Alig egy éve, hogy ennek a munkának az első kiadása megjelent; nem kell hát rajta sokat módosítanunk, midőn újból a közönség elé terjesztjük.
Elég, ha egy pár sajtóhibáját kijavítjuk és röviden felelünk néhány bírálatra.
A kollektivistákat, kiknek tanait, legalább Franciaországban, először tárgyalták nagyobb könyvben, megtiszteltetésben véltük részesíteni; de ők ezért kevés elismerést mutattak. Ahelyett, hogy cáfoltak volna, inkább csak gyaláztak és szidalmaztak. Erre a térre nem követjük őket. Tanaikat lojálisan, udvariasan boncoltuk; nem tanúsítottunk se gyűlöletet, se haragot az egyének ellen, hanem inkább azt az elnézést és azt a sajnálkozást, mely megilleti az olyan embereket, kik agyrémek által félrevezettetik magukat.
Más ellenvetésekre tartozunk válasszal. Franciaországban és külföldön egyes bírálók azt vetették szemünkre, hogy a földbirtok természetének és keletkezésének fejtegetésénél nagyon is soká időztünk.
Könyvünknek ezt a részét lényegesnek tartottuk és most is annak tartjuk. Húsz év óta, de kivált tíz év óta, sokan támadták meg a földbirtokot, még olyanok is, akiket nemzetgazdáknak mondanak. — Olybá veszik, mint egy monopóliumot vagy szabadalmat, mely a fogyasztóktól, azaz a társadalom összeségétől illetéktelen tizedet szed: dicsérik az ókori vagyonközösséget és arról ábrándoznak, hogy bizonyos kerülőutakon ismét visszatérjenek hozzá.
Egyes írók, kik közül némelyek tanszékeket foglalnak el, mások pedig, a közönség által rég elismert tekintéllyel bírnak, még mindig — mily sajátságos anakronizmus! — arról beszélnek, amit a föld természetes és meg nem érdemelt értéknövekedésének («natural and unearned increment») neveznek.
Olyan időben, mikor az egész világon csökken a földjáradék, mikor a földgömb legtermékenyebb talajait, minők az Amazon és a Rio de la Plata partjai, esetleg a Congo és a Zambeze vidéke, művelés alá kezdik venni, ami a régi országok földbirtokainak jövedelmezőségét csökkenteni fogja: olyan időben, mikor a szállítási díjak —melyeket a múltban az un. földbirtoki monopólium nem érintett — az iparnak még hiányos, de egyre növekvő tökéletesedése folytán napról napra alább szállnak: olyan időben akadnak írók, akik annyira elmaradtak a világtól, annyira megfeneklettek az elavult fogalmakban, hogy a földnek magánbirtokban maradását a társadalomra nézve károsnak tekintik.
Úgy hittük, hogy ezt a fontos, elsőrangú kérdést behatóan kell fejtegetni; rámutattunk az egyéni földbirtok eredetére és fejlődésére; lépésről lépésre követtük keletkezését és átalakulásait az egyes országokban, és jeleztük, hogy a fejlődésnek mindenütt azonos jellege van. Bíráltuk az egyéni földbirtok módosítását vagy átalakítását célzó javaslatokat. Munkánknak ezt a részét fölös mellékletnek tekinteni könnyebb, mint azt megcáfolni.
A szocialisták közül, akik kegyesek voltak nem szorítkozni a szidalmazásra, egyesek azt vetették szemünkre, hogy már a munka második lapján van egy állítólagos ellenmondás, amely szerintük teljesen meggyöngíti az egész fejtegetést. A szövetkezésekről szólva, ezt írtuk:
«A tőkék szövetkezése, mely a tőkegyűjtésnek oly bámulatos lendületet ad, és lehetővé teszi, hogy az emberi agyban megszülemlett legmerészebb gondolat szinte haladéktalanul megvalósíttassák: az egyének szövetkezése, mely arra van hivatva, hogy a munkások helyzetét igen lényegesen javítsa, az egyéni erőt kollektív erővé alakítsa át, méltóságot, biztosságot adjon neki, stb.» . . . Igen is, ezeket a sorokat írtam; megírtam egy évvel ezelőtt és ma ismétlem, mert gondolatomat igen találóan fejezi ki.
