Mostanra talán senkinek nem okoz meglepetést, hogy az értelmiségieket épp úgy befolyásolják a divat szeszélyei, mint a női szoknyák hosszát. Az értelmiségiek, olybá tűnik, hajlamosak a csordaszellem áldozatává esni. Így amikor John Kenneth Galbraith publikálta a The Affluent Society (A bőség társadalma) című best-sellerjét 1958-ban, minden értelmiségi és a kisöccse megvetéssel szólt Amerikáról, mint ami a helytelen és túlzott bőségtől szenved; azonban eltelt egy-két év, hirtelen megváltoztak a divatok és ugyanazok az értelmiségiek kezdtek arról panaszkodni, hogy Amerikát mélységes szegénység sújtja. Megannyi intellektuális fellángolás esetén a kapitalizmust hibáztatják minden éppen a kereszttűzben álló nyomorúságért; állítólag ugyanaz a kapitalizmus, ami 1958-ban a megcsömörlésig halmozott el minket anyagi javakkal, egyaránt hibáztatható 1961-ben azért, mert szegénységbe taszította az országot.
Egy másik kimagasló példa a „stagnálás-tézis”, amit a 30-as évek végén és a 40-es évek elején hangoztatott sok-sok közgazdász. A stagnálás-tézis úgy tartotta, hogy a kapitalizmus zsákutcába futott, hiszen többé semmi technológiai innovációnak, ennélfogva tőkebefektetésnek nem maradt helye. A kapitalizmus tehát az örökös és egyre növekvő tömeges munkanélküliségre kárhoztatott. Miután az enyészeté lett ez az álláspont, a hatvanas évek elején és közepén pontosan az ezzel ellentétes váddal bírálták a kapitalista rendszert. Megannyi értelmiségi, beleértve azokat, akik a stagnálás-tézis szószólói voltak, ekkor azt hirdette, hogy a közelgő automatizálás és robotosítás sebesen végérvényes és egyre növekvő tömeges munkanélküliséghez fog vezetni gyakorlatilag mindenki számára, mivel többé nem lesz munka, amit az egyszerű emberek elvégezhetnének. Az automatizálás-hisztéria – örömünkre – kiment az intellektuális divatból az elmúlt évek során. De láthatjuk, hogy a féktelen ellentmondások során ugyanaz a közös jellemző köszön vissza a megannyi példában: bármi legyen a probléma, a piacgazdaság a ludas.1
A legújabb intellektuális őrület, ami nagyon rövid idő alatt árvízzé duzzadt, a Környezet, másik nevén az Ökológia vagy az Életminőség. Az elmúlt két hónapban lehetetlen volt úgy elolvasni egy hírlapot vagy magazint, hogy ne vegye az embert össztűz alá a Megcsonkított Környezet Problémája. Legyenek akármicsodák a probléma dimenziói, nehéz elhinni, hogy jelentéktelenből katasztrofálissá duzzadt egy-két hónap alatt. És mégis itt tartunk.
A baloldalon hirtelen és mágikusan eltűntek azok a súlyos és aktuális problémák, amikért helyesen agitáltak évek óta, mint Vietnám vagy a sorozás, és a balosok illetve a diáktüntetők immár a környezetért és a tiszta levegőért vonulnak és demonstrálnak. A konzervatívok kapva kaptak az alkalmon, hogy szövetséget kössenek; elvégre – legyen a baloldalon, a jobboldalon vagy középen – ki a fene támogatná nyíltan az ocsmányságot, a szemetet vagy a légszennyezést? Az establishment szószólói boldogan jelentik ki, hogy A Környezet lesz az 1970-es évek politikai „ügye”. Nixon elnök lelkesen tette meg az „életminőséget” az évértékelő beszéde fő témájának. A szavaival:
A hetvenes évek nagy kérdése: megadjuk-e magunkat a környezetünknek, vagy kössünk-e békét a természettel, és elkezdjük-e jóvátenni a károkat, amiket a levegőnkben, a földünkben és a vizünkben okoztunk? A természet visszaállítása annak természetes állapotába egy olyan ügy, ami túlmutat a frakciókon. Az egész ország népességének szívügyévé vált. […] A program, amit benyújtok a Kongresszus elé Amerika történelmének legátfogóbb és legköltségesebb programja lesz e téren. […] Mindannyiunknak meg kell fogadnia, hogy otthonát, tulajdonát, a város és a község közterületeit minden nap egy kicsit tisztábbá, egy kicsit jobbá fogja tenni. […] Azt javaslom, hogy a nemzet dolgozzon ki egy nemzeti növekedéspolitikát, mielőtt megoldhatatlanná válnak ezek a problémák. […] Az amerikai életminőséggel kapcsolatos aggályainknak épp úgy hangot fogunk adni a farmokon, mint a belvárosokban, a falvakban és a nagyvárosokban.
