert:

A módszer abból áll, hogy a föld egész tiszta jövedelme beszedésre kerülne adó formájában. A jövedelemnek csak az a része képezne kivételt, melynek eredetét a birtokos igazolni tudja, kimutatván azt, hogy a beruházási tőkék kamatát és törlesztési hányadát képezi: de csak az a kiadás számítandó be, melynek igazolása lehetséges, mert ha meg kellene téríteni a Gallok bevándorlása óta tett összes beruházások kamatát, a levonás bizonyára többet tenne ki, mint az egész jövedelem. Tegyük fel, hogy egy telek 5000 frank tiszta jövedelmet hoz, azaz ilyen összegért adható bérbe; akkor az adó 5000 frank volna. De ha a birtokos igazolni tudja, hogy a beruházások összesen 50000 frankra rúgtak, akkor az adóból levonásba jön 2550 frank, mint az előlegezett tőkék után 80 éven át fizetendő kamat és törlesztési hányad, és így a mondott idő alatt az adó csak 2450 frank volna.

Az eljárás kétségkívül kényelmes. De két hibája van. Az első az, hogy a beruházásokra fordított tőke után csak 3%-os kamatot számítanak, mert a 2550 franknyi annuitásban 1500 frank a kamat, és 1050 frank a törlesztés. Miért szállítják le a kamatot 3%-ra, mikor a többi elhelyezett tőke kamatja 4 ½ és 5% közt változik, és a kereskedelembe fektetett tőke 6%-ot is hoz? Hogy a birtokos csekélyebb kamatot kapott, mikor a föld birtokával járó erkölcsi és szellemi előnyöket élvezte, és az értéknövekedésre is számíthatott, ez természetes: de ha elveszik tőle a birtokot, ha jogát egyszerű kötvényköveteléssé változtatják, akkor ez miért ne fizetne akkora kamatot, mint minden más kötvénytartozás? Az igazságtalanság itt nyilvánvaló: de nem ok nélkül követték el, nem puszta meggondolatlanságból. Ha 5%-ban állapítják meg az igazolt beruházások utáni kamatot, akkor a kisajátító állam által fizetendő járadék sok esetben jóval jelentősebb volna, mint az ingatlan tiszta jövedelme, és így a művelet szörnyű hátrányos volna az államra nézve. Ezt a károsodást csak úgy kerüli el, hogy igazságtalanságot, jogfosztást követ el, valóságos rablást.

De a rendszernek más hibája is van. Milyen jognál fogva mondják ki azt, hogy csak azokat a kiadásokat és költségeket térítik meg, melyeket igazolni lehet, t.i. a mostani birtokos és közvetetten elődei által eszközölt javítások költségeit? Ez is csak azért történik, hogy az állam ne szenvedje a kárt, mely ezen eljárás folytán rá hárulhatna. Azt be kell ismernie, hogy ha a kutatásokat azon időkig terjesztenék ki, amikor a föld művelés alá vétetett vagy kikerült a közös birtokból, legtöbb esetben az tűnne ki, hogy a sok nemzedéken át eszközölt beruházások költségeinek kamata meghaladja a föld jövedelmét. Ez becses vallomás; megfelel az igazságnak, kategorikus, és világossá teszi, hogy mily képtelen és igazságtalan szándék az, mely az összes földbirtok kisajátítására irányul.

Miért ne fizetné az állam a kamatot az összes beruházási költség után, melyek eszközöltek, amióta a föld magántulajdon lett, esetleg Julius Caesar óta is? A birtokos nem számította-e be a vételárba a világ kezdete óta eszközölt összes beruházásokat, természetesen amennyiben azok a kiadások ma hasznot hajtanak? Gondoljuk csak meg, hogy mi az az eladási ár. Tegnap, vagy egy évszázaddal ezelőtt, a középkor végén vagy éppen Julius Caesar idejében egy vállalkozó egyén, a községnek határozott vagy hallgatólagos beleegyezésével bekerített egy gazdátlan telket, mely a sivatagban in eremo volt, és felszántotta azt. Bizonyos idő múltával valami körülmény arra indítja, hogy túladjon a telken. Eladja. Az eladási árnak egyik, ha nem is kizárólagos tényezőjét képezi a telek bekerítésére és felszántására fordított összeg kamatja. A vevő t.i. így okoskodott: vehetnék más telket, felszánthatnám és bekeríthetném, de ez kerülne ennyibe; itt ez a telek már be van kerítve, fel van szántva, itt megszabadulok egy fáradságtól és időt nyerek, ha a telek tulajdonosának megtérítem az általa eszközölt javítások költségét.

Ez a második birtokos a váltakozó rendszert hozza be, trágyázza a földet, árkot ás rajta, kiszárítja, egyengeti, szóval kényelmesen művelhetővé teszi; de azután ő, vagy egyik ivadéka jónak látja azt eladni. Az új vevő a vételárba szintén beszámítja az eladó és ennek elődei által eszközölt javítások költségeit. Így megy a telek kézről kézre; a különböző tulajdonosok vagy elrontják hanyagságuk által, vagy pedig javítják, munkát és költséget szentelve rá. Az egyik öntözi a víz nélküli részeket, a másik a mocsaras részekről levezeti a vizet. Egy harmadik fákat ültet, a negyedik a köveket szedi ki, az ötödik feltúrja a földet és szőlőt ültet. És minden eladásnál az új vevő beszámítja a művelés alá vétel óta történt hasznos beruházásokat. Találhatna ugyan másutt nyers állapotban levő mezőt, de szüksége volna bizonyos összegre, hogy felszántsa, bekerítse kiegyengesse, kiszedje a köveket, megöntözze, beültesse stb. De ez már mind megtörtént a mezőn, amelyet neki kínálnak: jobbnak látja – és ez legtöbb esetben helyes felfogás – megtéríteni a beruházásokat, melyeket az előző birtokosok eszközöltek, hogyha egyes kiadások Julius Caesar korában történtek is. Miért ne tenné ezt az állam is? Miért ne ismerné el a közös törvényt, a mindenütt érvényben levő méltányossági szabályt?

Társadalmi és mezőgazdasági haladásként tüntetik fel néha azt a törvényes intézkedést, mely szerint a belépő bérlő a távozónak megtéríti a tartós hatású trágyázásokat és egyéb javításokat, miket az bérleti ideje alatt eszközölt. De amit itt újításként követelnek, az megtörténik minden nap, más formában ugyan, de igen határozottan és emberemlékezet óta. Hiszen az eladási ár nem más, mint az, amit a távozó birtokosnak fizetnek az általa eszközölt beruházásokért, és amit neki visszatérítenek abból a pénzből, amit ő maga fizetett az elődjének, mikor átvette a földet. Nézzünk csak meg egy adásvételi szerződést, és látni fogjuk, hogy azt tartalmazza, amit most fejtegettem. A XIX. század végén eszközölt eladásnál a vevő számításba veszi a beruházásokat, miket a Julius Caesar korabeli tulajdonos eszközölt, természetesen mostani hasznosságuk mértéke szerint; és ez igazságos eljárás, mert a vevők, akik a legrégibb idők óta követték egymást, elődeiknek beszámították mindazon beruházásokat, mik a telken eszközöltettek, és így az utolsó vevőnek, a mostani hasznosság mértéke szerint, meg kell térítenie az összes eddigi beruházásokat. A birtokosok úgy tekinthetők, mint megannyi egymásután következett bérlők, akiknek mindegyike, mikor belép, az elődjének olyan összeget fizet, mely megfelel az utóbbi által tett kiadásoknak, hozzáadva azon megtérítési összeget, melyet ez az utóbbi fizetett, mikor belépett. Miért ne alkalmazkodna az állam ezen általános, méltányos, természetes törvényhez? Azért nem teszi, mert ha megtenné, akkor a magántulajdonnak nemzeti tulajdonná változtatása nem hozna semmi előnyt se neki, se a polgárok összességének, sőt terhet róna rá a kezelés, ellenőrzés, elszámolás jelentős költségei révén. A művelet csak úgy lesz az államra nézve – nem mondom, hogy jó, de legalább tűrhető, ha jogfosztással jár.

Ellenfeleink itt kétségkívül megállítanak, és azt fogják mondani, hogy az itt előadottakban nem vettünk számításba egy fontos tényezőt, a természet hasznosságát, melyet pedig a tulajdonos megfizettet az eladásnál, tehát azt az értéknövekedését a földnek, mely minden új munka és új beruházás nélkül áll elő; szóval felhozzák a Ricardo-féle törvényt. Ám legyen. Nem tudatlanságból, hanem szándékosan mellőztem ezt a nagyon változó tényezőt, mely, nézetem szerint, a földek értékén legtöbb esetben keveset változtat. Fentebb már szóltam erről a tanról, amely a mi történelmi korszakunkban valóban nem alkalmazható, és amely szerint a föld értéke a régi országokban magától is folytonosan növekszik. A „natural, spontaneous and unearned increment” értékéről alább újból fogok szólni.