Hanem értsük meg egymást: a jövőben sok szövetkezet fog keletkezni, melyek ma még nem léteznek: olyanok, amelyeknek mintáit ma még nem ismerjük, és olyanok, melyeknek ismert mintái ma még kevés példányban vannak megvalósítva. De ebből nem következik, hogy a társadalom alapja teljesen meg fog változni, hogy a tőke fölöslegessé vagy rabszolgává fog válni, hogy az egyéni vállalatok rendszere el fog tűnni, hogy nem lesznek többé munkaadók és bérmunkások, hogy mindent a részvénytársulatok fognak intézni, vagy, hogy a magánemberek kezdeményezését, a hogy a kollektivisták akarnák, mindenben az államé fogja pótolni. A szövetkezés igazi ellensége a kollektivizmus, sőt a szocializmus is; amaz megszünteti a szövetkezést, mert mindent az állam hatáskörébe utal; emez pedig a szövetkezést megfosztja a szabadság, az önkéntesség és felelősség előnyeitől, önkéntes belépés helyett kényszert igényel, erkölcsrontó, vesztegető kedvezményeket osztogat, az akadálytalanul fejlődő társadalmi típusok végtelen, üdvös változatossága helyett egyöntetű kereteket teremt, melyeket egy pár ember képzelete eszelt ki igen tökéletlen alakban.
Munkánkban tehát egyáltalán nincs meg az az ellenmondás, melyet belőle kiolvastak.
Más ellenvetést tettek nekünk Németországban és Belgiumban. Miután bonckés alá vettük Lassalle és Karl Marx tisztán negatív tanait a «tőkére alapított» mai gazdasági társadalom szervezetéről, meg akartuk szemlélni a kollektivizmus pozitív képét. E végből elővettük [Albert] Schäffle úrnak egy igen ismert művecskéjét. E mű szerzője egyike azon németeknek, kik legtöbbet foglalkoztak gazdasági kérdésekkel, és Közép-Európában legtöbb befolyást gyakorolnak a nemzetgazdaság terén.
Schäffle úr, aki Ausztriában miniszter volt és gazdasági kérdésekben Bismarck herceg egyik félhivatalos tanácsosa, 1874-ben «Die Quintessenz des Socialismus» cím alatt névtelenül közzétett egy bírálatot a német szocialista programról. A művecske jelentékeny sikert aratott. Kezünkben van a hetedik német kiadás, amelynek címlapján meg van említve, hogy ez a hetedik változatlan lenyomat, és hogy a művecskéből 21,000 példány kelt el.
Ezt a könyvecskét, mikor megjelent, úgy kellett tekinteni, mint egy meggyőződött szocialista, vagyis inkább kollektivista művét, oly íróét, aki egyes részletekre nézve kételkedhetett vagy habozhatott még, de aki úgy vélekedett, hogy minden néven nevezendő munkaeszköznek nem az egyének, hanem az állam birtokában kell lennie. Schäffle műve ennek a határozottan szocialista jellegnek köszöni roppant sikerét. A szerző, aki a második kiadáson megnevezte magát, nem látta jónak, az eredeti szövegen bármit is változtatni, és művének minden újabb kiadásán ki volt emelve, hogy «változatlan lenyomat».
Ma azonban Schäffle úr kijelenti, hogy a «Ouintessenz des Socialismus» nem tartalmaz egyebet, mint a mai szocializmus tanainak tárgyilagos előadását, amelyben a szerző saját nézetei figyelmen kívül vannak hagyva.
Ez meglehet, ámbár furcsa eljárás hogy egy író huszonegyezer példányt nyomat egy könyvből, amelyben előad egy tant, és nem jelzi két-három világos szóval, hogy ezt a tant a könyv szerzője nem vallja a magáénak.
De e kivételes körülmény daczára el lehet ismerni Schäffle úr azon érdemét, hogy ő volt az első, ki a mai kollektivizmus pozitív képét elénk terjesztette. Gyöngéden, szeretettel cselekedte, azzal a nyilvánvaló óhajjal, hogy a tan igaz és alkalmazható legyen.