Mit kezdjünk tehát ezzel a Környezet Kérdésével? Az első teendő elszigetelni és megkülönböztetni a felvetésre került különböző problémákat; mindenekelőtt ellen kell állnunk a környezeti hisztérikusok kísértésének, akik azt akarják, hogy a totálisan különböző problémák teljes egészét egyetlen nagy zsákba tegyük. Röviden, az ellentétét kell tennünk annak, amire a Fortune magazin késztet minket a környezettel kapcsolatos különkiadásában (1970. február):
Ha egyenként vesszük számba őket, napjaink pusztításai viszonylag könnyen korrigálhatónak tűnnek. De amikor egymás mellé soroljuk a retteneteket – a szürke és ormótlan városokat, a hirdetőtáblákat, a mérgezett levegőt és vizet, a dugóktól szenvedő autóutakat, a bűzölgő-tornyosuló szeméttelepeket – a halmozott hatásuk arra a következtetésre vezet minket, hogy van valami mélyen gyökerező probléma…
A baloldal természetesen meglelte a mélyen gyökerező problémát: minő meglepetés, a kapitalizmus, ebben az esetben a „tőkés kapzsiság”, ami megcsonkította és elpusztította az erőforrásainkat, stb. Hogy nem a kapitalizmus a probléma, annak nyilvánvalónak kellene lennie abból a tényből, hogy a Szovjetunió sokkal inkább „megcsonkította” a környezetet, az ipari tevékenysége arányában mindenképp, mint az Egyesült Államok. Ennek ékes példája a híres Bajkál-tómérgezés.
Válasszuk el egymástól tehát a szóban forgó, nagyon különböző problémákat. Mindenekelőtt ott az esztétikai kérdés. Megszámlálhatatlan „environmentalista” panaszkodott keservesen az amerikai élet „rondaságáról”, a „ronda” városokról, az „ocsmány” épületekről, stb. Először is, az esztétika kormánylapát nélkül sodor minket ki a sokszínű egyéni értékítéletek és ízlések tengerére. Ami az egyik embernek „ronda,” az „gyönyörű” a másiknak, és fordítva. A személyes megfigyelésem az, hogy a legtöbben, akik jajgatnak a városaink rondasága miatt és az érintetlen vadvilág dicshimnuszát zengik, mégis makacsul elsáncolják magukat ezekben a városokban. Miért nem költöznek el? Még ma is megannyi vidéki, sőt, vadvilági terület áll a rendelkezésükre, amit élvezhetnek és ahol élhetnek. Miért nem mennek oda békében, és hagynak békén minket, akik élvezzük a városokat? Továbbá ha elköltöznének, az könnyítene a városi „túlzsúfoltságon”, amiért úgyszintén panaszkodnak. Másodjára, az épületek és a tájkép – a legtöbb esztétikai definíció szerinti – rondaságának jelentős részét az olyan állami programok teremtették, mint a városrehabilitáció, ami elpusztította a városi otthonokat, boltokat és szomszédközösségeket, hogy barakkszerű építményeket emeljen a helyükbe, amiket állami támogatással és állami kisajátításokkal építettek. Továbbá mégis melyik épületek jellemzően rondábbak, mint azok, amik az állami szerveknek adnak otthont, a Pentagontól kezdve a helyi postahivatalig?2 Vagy mi a helyzet az olyan állami programokkal, mint az egyre burjánzó országutak és autópályák, amik kizsigerelik a tájképet és szomszédságokat tesznek a földdel egyenlővé?
Egy másik érv a városok ellen, hogy rettenetesen „túlzsúfoltak.” Itt ismét egy alátámasztás nélküli értékítéletet látunk a kritikusok tollából. Mennyi zsúfoltság minősül „túlzsúfoltságnak”? Ahogyan arra Jane Jacobs rámutat, a négyzetkilométerenkénti lakóegységek magas koncentrációja és a magas szintű földhasználat elengedhetetlen alkotóelemei a nagyvárosok legjobb és leginkább kedvelt területei sokszínűségének, növekedésének és vitalitásának. Megállapítja, hogy az alacsonyabb népsűrűségű külvárosi területek azok, ahol az üzleteknek és vállalkozásoknak a többség gazdasági kívánalmainak kell megfelelnie, ami pedig az élet és a szomszédság lapos egyhangúságához vezet; és pontosan a magas népsűrűségű területek azok, ahol nyereséges lehet a boltok és szolgáltatások nagy spektruma, amik a kisebbségi igények széles választékát szolgálják. És ismét, semmi nem gátolja meg a tömegek kritikusait abban, hogy útra induljanak a vadonba.