Miután a rendszer, melyet itt bíráltunk, nyilván hibás és igazságtalan, vissza kell azt utasítanunk, úgy a hasznosság, mint az igazságosság szempontjából; olyan jogsérelmet képezne, hogy megrendülne minden szerződés értéke; értéket vesztenének az ingó és kereskedelmi javak is, mert mindenki attól tartana, hogy a példa ragadós lesz. Az a rendszabály elfojtaná a társadalmi élet minden ágában a takarékossági és kezdeményezési hajlamot, mert mindenki attól félne, hogy egy szép napon az állam ráteszi a maga súlyos kezét minden üzletre, minden kereskedésre, minden hivatalra, és önkényesen leszállított kártérítést fizetne az eladási ár helyett, amely pedig az egyedüli természetes kártérítés.

Azon eszközök között, melyek által helyre lehet állítani a mezőgazdasági kollektivizmust a mostani tulajdonosok erőszakos kifosztásának forradalmi módozata nélkül, talán a legleleményesebb – bár azért mégis teljesen kivitelezhetetlen – az, melyet Gide tanár egy cikkének odavetett jegyzetében hozott javaslatba. Gide ezt írja:

Volna mégis egy mód, melyre tudtunkkal még egyetlen kollektivista sem gondolt, és amelyet olcsóságánál fogva bátrak vagyunk a figyelmükbe ajánlani. Az állam azt az ajánlatot tenné a birtokosoknak, hogy készpénzen veszi meg a földjeiket, melyek 99 év múlva volnának átadandók. Vagy más alakban fejezve ki e javaslatot, az állam azt ajánlaná minden birtokosnak, hogy cserélje ki az állandó birtokjogát, egyezség útján megállapítandó összeg fejében, 99 évre szóló koncesszióra. Alapos okunk van azt hinni, hogy ezt az ajánlatot egy birtokos sem utasítaná vissza, még ha a kártérítés csekély volna is: miután a 99 évi koncesszió mindegyikünknek annyit ér, akár az örökkévaló birtok, a tulajdonos valóságos ajándéknak tekintené az összeget, amelyet kap, és nem is követelne sokat. Ha pl. a földbirtok összes értéke Franciaországban százmilliárd, akkor, úgy hiszem, az államnak csak egymilliárdot kellene fizetnie, hogy birtokába kerítse a földeket, illetve ezek birtokát biztosítsa a nemzedéknek, mely a XX. század végén fog élni. Csakugyan tény, hogy a 99 év múlva fizetendő száz milliárd, az annuitási táblák szerint, ma 798 500 000 frankot ér.6

Gide szerint ezen rendszer ellen két kifogás tehető: az egyik a kollektivistáké, akik úgy találnák, hogy reményeik teljesülése nagyon is későre maradna, a másik pedig az, hogy az erkölcsiség szempontjából helytelen dolog arra alapítani a számítást, hogy az apák elég rövidlátók lesznek és gyermekeiket ki engedik fosztani. Másutt Gide a következőkkel egészíti ki a gondolatot:

Az örök birtok korántsem szükséges az embernek, aki maga rövid életű, és akinek nincs szüksége az örökkévalóságra – legalábbis a földi életben – hogy becsvágyát kielégítse és terveket állapítson meg.

Elismertük, hogy a javaslatba hozott módozat leleményes, de a fentebbi passzus mégis két szempontból hibás: a pszichológia szempontjából, és következésképpen a kártérítés számítása tekintetében. Aki azt hiszi, hogy az ember, amiért rövid életű, nem törődik az örökkévalósággal, nagyon félreismeri az emberi természetet. Ami jót tettek az emberek, és jó részét annak, ami rosszat tettek, az utódokra való tekintet sugallta. Ez az állítólagos kiméra vezette Herostratust és Nagy Sándort. Ha kevésbé klasszikus példákat is választunk, mégis azt látjuk, hogy majdnem minden emberi lélek előtt az utókor lebeg, és kevés ember akad, még a durva és nyerslelkűek közt is, akit meg ne indítana ez a kilátás. Egy egészséges ember önmagának és családjának örök áron vesz telket a temetőben; felajánlják neki ötven évre, sőt 99 évre, de ha csak némileg jómódú is, nem éri be azzal, hogy a telek csak ennyi időre legyen az övé, pedig az idő tetemesnek látszik. A megrögzött és rokonság nélküli agglegények közül hány akad, aki olyan keveset törődne a távoli jövővel, hogy vagyonát olyan vállalatba fektesse, ahol a tőke idő múltával veszendőbe megy? Az életbiztosításnak két ága van; az egyikben az élőknek életjáradékokban fizetik vissza összegyűjtött tőkéjüket, a másikban pedig az élők megtakarított pénzét összegyűjtik, hogy megszaporítva átadják az utódoknak. És íme, azt látjuk, hogy az első ág meddő marad, abban alig történik üzlet, és csak a második ág fejlődik és terjed. És így vagyunk mindenben. Az aggastyán építtet, mert a késő utódokra gondol; a 80 éves ember dédunokái számára ültet fákat. A távoli jövőre gondol mindenki, különösen az, aki előrelátás és türelem segítségével vagyont gyűjtött, vagy aki az örökölt vagyont megóvta és növelte. Ezt látjuk minden munkaszerető civilizációban. Ezt tanúsítja a messze földre vándorolt kínai, aki meghagyja, hogy holttestét szállítsák apái sírboltjába, és aki reméli, hogy késő unokái is követni fogják oda. Bármily mozgékony lett is izgatott korunkban a család és a vagyon, azok az érzelmek mégsem szűntek meg; nem is fognak megszűnni, mert akkor elenyésznének a leghatalmasabb erkölcsi erők, azok, melyek legtöbbet lendítenek az anyagi haladáson. Az utókorra való gondolat lehet önámítás, de ez sarkallja az embereket a legtöbb erőfeszítésre.

Erős önámítás tehát azt hinni, hogy a földbirtokos az 1%-nyi potom árért rábeszélteti magát arra, hogy örökös jogcímét felcserélje egy 99 évre szóló örök haszonélvezeti szerződéssel. Hogyan! Azt hiszik, hogy az ember akinek százezer frankos birtoka van, melyet szeret és szépít, melynek jövedelmét és szépségeit folyvást igyekszik növelni, majd egy ezer frankos bankjegyért rááll arra, hogy birtoka kilencvenkilenc év múlva ne legyen többé az övé vagy a gyermekéé? Ennyire kapzsinak és gondatlannak hiszik! Milyen kapzsiság volna tőle egy most odavetett falatért lemondani arról a megbecsülhetetlen dologról, a vég nélküli, mindennapi élvezet forrásáról, az örökösök szeretetéről, e tárgyról, melyet nem lehet mérni, nem lehet logaritmusokkal kiszámítani. Nagyon rossznak tartja az emberi természetet, aki azt hiszi, hogy e kínos lemondás egy százalékkal meg van fizetve. Ez az ember nemcsak kapzsiságot tanúsítana, hanem az előrelátás teljes hiányát is, mert 99 év múlva fog még élni sok lény, akiket ő ismert, vagy akik igen közel állnak azokhoz, akiket legjobban szeretett. Nem ritka eset, hogy egy családban együtt él négy-öt nemzedék. Ha körülnézek a családomban, látok egy aggastyánt, aki 1797-ben született, és aki ölelgeti 1884-ben született dédunokáját, aki pedig csak 1971-ben lesz annyi idős, mint most a dédanyja. Íme tehát két lény, akik egymást ismerték és bensőleg szerették, és akik – feltéve, hogy a fiatalabbik annyi ideig él, mint az idősebbik – együttvéve legalábbis 174 évet éltek. És ez nem véletlen: a példát nem a szokatlanul magas életkorúak közül veszem, hanem legszűkebb családi körömből. És itt azt mondják, hogy 99 év olyan időszak, mely végső korlátait jelzi az ember világi reményeinek! De vegyünk egy általánosabb példát: egy harminc éves férfiú, aki birtokos és megnősül; gyermekei születnek 40 éves korában (ez később is megesik), és ezeknek ismét 40 éves korukban születnek gyermekeik. Mi következik ebből? Az, hogy mikor lejár a 99 év, amelynek lejártakor az élvezeti jog megszűnik, a lemondó a birtokosnak unokája, aki akkor 49 éves lesz, nagyatyja oktalansága folytán egyszerre ki lesz fosztva mindenéből.

Próbáljuk meg az alkut; menjünk el, nem mondom, hogy egy milliomoshoz, aki számítani szokott, hanem egy egyszerű paraszthoz, és tegyük neki a következő ajánlatot: „Barátom, itt van a meződ, amely ezer frankot ér; örökbirtokod; ha akarod, megveszem tőled készpénzért értékének egy százalékáért, de csak 99 év múlva adod át. Itt van a pénz. 10 frank.” Vajon egy millió ember közt akad-e csak egy is, aki erre rááll? Aki kíváncsi, próbálja meg kicsiben.