Azóta Schäffle úr egy terjedelmesebb munkában, mely előttünk fekszik, és amelynek megjelenését, talán a mi könyvünk a kollektivizmusról siettette vagy épen előidézte, fölfedezte, hogy a mai német szocialisták programja a gyakorlatban meg nem valósítható. «Die Aussichtslosigkeit der Sozialdemokratie, Drei Briefe an einen Staatsmann zur Ergänzung der Quintessenz des Socialismus» Ez a címe a munkának, mely a «Quintessenz des Socialismus» kiegészítéséül egy államférfiúhoz intézett három levélben kifejti, hogy a szociáldemokráciának nincs kilátása arra, hogy tanait megvalósíthassa.
Ebben az új munkában Schäffle úr arra kéri az illető államférfit, hogy ne használja többé a «Katheder-Socialismus», vagy «állami szocializmus» kifejezést és tartsa fenn a «szocializmus» elnevezést az igazi szocializmus részére, amelynek jellemző vonásai, Bebel német szocialista képviselő szerint is, a következők: kollektivizmus (mindent az állam termel) a gazdasági téren; tiszta demokratikus köztársaság a politika tekintetében: a metafizikai világnézet tekintetében az anyagelvűség bizonyos természettudományi mázzal: optimizmus arra nézve, hogy a világ tökélyesedik; istentagadás a vallási téren. Hozzátehetjük még, mindig Bebel szerint: a családi és házassági kötelékek lazulását és neveléstani tekintetben az állami nevelést. Mindezek csakugyan szoros összefüggésben állnak egymással, és a programnak nincs egy pontja sem, amely ne fűződne a többihez.
Minden, ami az istentagadást és az anyagelvűséget kedveltebbé teszi, ami túlságosan tágítja az állam hatáskörét, ami gyöngíti az egyént, ami egyforma igaként nehezedik az összes polgárra, ami gátolja és elfojtja a vélemények és ítéletek különféleségét egy országban — mind új híveket szerez a kollektivizmusnak és egyengeti a talajt e barbár, meddő tanok részére.
Igaz, nem tartunk tőle, hogy a kollektivizmus megfészkelje és fentartsa magát a mai gazdasági rend romjain; de félünk a rázkódásoktól, a rendzavarásoktól, a véres megtorlásoktól, melyek a szocialisztikus törekvések fejlődésének következményei lehetnek.
Az állami szocializmust és a «tanszéki szocializmus»-t korántsem tekintjük a forradalmi szocializmus ellenszerének, hanem szövetségeseinek, előfutárainak.
Sajnos a politikai és tudományos körökben legtöbben a két első szocializmus felé hajlanak. Kevesen védik ma Európában a nemzetgazdasági igazságot és szabadságot. Büszkék vagyunk rá, hogy mi az utóbbi kis phalanxba tartozunk.
Sokban abban a tévhitben leledzenek, hogy az eredetiség abból áll, ha valaki világújítási rendszereket, gyökeres reformterveket eszel ki; mintha az emberiség életében semminek se kellene változhatatlannak, állandónak lennie. A mi nézetünk szerint több eredetiséget és szellemi erőt tanúsít az, aki tanulmányozza, megérti és elemzi a társadalmi élet egyszerű törvényeit, megismerteti azok szabályait és működését, mintsem az, aki képzeletében teljesen szervezett társadalmak ábrándképeit alkotja.
A természettudós megvizsgálja az emberi szervezetet, számot vet létezésének feltételeiről; elemezi a szervek működését és kölcsönös viszonyait, és gyermekes foglalkozásnak tartaná egy tökéletesebb szervezetről ábrándozni. Így kell eljárni a társadalomtanban is. Ez a gondolat vezetett bennünket e munka megírásánál, és szerencsések leszünk, ha azok, akik végig olvasták, kissé jobban meg fogják érteni az emberi társadalomnak oly hajlékony és mégis oly szilárd gépezetét, mely önmagától is annyira tud tökéletesedni.
Páris, 1885. május 31.
Paul Leroy-Beaulieu