Az environmentális kritikusok sajnos történelmi ismereteikben is hiányt szenvednek. Nem veszik figyelembe, hogy a városok egy vagy több évszázaddal ezelőtt sokkal zsúfoltabbak és kellemetlenebbek voltak, mint manapság, bárki esztétikai mércéje szerint. Azokban a régi időkben sokkal szűkebbek voltak az utcák, sokkal hangosabbak voltak a macskaköves járdák, nem létezett a modern szennyvízrendszer, így bűz és betegség uralkodott, kutyák és néha háziállatok jártak az utakon, kibírhatatlan hőség volt, ami ellen semmilyen légkondicionálás nem nyújtott menedéket, és így tovább. Az environmentalistáink a modern technológiát illetik a legnagyobb kritikával, pedig pontosan a modern technológia az, ami lehetővé tette, hogy megjelenjenek napjaink sokkal népesebb városai, amelyek minden lakosuk számára sokkal egészségesebb, kellemesebb és kényelmesebb életet biztosítanak.
A kritikusok emellett a kötelező fogamzásgátlást javasolják a népességnövekedés korlátozásának eszközeként. A népesség-kérdés azonban túlságosan nagy hangsúlyt kap. Dél-Amerika és Afrika – a népsűrűség kritériumával vizsgálva – igen gyéren lakott területek, lakói javarészt mégis szegénységtől szenvednek és a létminimumon élnek. Ugyanezzel a mechanikai kritériummal szemlélve Japán, mint India magasan „túlnépesedettnek” minősülne, ugyanakkor Japán – Indiával ellentétben – találékonyságának és vállalkozó szellemének köszönhetően napjainkban az ipari termelés legnagyobb növekedését élvezi az egész világon.
Az environmentalista mozgalom egyik legnyugtalanítóbb vonása a modern technológia iránt tanúsított nyilvánvaló gyűlölete és a romanticista vissza-a-természetbe filozófiája. A technológia és a civilizáció felelősek – állítják – a zsúfoltságért, a szennyezésért, a természeti erőforrások kifosztásáért, térjünk tehát vissza a romlatlan természetbe, a Walden-tóhoz, a merengéshez egy messzi tisztáson pihenve. A modern kultúra és civilizáció egyetlen kritikusa sem ébred rá arra, hogy a vissza-a-természetbe út nem csupán a civilizáció előnyeinek elutasítását jelenti, hanem emellett éhezést és halált hozna az emberiség elsöprő többségének, akik a modern ipari piacgazdaság tőkéjére és munkamegosztására támaszkodnak. Vagy netalántán az volna az igazság, hogy a modern Romantikusaink a halál, nem pedig az élet premisszájából indulnak ki? Nagyon úgy tűnik.
Vegyük például a sztenderd környezetvédelmi panaszokat azzal kapcsolatban, hogy a modern gazdaság „elpusztítja” a természeti erőforrásokat. Való igaz, ha soha nem telepedtek volna le és lakták volna be az amerikai kontinenst, megannyi millió négyzetmérföldnyi erdő maradt volna érintetlenül. És akkor mi van? Mi a fontosabb, az emberek, vagy a fák? Hiszen ha 1600-ban egy sikeres környezetvédelmi lobbi kiharcolta volna, hogy érintetlenül maradjon a létező vadon, az amerikai kontinensen nem maradt volna hely csupán néhány tucat vadász számára. Ha az embereknek megtiltották volna, hogy felhasználják ezeket az erdőket, akkor pazarolták volna el igazán ezeket az erőforrásokat, mivel használhatatlanok lettek volna. Mire valók az erőforrások, ha az embert meggátolják abban, hogy a saját céljaira használja őket?
Továbbá kevesen értik, hogy a technológiai növekedés nem csupán felhasználja a természeti erőforrásokat, hanem gyarapítja őket. A gépjármű és a modern gépek kialakulása előtt a föld alatt meghúzódó hatalmas kőolajkészlet teljességgel értéktelen volt az ember számára; nem volt több, csupán hasznavehetetlen, fekete folyadék. A modern technológia és ipar fejlődésével hirtelen hasznos erőforrássá vált.