Ha le akarjuk küzdeni a birtokos ellenszegülését, félre kell tennünk a logaritmusokat és az annuitási tabellákat, és jóval nagyobb összeget kell kínálni. Azt hiszem, ha a mostani birtokosoknak megadnák a föld mai értékének 20–30 százalékát, hogy örökbirtokát 99 évre bérbe kapja, a birtokosok fele vagy háromnegyed része visszautasítaná az ajánlatot. De tegyük fel, hogy valamennyien elfogadják az ajánlatot, akkor a mai magánbirtokok értékét képviselő 110–120 milliárdért 25–30 milliárdot kellene fizetni. Márpedig ezen 25–30 milliárd után évenként 1000–1200 millió frankot kellene fizetni, és ezt az összeget az állam 99 éven át adók útján szerezné be. Valóban különös mód az emberi haladás előmozdítására 99 éven át borzasztó, haszon nélküli adóteherrel sújtani a polgárokat azon ürügy alatt, hogy azután meg lehet szüntetni az összes adókat.

Sokkal természetesebb és végtelenül olcsóbb eljárás volna az államadósságokat erélyesen törleszteni, mert ez kisebb évenkénti áldozat mellett 30–40 év múlva egyharmaddal csökkentené a kiadásokat.

Egyébiránt, a terv, melyet itt bírálunk, sokkal több nehézségbe ütközne, mint amennyire szerzői gondolnak. Az egyik, amellyel nem számoltak az, hogy majdnem minden birtokos milyen illúziókban él földje jelen értéknövekedésének esélyeit illetőleg. Ritkán akad, aki azt ne hinné, hogy az ő földje legalább a felével többet ér a becsült árnál, és hogy fényes jövője lesz még. Mint a bagoly a csibéivel, úgy képzelődik minden ember a földjével: a hályog lefoszlik a szeméről, mikor kénytelen eladni a földet és előáll a durva valóság. De miután a megoldási módozat az, hogy a jómódú birtokossal meg kell egyezni a konverzió iránt, valószínű, hogy minden birtokos a földet a felével magasabb összegre fogja becsülni, mint amekkorát meg tudna kapni, ha helyzete a föld eladására kényszerítené. És ehhez mérten emelkedne az állam által fizetendő egyezségi ár.

Nem a csekélyebb bajok közé tartozik az is, hogy az örökhaszonbérlővé változott birtokos, minél közelebb látná a 99 éves időszak leteltét, annál szűkebbnek látná reményeinek és befektetéseinek körét. Fokozatosan megszüntetné a földjavításokat. Mikor még 40-50 év választaná el az időszak leteltétől, már nem ültetne erdei fákat, melyeknek csak 60-80 év múltával van igazi értékük. Mikor haszonbérleti idejéből még 18-20 év lesz hátra, akkor nem ültet gyümölcsfát, almafát, mandulafát, olajfát, mert tíz évbe is beletelik, míg azokon bő gyümölcs terem. Mikor a rettenetes lejárattól 12-15 év választja el, a szántóföldet nem változtatja át rétté, mert ezt hosszú éveken át kell gondozni, hogy nagyobb értéke legyen. A bérlet utolsó 8–10 évében nem veri magát a szőlőültetés költségeibe: az alagcsövezés, öntözés, töltésépítés hasznos, de költséges munkáira se gondolhat, mikor már csak 10 esztendeig lesz a föld az övé; az utolsó 5-6 évben tartózkodna a nagyobb méretű trágyázástól és egyéb olyan munkától, mely csak hosszabb idő múltával termi meg gyümölcseit. A művelés haladása folytán szükségessé vagy hasznossá lett aklok, szérűk, pincék, és más ilyen gazdasági épületek létesítéséről vagy megnagyobbításáról már jóval előbb lemondana. A bérlet idejének leteltét a birtok fokozatos, rohamos hanyatlása előzné meg.

Azt felelik erre, hogy az állam megfelelő rendszabályok által elejét vehetné ezeknek a bajoknak; 40-50 évvel a bérlet letelte előtt megegyezne a birtokosokkal az erdősítés iránt; a bérleti szakasz utolsó 15-20 évében megállapítaná a nagyobb szabású talajjavításokat, ígérve, hogy a föld átvételekor beszámítja az értéknövekedést és az építkezések költségeit stb. Mennyi bonyolult részlet! Mennyi nehéz becslés! És a sok rendszabály és ígéret dacára a bérlővé lett birtokos mégsem volna hajlandó olyan költségekbe verni magát, amelyeknek utólagos megtérítése annyi jó vagy rossz esélytől függ.

Még egy utolsó, felettébb fontos ellenvetést kell felhoznunk azon terv ellen, hogy egyezségi ár fejében az örökbirtok időre szóló bérletté változna át. A lakosság bizonyára ellenszegülne az efféle kombinációnak. A legutolsó paraszt és a dúsgazdag földesúr egyaránt gyanús szemmel néznék ezt az alkut. Az állam csendőrökkel rendelkezik, a bírákat ő nevezi ki, és így veszélyes dolognak tűnne a szemében a földre való jogot, habár késő időre is, átírni az államra. Az a 10 frank, amit neki az ezer frank értékű földért kínálnak, nem tűnne elég kárpótlásnak; a kockázatért, amit képzelete vele előre sejtet, még 100 frank is kevésnek tűnne. Az állam iránt szent borzadályt szoktunk érezni, és méltán, mert az egyén és az állam nem egyenlők. Azzal a hatalmas lénnyel, mely hirtelen, önkényesen mondja ki akaratát, és a mellyel nem lehet kikötni, nem szeret az ember szerződni. Ahányszor az állam kombinációt kezdett a földbirtokkal, mindig kevés sikert ért el, bármilyen pénzbeli engedményeket tett is. Láttuk ezt. mikor Pitt alatt Angliában megváltották a földadót, mikor Egyiptomban bevezették a mukabalát, mikor I. Napóleon állami járadékkötvényeket adott a községi javakért. Igaz, hogy ezek a kombinációk hozzá se foghatók a szóban forgó óriási művelethez; de ez csak több ok arra, hogy ott, ahol a régi, szerény és egyszerű kombinációk meghiúsultak, az itt javasolt gyökeres műveletnek legkisebb sikert jósoljunk.

A terv, hogy a magánbirtokot közös tulajdonná kellene átváltoztatni, bizonyos elmékre olyan varázserőt gyakorol, hogy bonckés alá kell vennünk a megvalósításra kieszelt egyéb módozatokat is.

Van pl. egy módozat, mely igen egyszerűnek és alkalmazhatónak látszik, és amelyet Laveleye, John Stuart Mill, és néhány más publicista is pártol. Ez a terv se több, se kevesebb, mint néhány oldalág örökségi jogának megszüntetése, olyformán, hogy ez a jog nem a tizenkettedik, de már a hatodik vagy hetedik foknál szűnne meg. Emlékszem rá, hogy az a jámbor Cremieux, az 1848-i ideiglenes kormány tagja, mennyire panaszkodott amiért nem fogadták el az ő tervét, hogy az unokatestvérek gyermekei legyenek az utolsó örökösök. Az arany gyapjút hozta ő az államnak, de az állam nem akarta elfogadni. Úgy hisszük, hogy az állam okosabbnak mutatta magát a jámbor Cremieuxnél. Mások azt akarnák, hogy az állam menjen még tovább, és az unokatestvérnél távolibb rokonnak már ne legyen örökségi joga.

Hozhat az állam még gyökeresebb törvényt, mégis csak jelentéktelen anyagi eredményeket fog elérni. A művelt emberben, bármit mondjanak is, igen erős az örökséghagyási ösztön, és mindenki sietni fog végrendeletet csinálni, csakhogy az ő vagyona ne váljon egy csöppé abban a tengerben, melyet államnak hívnak. Az emberek inkább bármire szánják a vagyonukat, semhogy ráálljanak arra, hogy az elenyésszen a „vegyes bevételek” költségvetési tételében. Mindenki rá fog szokni, hogy végrendeletet csinál és ráhagyja a vagyonát egy rokonra, egy jó barátra, az inasára, valamely egyházi vagy polgári testületre, az iskolára, a községre vagy a megyére. Lesz, aki ráhagyja vagyonát valami idegenre is, ha az felveszi az örökhagyó nevét, de ezer eset közül alig lesz egy is, hogy valaki a kincstár kezére juttatna valamire való vagyont. Sok ember akad, akinek nincs rokona és aki meggazdagodott; de ki látott embert, aki a vagyonát az államra hagyná? Az emberi elme irtózik az űrtől, a bizonytalan valamitől, pedig a nagy modern nemzetek, a régi kis városoktól eltérően az űrt, a bizonytalan valamit képviselik a hagyatékok szempontjából. A magánvagyon és a mérhetetlen gazdagságú állam közt nincs semmi arány, és elenyészettnek tekintik a magánvagyont, mely az állam vagyonába olvad.

Az államnak abból, hogy eltöröl bizonyos öröklésfokokat, nem lesz számba vehető haszna, hacsak meg nem tiltja a végrendelkezést. Ha a végrendelkezési jogot szünteti meg, más, igen komoly jellegű bajok keletkeznek: az emberek eltitkolják a vagyonukat, kéz alatt ajándékozzák el, pénzüket úgy helyezik el, hogy csakis a kamatra tartanak igényt, megszűnnek tőkét gyűjteni, korán hagynak fel a vagyonszerzésre irányuló fáradozással, egyszóval megcsökken a termelés, a nemzeti tőke.

Azok, akik konokul ragaszkodnak a kimérához, középutat ajánlanak; az oldalágra átszálló örökségek nagy mértékű megadóztatását. Nem elég nagy mértékű már most is ez az adó? A tizenketted fokú rokonok 10% -ot és bélyeget, összesen 12–15 százalékot fizetnek, azok pedig, akik az örökhagyónak egyáltalán nem voltak rokonai, még többet fizetnek. Akiknek ez a drákói illeték nem elég, ugyancsak követelők. Traité de finances c. művemben kimutattam, hogy mennyire igazságtalanok ezek a túlságos illetékek. Céljuk az, hogy megsemmisítsék az örökhagyás elvét. Ha az öröklés természetes és polgári jogot képez, akkor hiba azt olyan adók által korlátozni, melyek az öröklött vagyon jövedelmének több mint egy részét emésztik fel. Ha pedig az öröklés nem természetes jog, és nem áll a társadalom érdekében, akkor meg kell azt teljesen szüntetni. Egyébiránt képtelen állítás az, hogy az öröklés nem jog, és a társadalomnak nem nyújt óriási előnyöket, melyek, ha jól vesszük, sokkal jelentősebbek, mint az egyének által élvezettek. Ha pedig így áll a dolog, akkor az oldalrokonok vagy idegenek által felvett örökség illetékét nem lehet felemelni, sőt le kell azokat szállítani 5%-os maximumra, amely megfelel az egy évi jövedelemnek.

De nézzük csak közelebbről ellenfeleink rendszerét. Az örökségi illetéket megkétszerezték, megháromszorozták; 6 és 10% helyett 12 vagy 20, illetve 18 és 30% lett. Ez ugyebár elég magas tarifa? Gondoljuk meg, hogy a bélyegilleték, az ügyvédek díja és a többi kiadás, mely az efféle örökségeknél fel szokott merülni, az állam által szedett illetéknek negyedét, felét, sőt olykor a kétszeresét teszi. Ha tehát az oldalágak örökségének illetéke kétszeresre, háromszorosra emelkedik, akkor mi jut az államnak? Jelenleg az állam az efféle örökségek után 90 millió frankot vesz be. Ha a bevétel a tarifa emelkedésének arányában növekszik, akkor az állam évenként 90-180 millióval többet szed be. Franciaországban az ingatlanok összevéve mintegy 100-120 milliárdot érnek; ha az illetékeket megkétszerezik, ezen ingatlanok abszorbeálására 7-8 évszázad kellene; ha háromszorosra emelik az illetékeket, 3-4 század múlva érnék el az az eredmény; pedig itt még beszámítjuk azt, hogy az oldalági rokonokra szállt birtokok értéke évszázadok folyamán mennyivel növekszik. Valószínű ez az értéknövekedés? Higgadtan gondolkozó ember nem igen hiszi.

Ha az oldalági rokon vagy az idegen tudni fogja, hogy halála esetén a kincstár, bélyeg és egyéb költségek címén elszedi a hagyaték 30-40 százalékát, és hogy a végrehajtók is jönnek és a hagyatéknak csak a fele marad meg, akkor mi fog történni? Két dolog lehetséges. Ha az a rokon vagy idegen szereti az örökösét, akkor vagyona egy részét át fogja neki adni kéz alatt, a maradékot pedig életjáradék biztosítására fordítja; ha pedig nem igen szereti az örökösét, akkor élete során iparkodik elkölteni vagyonának java részét. Így tehát a kincstár lakol a kapzsiságáért. Ha az örökhagyó nem is folyamodott az itt felsorolt eszközökhöz, és nem gondoskodott arról, hogy vagyonának nagy része ne kerüljön a kincstár kezére, akkor az óriási illetékek arra fogják bírni az örökösöket, hogy hamis bevallásokat tegyenek, elrejtsék az értékeket, sőt esetleg megvesztegessék a kincstár közegeit. Azok az írók, akik tudják, hogy a túlságos vámtételek előmozdítják a csempészetet, azt képzelik, hogy az örökségi illetékek felemelése 30-40 százalékra nem idézne elő hasonló eredményeket, nem ösztönözne illetékcsonkításokra!

Az állam sok tekintetben teszi ki magát csalódásnak, ha ehhez az egyszerűnek látszó módszerhez folyamodik. Ha az összegeket, melyek e címen befolynak, arra fordítaná, hogy a rendelkezésére álló eszközök mértéke szerint földeket vásárol, akkor kivételes mértékű keresletével felverné az ingatlanok árát; és minél nagyobb tőkét fordít a bevásárlásokra, annál kevesebbet ér el jövedelem tekintetében. Ennek a különben is kétes értékű eredmény fényében, melyet az említett módszer mellett csak 5-6 évszázad múlva érnének el, érdemes-e a javak átírását, azaz az öröklési jogot, olyan hallatlan adókkal sújtani?

Ellenfeleink más érvet is felhoznak: akár részben, akár egészben váltja magához az állam a földeket, élvezni fogja az állandó, ki nem érdemelt értéknövekedést, azt az „unearned increment”-et. melynél fogva a földbirtokos jövedelme folyton növekszik anélkül, hogy dolgozna.

Az állandó, szakadatlan, magától jövő értéknövekedés: íme a kiméra, mely annyi közgazdász elméjét bántja. Pedig minden tény amellett tanúskodik, hogy ez puszta fogalom, melynek a valóságban semmi sem felel meg. Ha ez az állandó, szakadatlan, önként támadó értéknövekedés tényleg tapasztalható lett volna a föld keletkezése, vagy legalább a történelem kezdete óta, mennyit kellene érnie egy hektár földnek a Beauceban vagy a Brieben? Nem 4-5000 frankot, hanem száz meg százezer frankot, hiszen ama földek értékesek voltak már évszázadokkal ezelőtt. Húsz, harminc évszázad óta művelik, tesznek benne mindenféle beruházást és megér, ha első minőségű föld, 4-5000 frankot. A legtöbb esetben a föld becsült ára távolról sem képviseli azt a tőkét, melyet a rajta élt nyolcvan vagy száz nemzedék beleölt.

Egy író, kinek elméje az absztrakcióban remekel, talált egy híres törvényt, amelyből az oktalan növendékek azt következtették, hogy a föld jövedelmének önmagától folyvást növekednie kell. Ricardo valóban hatalmas szellemű író. Ha feltesszük, hogy a földet mindenütt ellepik a lakók, hogy a természetes termőföldet mindenütt művelés alá vették, hogy a lakosság vég nélkül gyarapszik, hogy a mezőgazdaság tudománya megáll egy ponton és nem nyújt rá módot, hogy könnyű javításokkal és kevés költséggel nagyobb termést állítsunk elő, mondom, ha föltesszük, hogy mindezek a feltételek egyesülnek – amit pedig ma nem lehet mondani, és ami holnap se lesz meg, de nem is lesz meg soha – akkor a földjáradék csakugyan folyvást emelkedne, és a magától eredő, meg nem érdemelt, állandó értéknövekedés, az „unearned increment” szabályos, természetes jelenség volna, fenséges és visszavonhatatlan, mint a fizika törvényei.

Pedig mennyire eltér az igazi helyzet ettől a képzelmi felfogástól! Essai sur la repartition des richesses c. munkámban kimutattam, hogy a tények nagyon kevéssé felelnek meg ezen feltevésnek; bebizonyítottam, hogy Franciaországban a föld jövedelmének emelkedése, amely 1851, sőt 1821 óta a mai napig jelentkezett, átlagosan alig képvisel akkora összeget, mint a mondott időszak alatt tett befektetéseknek a szokott kamatláb szerint számított kamata. De hagyjuk a számokkal való cáfolgatást és érjük be egy másik, rövidebb, de épp oly döntő jelentőségű cáfolattal.

Tegyük fel, hogy 1815-ben vagy 1820-ban az angol parlament, elcsábítva Ricardo elmélete által, úgy okoskodik, hogy a föld állandó értéknövekedésének meg nem érdemelt előnyét el kellene venni a birtokosoktól és az állam javára biztosítani. A parlament tehát a békekötés után megszavaz egy törvényt, mely szerint az állam megváltja az Egyesült Királyság minden ingatlanát. Az évszázad első negyedének letelte után tehát az angol állam birtokolja az összes földet, melyet bérlők által aknáztat ki. Örvend ez elhatározásának, mert arra gondol, hogy a bérleti szerződések lejártakor a magától jövő, állandó értéknövekedés lehetővé fogja neki tenni, hogy nagyban gyarapítsa a nemzet jövedelmét anélkül, hogy bárkinek is ártana.