Azután pedig ott a gyakori érv, miszerint minden alkalommal, amikor felhasználnak egy természeti erőforrást, ha bármikor kivágnak egy fát, azzal a jövő nemzedékeit fosztják meg annak használatától. Ez az érv azonban abszurd következtetésekhez vezet. Hiszen ha mi nem vághatunk ki egy fát, mert azzal megfosztjuk a jövő nemzedékét attól, akkor a jövő nemzedéke, amikor a „jelen” nemzedékévé válik, épp úgy nem használhatja fel azt a jövő nemzedékével kapcsolatos aggályok miatt, és így tovább, azt eredményezve, hogy az erőforrást soha egyáltalán nem használhatja fel az ember – ami nyilván egy mélységesen „emberellenes” tézis, mivel az embert általánosságban szolgasorba hajtja egy olyan erőforrás alá, amit sosem használhat. Továbbá ha megengedett is a jövő számára az erőforrás használata, ha figyelembe vesszük, hogy az életszínvonal általában növekedik az egyik nemzedékről a másikra, akkor ez azt jelenti, hogy saját magunkat kell megbéklyóznunk egy olyan jövő érdekében, ami gazdagabb lesz, mint mi vagyunk. De az nyilvánvaló, hogy az elképzelés, miszerint a viszonylag szegényebbnek önfeláldozást kell gyakorolni a gazdagabb javára, igen különös erkölcsnek bizonyul bárkinek az etikai mércéje alapján.
Ha tehát minden leendő nemzedék – ahogyan annak rendje és módja – használhatja az erőforrásokat, az egész környezetvédelem-kérdést egy sokkal józanabb és sokkal kevésbé hisztérikus mederbe tereljük. Mennyit kellene tehát felhasználnia bármelyik erőforrásból egy adott nemzedéknek, és mennyit kellene megőrizni az utókor számára? Az environmentalisták és a környezetvédők totálisan képtelenek megérteni, hogy a szabadpiaci gazdaság tartalmaz egy automatikus elvet, ami alapján eldönthető a konzerválás helyénvaló mértéke.
Vegyünk például egy tipikus rézbányát. Nem azt látjuk, hogy a bányászok, amint ércet találnak, sürgősen nekikezdenek azonnal kibányászni az összes rezet; a rézbányát ehelyett konzerválják és fokozatosan, évről évre haladva használják fel. Miért van ez? Azért, mert a bányatulajdonosok tudják, hogy amennyiben például megháromszorozzák az idei év réztermelését, azzal valóban megháromszorozzák az éves bevételüket, viszont ugyanezzel a bányát is kimerítik, azzal pedig csökkentik az egész bánya pénzbeli értékét. A bánya pénzbeli értéke a réztermelésből fakadó várt jövőbeli bevételen alapul, ha pedig túlzottan kimerítik a bányát, a bánya értéke, ennélfogva pedig a bányarészvények eladási ára zuhanni fog. Tehát minden bányatulajdonosnak össze kell vetnie a réztermelésből fakadó azonnali jövedelme előnyét a teljes bánya tőkeértékének a csökkenésével. A döntésüket a termékük iránti jósolt kereslet és annak vélt jövőbeli hozama, a várható kamatok, stb. határozza meg. Ha például arra számítanak, hogy a réz néhány év múlva hasztalanná válik egy új, szintetikus fémnek köszönhetően, sietve fognak több rezet előállítani a jelenben, amikor magasabbra értékelik azt, míg kevesebbet fognak megtakarítani a jövő számára, amikor alacsony lesz annak értéke – a fogyasztók és a teljes gazdaság javára. Másrészről pedig ha arra számítanak, hogy világszerte hamarosan kimerülnek a különböző rézlelőhelyek, a réznek pedig ennélfogva nagyobb jövőbeli értéket jósolnak, kevesebbet fognak megtermelni a jelenben és többet fognak megtartani jövőbeli bányászatra – ismét a fogyasztók és a teljes gazdaság előnyére. Tehát azt látjuk, hogy a piacgazdaság tartalmaz egy csodálatos, beépített mechanizmust, amivel a döntés, amit az erőforrások tulajdonosai hoznak a jelenlegi vagy jövőbeli termelésről, nem csupán a saját jövedelmének és vagyonának kedvez, hanem a fogyasztók tömegének, illetve a nemzeti és a világgazdaságnak is.