A bérleti szerződések 15–18 év múlva – mert Angliában hosszú időre szólnak – csakugyan lejárnak; az állam fel akarja emelni a bérösszegeket, de itt nagy csalódás éri; a bérlők kijelentik, és ezt be is bizonyítják, hogy az utóbbi években veszteséget szenvedtek; a földbérlet felemelésére rá nem állhatnak, sőt – ha csak tönkre nem akarnak menni – a bérletek leszállítását kell követelniük. Az állam tagadja ezt. Várakozik és versenytárgyalást ír ki. De nem jön senki és végül is le kell szállítani a bérleti összegeket hol tíz, hol tizenöt, hol húsz százalékkal. A megbízható Porter szerint ugyanis átlag ilyen mértékben csökkentek a haszonbérletek Angliában 1820-tól 1840-ig. Az állam kesereg azon, hogy Ricardo elmélete nem bizonyult igaznak, és elszenvedi a redukciót, mely oly borzasztó veszteséget okoz neki, illetve az adófizetőknek: ki kell pótolnia a föld jövedelmének inkorrekt, a tudománnyal ellentmondásban álló, de nagyon reális csökkenését, és új adókat kénytelen a polgárokra róni. Beleun a kísérletbe és a közössé lett tulajdont megint eladja a magánosoknak, akiktől olyan drágán vásárolta.

Elmúlik huszonöt év: a körülmények időközben változtak, és a földjáradék, mely 1820 vagy 1830-tól 1840-ig vagy 1850-ig csökkent, ismét emelkedik, a földbérlet drágul. Ekkor előáll egy rendkívül éles elméjű író, aki elméjében egész új gazdasági világot alkotott magának, és aki egyébiránt egyike azon embereknek, akik a legkevesebbet tudnak a körülöttük végbemenő tényekről, szóval John Stuart Mill. Ez pl. így kiált fel: „A föld megváltásának első kísérlete kedvezőtlen körülmények közt történt; meghiúsították a véletlenül felmerült okok, a tengeri kereskedelem nagy fejlődése, a gabonatörvények eltörlése; ma megint beáll az értéknövekedés és megszakítás nélkül, folytonosan fog haladni a nemzetgazdasági törvényekhez képest. Most kell az államnak megváltania a földeket”.

John Stuart Mill és követői olyan makacsul és olyan fennen hirdetik meggyőződésüket, hogy az állam rábeszélteti magát: 1800 táján csakugyan magához váltja az összes földet. Az első években minden jól megy. Egyes bérleti szerződések lejárnak és áremeléssel újíttatnak meg. Eljutunk így az 1875-1880-i időszakhoz. Ekkor sokféle ok miatt kitör egy igen tartós és intenzív mezőgazdasági válság. Az állam nem talál bérlőket: le kell szállítania a bérleti összegeket, hol 10 százalékkal, sokszor 20-25 százalékkal, olykor 30-40 százalékkal is. Borzasztó veszteséget szenved, 3-400 millió franknyi jövedelemtől esik el. A közvetlen adóknál is megesik néha, hogy az előirányzott összegen alul maradnak. De ilyen óriási mértékű hiány itt nem áll elő. És az állam a rettenetes megváltási művelet folytán kénytelen ismét emelni az adókat, és a föld megváltása, amitől azt remélték, hogy egykor lehetővé fogja tenni az összes adó megszüntetését, most nagy adóemelést tesz szükségessé.

Lehet-e tagadni, hogy a dolgok csakugyan így történtek volna, ha az angol állam, magáévá téve Ricardo vagy John Stuart Mill eszméit, a század első negyedében vagy a harmadik negyed vége tájékán államosította volna az összes földet? Franciaországban ugyancsak ez történt volna. Tegyük fel, hogy az 1870-i forradalmat nem katonai katasztrófa, hanem szociális mozgalom idézte volna elő. Az akkori államférfiak államosítani akarták volna a földeket; tegyük fel, hogy a művelet szabályszerűen hajtatott volna végre, olyformán, hogy a kiűzött birtokosok a jövedelmüknek teljesen megfelelő járadékot kaptak volna. Az állam, bízva Ricardo, John Stuart Mill és más nagy doktorok tekintélyében, úgy okoskodott volna, hogy a föld szakadatlan, magától jövő értéknövekedése folytán nyereségre számíthat. Tegyük fel, hogy a művelet 1875-ben lett volna befejezve. Az állam türelmetlenül várja a bérleti szerződések lejártát, hogy élvezhesse a remélt hasznot, mert a bérleti szerződések megújítása előtt nem várhat semmit. Elérkezik a szerződések lejárati ideje, de egyúttal a gazdasági válság is; a délvidéken a filoxéra, az északi tartományokban a rossz időjárás, a vevők hiánya, az idegen verseny okozza. A bérleteket csak veszteségek mellett lehet megújítani és az államnak évenként száz meg száz milliót kell előteremtenie, új adókat kell kivetnie, hogy pótolja az esztelen államosítási művelet által okozott veszteségeket.

A tapasztalat nem tanúsítja-e, hogy a dolgok így történtek volna? Erre azt fogják mondani, hogy azok csak véletlen körülmények voltak. De tekintsük bár még annyira véletleneknek is őket, annyit bizonyára megérdemelnek, hogy figyelembe vegyük. De vajon csakugyan a puszta véletlennek tudandók be? A földjáradék természetes, szinte folytonos értéknövekedésének dogmája mellett nem tanúskodik bármilyen általános érvényű megfigyelés. Az ott született meg bizonyos tudósok agyában, akik normálisnak tartanak egy olyan állapotot, amely pedig a történelemnek csak egy bizonyos szakában áll elő, és nem felel meg szükségképpen a fizikai és emberi természetnek. Azt mondják, hogy a földnek határai vannak, míg az emberi faj folyvást növekszik, és így a föld termékeinek értéke folyvást növekedni fog. De ezen tétel két része közül csak az első bizonyos: a föld korlátolt térség magában, de a mai nemzedékekhez hasonlítva nem az, mert a földnek majd a fele hiányosan van benépesítve, szinte ismeretlen. De ha az egész föld úgy be volna is népesítve, mint Franciaország, hogy mindenütt 80–100 lélek jutna egy-egy négyzetkilométerre, még akkor se volna biztos, hogy a föld járadéka mindig emelkedni fog. Azt lehet mondani, hogy a valószínűség mellette szól, de bizonyosságról nem lehet szólni.

A népesség folytonos növekedése, melyet természeti törvénynek szoktak tekinteni, esetleg lehet egy múlékony jellegű történelmi tény. Erről a tárgyról már ma sem szabad olyan kategorikus hangon szólni, mint ahogy Malthus tette, mert az ő híres könyvének megjelenése óta két nagy jelenséget észleltünk, melyek a figyelmes szemlélőt arra indíthatják, hogy állításaiban óvatosabb legyen: e két jelenség az, hogy Franciaország és Új-Anglia angolszász népességének létszáma pangást mutat. Ebben a két országban a lakosság úgyszólván megszűnt növekedni. Ki biztosít minket arról, hogy más nemzetek nem fognak ugyanilyen állapotba jutni? Ki biztosíthat arról, hogy mikor a jólét mindenütt általános lesz, és a demokratikus eszmék mindenütt uralkodni fognak, akkor a föld összes népei nem úgy járnak, mint a franciák és a jenkik, azaz természetes vagy szándékosan előidézett csökkenés áll be náluk is a szaporodásban? Ezt tekinthetjük hibának vagy erénynek, az nem számít. A tény, melyet Franciaországban és az Egyesült-Államoknak legrégebb idő óta benépesített részében látunk, azt tanúsítja, hogy nagyon vakmerő állítás az, hogy az emberi faj vég nélkül fog szaporodni.

Más helyen7 felsoroltam az okokat, melyek gátolják a földjáradék folytonos növekedését. Ezen okok közül itt elég lesz egyet megemlíteni: a földjavítást. Minden birtokos, aki a földjét javítja, öntudatlanul azon dolgozik, hogy csökkentse a földjáradékot, ha ugyanis – ami egyébiránt lehetetlen– az összes földbirtokos egyszerre, egyforma módon javítaná a földjét, mégpedig annyira, hogy megkétszereződjön a termés, akkor a termékek ára csökkenne és a földjáradék – eltekintve a legújabban befektetett tőke kamatától – szintén alább szállna. Ki mondhatná meg, hogy e javítások és a mezőgazdaság terén tett felfedezések tekintetében hol van a határ? Ha pedig a termelés jelentős növekedése össze találna esni a nép szaporodásában észlelhető megállapodással, ez nem okozna-e szükségképpen csökkenést, nem mondom, hogy a földjáradékban – ezen elméleti absztrakcióban, amely csak ritkán érvényesül a gyakorlatban – hanem a föld jövedelmének összességében, ideértve a lekötött tőke kamatait.

Az állam, ha az összes földet államosítja és a földjövedelem szakadatlan növekedéséből számít hasznot, nagyon kockázatos műveletet tesz, melynek századunk két időszakában mindenesetre kárát vallotta volna, melytől a jelen és a közeljövő körülményeinél fogva inkább veszteség várható, mint nyereség, és melynek jövedelmező volta még távoli jövőben sem tekinthető teljesen biztosnak.

Amit itt a mezei birtokokról szóltunk, az – habár kisebb mértékben – áll a városi ingatlanokról is. A telkek ára a városokban egyre növekszik: ezt látjuk Párizsban. Londonban, New Yorkban, hogy csak a leghíresebb városokat említsem. Ez aforizma. Abból, hogy Párizs lakossága 1876-tól 1881-ig 225 000 lélekkel, tehát évente 45000 lélekkel szaporodott, ami ezen öt évi időközre közel 11 százaléknyi növekedést képez, merész elmék már azt következtetik, hogy Párizs városa a világ végéig folyvást így fog haladni, minden évben 45000 lakost nyer, azaz minden évben két és fél százalékkal növekszik. Igen szépen kiszámíthatnák azt is, hogy két évszázad múlva Párizsnak 12-15 millió lakosa lesz, öt évszázad múlva 30–40 millió lakosa, ezer év múlva pedig vagy százmillió főnyi lakossága.

Bajos megérteni, hogyan építhetnek higgadt emberek társadalmi elméleteket és rendszereket olyan észleletekre, melyek végletekig folytatva efféle eredményekre vezetnek. Az imént lefolyt több százados időszak, de főleg az utóbbi évtizedek időszaka, nagyon kedvező volt a városok, és főleg a fővárosok növekedésére. Ennek az okait más helyen8 kifejtettem. De aki azt hiszi, hogy ez a növekedés vég nélkül fog folytatódni, gyorsabb, vagy legalább a mostanival egyforma ütemben, az elfelejti a német közmondást, mely szerint a fák nem nőnek az égig. Vannak városok, melyek növekedtek, de vannak olyanok is, melyek hanyatlottak. Annyi bizonyos, hogy Róma még nem nyerte vissza a római császárság napjainak nagyságát, Firenze és Velence nem nagyon virágzanak. A térképek tele vannak fényes nevekkel, melyek azonban csak mezővárosok helyeit jelzik.

 Azt mondják erre, hogy ezeket a pusztításokat politikai katasztrófák okozták. Hát hiszen a jövő méhe tálán nem olyan boldog békekorszakot rejt magában, amilyet bizonyos filantrópok képzelnek; azután meg a gazdasági okok, előidézik melyek a nagy városok növekedését, veszíthetnek hatásukból, meg is szűnhetnek, sőt hanyatlást előidéző okoknak adhatnak helyet. A XVIII. században Párizs csak egy ötödnyivel gyarapodott. Van ott egyik-másik városrész, pl. a Saint-Louis sziget, ahol egy régi úri kastélyért ma is épp annyi bért fizetnek, mint XIV. Lajos alatt. Egyik nagy városunk, Saint-Étienne 1876-tól 1881-ig néhány ezer lakost vesztett. Lehet, hogy a demagóg zavargások, az adó, a sok munkabeszüntetés költözködésre kényszerítik az ipart, és sok városban, melyek eddig rohamosan növekedtek, a lakosság csökkenni fog. A műszaki tudomány is hozhat sok meglepetést. Egy olcsó kis motor felfedezése a falvakba viheti az ipart. Bizonyára valószínű, hogy a nagyvárosok még a jövő félszázadban, vagy talán azontúl is növekedni fognak, de fel kell készülve lennünk arra, hogy minden város viszontagságon fog keresztülmenni. Így pl. ez idő szerint Párizs azt a benyomást teszi, mintha válságban szenvedne: a lakosság aligha gyarapodik, sőt talán csökken is, mert a házbérek nem emelkednek. Azt pedig, hogy egy vagy két évszázad múlva mi fog történni, vakmerőség volna ma egész határozottsággal megjósolni és merész állítás volna, hogy akkor Párizs még mindig növekedni fog, és hogy a házbér drágább lesz, mint ma. Ez lehetséges; megengedjük, hogy valószínű lesz, de olyan konjunktúra, mely nem bír a szükségszerűség jellegével. A többi okokon kívül, melyek e vállalat ellen szólnak, már az itt említett tény is jelzi, hogy az állam nagyot kockáztat, ha –a feltételezett értéknövekedésre számítva – magához váltaná az összes házat.

Aki az államot a mai földbirtokossal asszimilálja, és az utóbbi szerepét az előbbivel akarná végeztetni, az szem elől téveszti a mai gazdasági világ föld- és háztulajdonosának voltaképpeni szerepét. Azt mondják, hogy az állam úgy fog tenni, mint a westminsteri marquis, aki London város egy részét birtokolja Ez nem áll, mert az állam nem tehet éppen úgy, mint a marquis. A marquis szabad, önrendelkező egyén, aki csak a saját akaratától függ. Mint tulajdonos igen egyszerű szabályt követ: a személyi érdeket, mely abból áll, hogy házait a lehető legdrágábban, a legjobb fizetőknek adja bérbe; különben az ő feladata a jelen pillanatban nagyon szűk határok közt mozog: miután azokat a házakat örökhaszonbérlők építették, neki csak az a teendője, hogy felveszi a járadékot.

Az állam egészen más viszonyok közt él: nem mondható szabad, önrendelkező egyednek, aki egyszerű szabály szerint jár el; sőt ellenkezőleg, nagyon is bonyodalmas szervezetű lény, melynek minden tényét nagyon sokféle indokok intézik. Minél jobban távolodunk a régi időkbeli abszolutizmustól, minél tovább haladunk a parlamentarizmusban, a demokráciában, minél jobban szaporodnak a rövid tartamú, választás által betöltött hivatalok, annál alkalmatlanabb lesz az állam az új hatáskörre, amelyet juttatni akarnak neki. Az állam nem olyan állandó lény, mely az egész nemzetet képviseli; nem képviseli más, mint a hatalmon levő párt, mely nem igen válogatós az eszközökben, mikor egy kevéssé szilárd, változó többség érdekeit védi. A modern állam tehát nem lehet részrehajlatlan; hogyan is lehetne az, mikor olyan párt kezében van, amely nehéz küzdelem árán vívta ki a hatalmat? Aki azt állítja, hogy a modern állam, mely a választások folytán, legalábbis egy időre, egy párt birtoka lett, részrehajlatlan lehetne, olyan szavakat és tényeket állít egymás mellé, melyek egymással ellentmondásban vannak. A modern állam nagyon különböző érzelmeknek engedelmeskedik, és ezek között a leghatalmasabb nem a polgárok összességének állandó érdeke, hanem a szavazók többségének közvetlen érdeke. Ilyen körülmények közt a modern állam még arra a korlátolt szerepre sem alkalmas, melyet most a westminsteri marquis végez. Nagyon keveset bízhat a tisztviselőiben, nagyon erősen hozzá fér a korrupció, kivált a korrupciónak az az enyhített, de veszélyes neme, mely nem pénzben, hanem kedvezményekben és jogadományozásokban nyilvánul meg. A modern, parlamentáris vagy demokratikus állam lényegileg hanyag és részrehajló adminisztrátor. Természeténél fogva az, nem pedig egy múló szervezeti hibánál fogva. Ilyen szempontból nézve a dolgot, az erősen koncentrált, állandó kormányhatalom, melyet pl. a porosz királyságban látunk, kevésbé alkalmatlan a szerepre, melyet a kollektivisták az államnak szántak. De mégis alkalmatlan és azzá tenné főleg a földbirtok államosítása.

Megfontolták-e azt a sokféle feladatot, amit a földbirtokos végez? Alapos tévedés volna azt hinni, hogy egyebet se tesz, mint felveszi a haszonbért és megújítja a szerződéseket; pedig ez a két feladat sem olyan könnyű, mint ahogy mondják, mert a megújított szerződés pontozatainak szövegezéséhez sok éleslátás és mértéktudás kell, valamint gyakran a haszonbér beszedéséhez is bizonyos temperamentum kell, mert a haszonbér nem egészen olyan, mint az adó.

De ez a földbirtokos szerepének csak a kisebbik része. Igazi teendője abból áll, hogy őrködik a birtok állandó, jövendőbeli érdekei fölött; a távoli jövőre való tekintettel talajjavításokat eszközöl; ő határozza meg a telekrészek rendeltetésében való változtatásokat; erdőt irtat, pusztát bevettet, szántóföldet rétté alakíttat át, szőlőt ültet a hegyoldalba, gyümölcsfát tenyészt a jó talajban; mindezek a gondok a birtokosra hárulnak, nem a bérlőre. És aszerint, amint ezt buzgóan és eszesen végzi, fog a birtok virágozni vagy hanyatlani. A birtokos még mást is tesz: kölcsönt vagy előleget ad a bérlőnek, vagy legalábbis elenged egy részt a haszonbérből, halasztást ad; rendszerint képzettebb és szélesebb látókörű ember, mint a bérlő, és ennek tanácsot meg útmutatást ad. Ha azt állítanánk, hogy a birtokos ezt a hivatást mindenütt teljesíti kivétel nélkül, egyetemesnek állítanánk egy jelenséget, amely csak általános jellegű. De azért ez az ő hivatása; ő az állandó érdekek és a lassú javítások intézője.9

Elvállalhatja-e az állam ezt a rendkívüli sok aprólékosságra kiterjedő feladatot, melyet nem lehet alávetni a bürokrácia nehézkes, pedáns, szükségképp egyforma szabályainak? Pedig ha nem vállalja el, akkor a föld sokkal lassabban, kisebb mértékben fog javulni, ha ugyan nem fog romlásnak indulni. Ha megpróbál erre vállalkozni, milyen eszközökkel rendelkezik? A hivatalnoki kar szervezésénél a protekciónak minden kormányrendszer mellett mindig nagy szerepe lesz; a kezelés ellenőrzése nem lehet egyszerű, nem mehet egy pár szigorú szabály szerint, mert akkor elhibázza a feladatát; a számvitel óriási nehézségekkel jár; rendkívül sok alkalom nyílik a kedvezményekre, a korrupcióra, az összejátszásra. Nem. Az állam nem alkalmas erre a sokféle részletre kiterjedő hivatásra; beszedheti a haszonbért, de a felügyelés, tanácsadás, intézés napi munkáját, mely a jó birtokosra hárul, nem bírja elvégezni.

Nem sokat bizonyítanak azok a példák, melyeket Laveleye idéz: hogy Jáva szigetén az állami uradalmak óriási területeket foglalnak el, hogy 1873-ban a kormány cukorültetvényei 27460 hektárra, kávéültetvényei mintegy 176 000 hektárra terjedtek: hogy amazokon 220 706 ember, emezeken 708 980 család, tehát közel két millió lélek dolgozott; hogy 1871-ben ezekből a birtokokból az államnak 47 millió forint bevétele volt, míg a termelési költség csak 15 240 000 frtra rúgott, úgyhogy a tiszta jövedelem közel 32 millió forintot, azaz 65 millió frankot tett; hogy azonfelül az állam földjáradék címén 15 millió frtot vett be; hogy Banca államban az állami számlára kiaknázott bányák 1871-ben közel 6 millió frtot jövedelmeztek: hogy az anyaország pénztárába 1871-ben befolyt tiszta fölösleg 25 688 000 frtra azaz 51-52 millió frankra rúgott. Mindezeket a számokat Laveleye nagy hivalkodással idézi. Mi azok helyességét nem is vonjuk kétségbe, de bármily állandók volnának is azok a tételek, mégse bizonyítanának semmit a birtokközösség általánossá tételének hasznos volta mellett.

A felhozott példákban egyforma művelési ágakhoz tartozó területekről van szó, melyeken a gazdaság ipari jelleggel bír, nem pedig olyan változatos kultúrákról, amilyeneket Nyugat-Európa igényel. Azután meg Hollandia olyan nép fölött uralkodik Jáva szigetén, mely ha nem is jobbágyi jellegű, de alacsony értelmiségi fokon áll, és nem független, melynél a helytartók és a bennszülött főnökök szigorú fegyelmet tartanak. Különben Jáva szigetén ebben a nagy gyarapodásban szünetek állottak be, és ma ismét látunk ott bizonyos csökkenést. A cukortermelésen az állam 1837-től 1844-ig vagy húszmillió frankot vesztett; a kávé utáni tiszta jövedelem elér bizonyos maximumot, néha meg ennek a felét, ami a terméstől és az áraktól függ. Ez a büdzsé összeállításánál nem kis zavarokat okoz. Utóbbi időben „a gyarmatok tiszta jövedelme” c. tétel majdnem eltűnt a költségvetésből. És ebből kitűnik, hogy a birtokok és a kultúra azon szervezetét, melyet Jáva szigetén tapasztalunk, és melynek célszerűségét a jávaiak is tagadják, korántsem szabad olyan mintának tekinteni, melyet, a maga robotrendszerével együtt Európába be lehetne hozni és általánossá lehetne tenni.10

Nem bizonyít többet az a mód sem, melyet az angol egyházi alapoknál látunk, és amely 31 millió frank (1 253 000 font sterling) tiszta jövedelmet eredményez. Először is lényegesen más dolog az egyetemessé lett birtokközösség, mely az összes földre kiterjed, és ismét más dolog az, amikor közös birtokok szét vannak szórva magánbirtokok közt, és az utóbbiak művelési módjához alkalmazkodnak. A nagy testületek vagy részvénytársulatok igazgatói sokkal több cselekvési szabadsággal bírnak, mint az állami tisztviselők: kevésbé szigorú és kevésbé egyöntetű szabályoknak vannak alávetve; óvatosabban válogatják őket; illetékesebbek és állásuk szilárdabb, mint a demokratikus vagy parlamentáris kormányok sűrűn változó tisztviselői. Végül a tapasztalat azt tanítja, hogy a legtöbb országban, ahol állami, egyházi, társulati vagy testületi birtokokat eladtak, ezek a birtokok, amint magánosok kezeibe mentek át, jövedelem és érték tekintetében csakhamar sokat nyertek.

A harmadik eset, melyet Laveleye idéz az Osztrák-magyar államvasút-társaság esete, nem bizonyít többet. Ennek a társulatnak a bánságban 130 000 hektár földje van; mondják, hogy javította a mezőgazdaságot, kőszén- és ércbányákat nyitott, gyárakat teremtett és tetemesen növelte a termelést. Ez mind lehetséges, noha a ditirambusi hang nagyon is uralkodik az előadásban. Csakhogy először is, igen lényeges különbség van egy részvénytársulat közt (legyen az bár még olyan nagy), meg az állam közt. Feltesszük, hogy e két test terjedelem tekintetében összehasonlítható egymással, de a lélek a kettőben nagyon különböző. A részvénytársulatban a magánérdek sokkal jobban van sarkalva, mint az államnál; a virágzó részvénytársulat igazgató személyzete nagyon állandó, bizonyos arisztokráciát képez; az igazgatók rendszerint késő aggkorukig megtartják állásukat, melyet sokszor átadnak a fiaiknak; ellenben a modern demokratikus államban minden változik és bizonytalan.

A részvénytársulatban a szervezet és a rugók sokkal hajlékonyabbak, mint az államban: amíg a jövedelem megvan, addig a részvényesek teljes szabadságot engednek az igazgatóknak; nem vetik őket alá az egyöntetű, szigorú bürokratikus szabályoknak, melyek annyira megnehezítenek minden újítást. A modern és demokratikus államnál ellenben a rutinszerű bürokrácia, a lassú és vég nélküli irka-firka elmaradhatatlanok, főleg mikor az állam bizonyos igen egyszerű feladatokon túl akar menni.

A részvénytársulat tehát, ha még oly nagyszabású is, a modern állammal nem hasonlítható össze. De noha természetüknél és szerveik hajlékonyságánál fogva sokkal magasabb fokon állnak, azért még a legjobban vezetett részvénytársulatok is kevéssé váltak be a földbirtokok kezelése tekintetében. Az Osztrák-magyar államvasút-részvénytársaság ezt a tételt aligha fogja megcáfolni: annak a 130 000 hektárnyi gazdag talajú, ipartelepekkel ellepett birtoknak évi 6–7 milliónyi tiszta jövedelmet kellene hajtania. Pedig nem hajt. Ennek az óriási birtoktestnek a tiszta jövedelme 1880-ban a társulat mérlegében 1 074 000 forinttal, azaz csak 2 millió frankkal szerepelt, ha az ágiót is számítjuk: 1881-ben ez a jövedelem 1 419 522 frt., azaz 2 millió és 7-800.000 frank volt, pedig ez a jövedelem nagy részben nem is gazdasági jövedelem. A bevétel nagy részét a kohók adják, ahol síneket és gépeket gyártanak, melyeket a társulat gyárt és megvesz. A mezőgazdaságról tehát az mondható, hogy a társulatnak nem jövedelmez többet, mint tíz frankot egy hektár után.

Algériában több részvénytársulat van, melyek nagy területekkel bírnak. Így pl. a Compagnie Algérienne, mely százezer hektárral bír, a Franco-Algérienne, mely harmincezerrel. és a genfi Compagnie de Sétif, mely több ezer hektárral bír. Ezek a társulatok, melyek rendszerint ingyen kapták ama roppant területeket s művelik húsz, harminc év óta, csak szerény jövedelmet húznak azok után; valószínű, hogy ezen birtokok nagyobb részét végül el fogják adni, és azok egyes egyének magánbirtokai lesznek; értékük akkor jelentősen fog növekedni.

Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy ha némelyek a birtokközösséget dicsérik, ez a tökéletlen megfigyelések, helytelen asszimilációk alapján történik. Másrészről kérdezzük, vajon alapos-e a magánbirtoklás ellen felhozott fő kifogások egyike? Elvesztette-e ez a magánbirtoklás a szociális jellegét? Vagy pusztán a magánbirtokosok személyes előnyére létezik?

Igaz, hogy a földbirtokosok a földművelő lakossággal szemben nem gyakorolják többé a régi igazgatói és pártfogói szerepet. A demokratikus szellem elcsorbította bennük az erkölcsi felelősség érzetét, és viszont a parasztokban és az egyszerű munkásokban meggyöngítette az alázatos engedelmesség szokásait. Ez a mi felfogásunk szerint jelentős baj.

De ebből nem következik az, hogy a magántulajdon teljesen elvesztette szociális jellegét, és ez az intézmény már csak kizárólag az egyéni érdekeket szolgálja. Kollektív, együttes érdekű intézmény ez, mert csak ez képes azon maximumig fejleszteni a gazdasági termelést, mely megfér a felhalmozott tőke és a megszerzett ismeretek állományával. A birtokos érdeke majdnem mindig azonos a fogyasztó érdekével. A tiszta jövedelem maximuma majdnem mindig összefér a nyers jövedelem maximumával. Végül is is a föld csak akkor terem, ha művelik. Lehet egyes anomáliákat idézni, mint pl. Marx teszi, a Skóciában és Észak-Angliában létező vadászterületekről szólván; ezek a kivételek, melyeknek fontosságát egyébiránt nagyon eltúlozzák, nem a szabadon alakult magántulajdon folyományai; ilyesmit nem látni Franciaországban; ezek a majorátusok következményei, tehát olyan állapotból folynak, mely a modern magántulajdon ellentéte. A kormányokat és a parlamenteket semmi sem gátolja, hogy rendszabályokat alkossanak e visszaélések ellen, ha túlságos mértékeket öltenének; a „Hares and Rabbits Bill”, a nyulak ellen hozott törvények elvét senki sem ítéli el.

Vannak a magántulajdonban látszólagos visszaélések, melyek igen károsaknak tűnnek, noha nagyon előnyösek a közönségre nézve. Így vagyunk pl. a parkokkal. Valaki elkerít 10, 20, 30, 50 vagy 60 hektár földet, és ott nem enged mást teremni, mint gyepet és fákat. Ezt sok meggondolatlan ember tűrhetetlen visszaélésnek tartja. Pedig milyen nagy haszon volna az országra nézve, ha minden kantonban bizonyos terjedelemben léteznének ilyen parkok. Ez festői látványt nyújt még azoknak is, akik nem léphetnek be a bekerített területre; a vidék meg van óva a túlságos fahiánytól, a szárazság növekedésétől; a folyóvizek jobban vannak ellátva, a rovarpusztító madarak nagyobb számban maradnak, és minden ilyen fa- és gyepoázis több kilométernyi területnek üde levegőt és termékenységet biztosít. Amit az irigyek bántó fényűzésnek tartanak, az a környék kis- és középbirtokosaira nézve a jobb művelés biztosítéka.

A magántulajdon, ha elveszti is a politikai befolyást, más módon is megtartja szociális jellegét. A nagybirtokos, tudva vagy öntudatlanul a nevelő és kezdeményező szerepét viszi: akár nyájas, akár gőgös, a környék mégis hasznát veszi tapasztalatainak, melyek egyre gyarapodnak. A nagybirtokok immár nem szállnak át örökségképp költekező nagyurakra és semmittevő tőkésekre. Többnyire iparosok és kereskedők veszik meg, akik vagyont szereztek, és a lakosság legtevékenyebb, legvállalkozóbb elemét képezik. Ezek a jövevények abban lelik örömüket és büszkeségüket. hogy átalakítják, amit szereztek, és ezt ritkán teszik úgy, hogy a tőkéhez nyúlnak; legtöbbször jövedelmük megtakarított részét fordítják arra, hogy földjük talaját javítsák. Szenvedélyesen művelik és ékesítik. És ebből a társadalomnak sokkal több haszna van, mint nekik. A pénz, amit a földbe fektetnek, növeli a jövedelmet, de nem a költség mértékében, és ha a földbe nem volnának úgyszólván szerelmesek, ezt a pénzt más élvezetekre fordították volna. Elismert tény, hogy a nagybirtok eladásánál csak kivételes esetekben térítik meg az előbbi tulajdonosok által tett beruházások összes költségeit. Ezek az új birtokosok, akik felhagytak az iparral, a kereskedéssel vagy a szellemi foglalkozással, amelyben meggazdagodtak, rendkívül jótékony befolyást gyakorolnak a földművelő lakosságra. Versenyezve keresik a bérlőket, ezek meg versenyezve keresik a munkásokat, és ezen megnövekedett kereslet folytán az egyes munkások nagyobb munkabért kapnak, mintha csak egy munkaadó volna: az összes földet birtokló állam.

A figyelmes szemlélő korántsem látja a földbirtokosok jövedelmének folytonos, szakadatlan növekedését. Ha összehasonlítja a földműveléssel foglalkozó három osztály sorsát, úgy látja, hogy a munkások helyzete javult leginkább egy félszázad óta; ezután következik a bérlők osztálya, és csak ezután jönnek a birtokosok, akiknek egészben véve 1821 de főleg 1851 óta, a haszonbérek emelkedése révén a föld javítására fordított tőke egyszerű kamata sem térült meg.

Ezek a tények, melyek állandó jellegűek, elkerülték a birtokközösség híveinek figyelmét, és az ő rendszerük önalkotta fogalmakra, vagyis inkább a képzelet illúzióira van alapítva.

  1. Egyes új országok kormányai tesznek is ilyesmit. Így pl. ezt írja az Economiste Francais 1884. március 29-én: „Szokatlanul fontos rendszabályt határozott el az argentin kormány; felhagy a nyilvános eladások rendszerével, és ehelyett a földeket bérbe adja nyolc évre. A bérleti idő lejártával a föld megváltható, ha a földnek vevője akad.” Nem hisszük, hogy ezen új intézkedések előmozdíthatnák a kultúra fejlődését.
  2. Herbert Spencer is azt javasolta, hogy a bérlők legyenek az állam bérlői. Henry George ezt a szervezetet hiányosnak tartja, és azt ajánlja, hogy a mostani szervezet fenntartása mellett kobozzák el az egész földjáradékot, meghagyván egy csekély részt, mely a földművelők bátorítására fog szolgálni. (Progress and Poverty, 864. o.)
  3. A párizsi gróf De la Situation Des Ouvriers En Angleterre c. munkájában elismeri, hogy az assingtoni és ennek mintájára alakított szövetkezetek nem valóságos kooperatív szövetkezetek. Mind e kísérleteknek, hogy sikerüljenek, el kellett térniük a kooperatív rendszer elvétől.
  4. A pénzügyminisztérium által közzétett adatok szerint Franciaországban 1879-ben 8 454 218-ra rúgott a mezei földbirtokosok száma.
  5. Voltaképpen 3959 millióra. Ez a bérérték 1874 óta nem növekedett, mert ha bizonyos városokban építettek is sok új házat, viszont van sok vidék, ahol a mezőgazdasági válság és a filoxéra következtében a földek értéke egy negyeddel, egy harmaddal, néha felével, sőt még erősebben is csökkent. Az 1879-ben eszközölt hivatalos becslés szerint a mezőgazdasági ingatlanok tiszta jövedelme Franciaországban 2523 millió (Bulletin statistique, 1883. május). Azóta némileg csökkennie kellett.
  6. De quelques nouvelles doctrines sur la propriété fonciére, 22. o., jegyzet.
  7. Essai sur la repartition des richesses c. művemben
  8. Essai sur la répartation des richesses, VII. fejezet
  9. Emlékeztessünk itt a már fentebb idézett Proudhonnak oly helyes megjegyzésére: „Ha azt akarjuk, hogy a mezőgazdasági ipar sok helyen hanyatlásnak induljon, vagy legalább megszűnjön haladni, ahhoz tán elég volna, hogy a bérlők birtokosokká legyenek.” (Contradictions économiques, 1. kötet. 4. kiadás, 180. o.) Együgyűség a földbirtokost piróknak, parazitának vagy egyszerű járadékszedőnek tekinteni.
  10. Azok az államok, melyeknek földbirtokaik vagy regálé jogaik vannak, emiatt egyszerű pénzügyi szempontból sok bajjal küzdenek. Így pl. az a tény, hogy Indiában a földadó képezi a fő adót, nagy nehézségeket okoz az indiai büdzsében.