A valóság persze az, hogy senki nem panaszkodik amiatt, hogy a kapitalizmus „megcsonkítaná” a réz- vagy vasforrásokat. Akkor mi a probléma az olyan esetekben, mint az erdők? Miért van az, hogy az erdőket vagy a halászterületeket „megcsonkítják”, az ásványokat azonban nem? A probléma abban keresendő, hogy a területek, ahol valóban fennáll a túltermelés, pontosan azok a területek, ahol az államhatalom megtiltotta, hogy működésbe lépjen a beépített piaci mechanizmus. Konkrétan ezek azok a területek, ahol nem engedélyezik a tulajdonjogok érvényesítését magára az erőforrásra, csupán annak napi vagy éves használatára.
Tegyük fel például, hogy az állam a vasbányászat vagy rézbányászat hajnalán elrendeli, hogy senkinek a magántulajdonát nem képezhetik maguk a bányák, hanem helyette az állam vagy a „köz” rendelkezik a bányák tulajdonjogával, a magánvállalatok pedig csupán bérbe vehetik tőle és bérleményként használhatják hónapról hónapra. Ez nyilván azt jelentené, hogy a magánvállalkozások – miután nem tulajdonolhatják magának a bányának a tőkeértékét – megpróbálnák a lehető leggyorsabban felhasználni ezeket a bányákat, mivel csupán jelenlegi, nem pedig jövőbeli jövedelemre tehetnek szert belőle. A magán bányatulajdonosok megpróbálnák gyorsan kimeríteni a bányákat, hiszen ha nem tennék, más bányászok tennének szert a rézércekből fakadó nyereségre a jövőben. Ahogy a magán rézbányászok sietve állnának munkához, hogy azonnal kinyerjék a lehető legtöbb rezet, a balosok panaszkodni kezdenének, amiért a „kapzsi” kapitalizmus lelkiismeretlenül kizsákmányolja a drága érckészletünket. De itt a hiba nem a piacgazdaságban keresendő, hanem éppen abban a tényben, hogy az állam megakadályozta, hogy működjön a piac – és a magántulajdonhoz való jog – a réz esetén.
És pontosan ez történt azokon a területeken: az erdők, a halászterületek, a petróleum esetén, ahol ténylegesen túltermelés és az erőforrások pazarlása történt.3 Az erdők nagyrésze az Egyesült Államokban a szövetségi kormány tulajdonában maradt; a magánvállalatok csupán a használati jogot vásárolhatják meg. Ez természetesen azt jelenti, hogy a vállalatokat minden ösztönző arra készteti, hogy a lehető leggyorsabban felhasználják az erdőket, és semmit ne tartsanak meg jövőbeli használatra. Továbbá ha az erdőket magánvállalatok tulajdonolnák, minden gazdasági ösztönző – amelyekből jelenleg egyetlen sem létezik – arra késztetné őket, hogy olyan technikákat fejlesszenek ki, amikkel gyarapíthatják az erőforrások kínálatát és azok hosszútávú produktivitását, hogy egyszerre gyarapodhasson mind a jelenlegi éves termelés és a teljes erőforrás. A dolgok jelenlegi helyzete semmilyen ösztönzőnek nem ad teret, ami arra késztetné a magánvállalatokat, hogy az erőforrásokat gyarapító és fenntartó technológiát fejlesszenek.
Ugyanez a helyzet áll fenn – sokkal súlyosabb formában – az óceáni halászterületek esetén. Az államok sosem engedélyezték az óceán egyes részeinek a magántulajdonlását; csupán annyit engedtek, hogy a magánszemélyek és a magáncégek használják a halászati erőforrásokat, hogy halakat fogjanak, azt azonban soha, hogy tulajdonolják ezeket a halászati erőforrásokat – magát a vizeket. Csodálkozunk tehát, hogy a kimerülés súlyos veszélye fenyegeti a halászterületeket?
Vegyük a földre vonatkozó tulajdonlás és használat analógiáját. Az ember a primitív korokban nem alakította át magát a földet; a primitív vadászó-gyűjtögető gazdaságban csupán a természetes föld vagy termőtalaj gyümölcsét használta föl: az élelemszerzéshez vadállatokra vadászott és vadnövényeket vagy magvakat gyűjtött. Ebben a vadászó-gyűjtögető fázisban – ahol az erőforrásokhoz viszonyítva alacsony volt a népességszám – maga a föld nem volt szűkös, a föld magántulajdonlása így nem merült fel. Csak akkor bukkant fel a föld magántulajdonlásának fogalma és intézménye, amikor az ember elkezdte átalakítani a termőföldet (mezőgazdasági tevékenységet végzett). De a halak ember általi használata elkezdte szűkössé változtatni ezt az erőforrást, és egyre szűkösebb és szűkösebb lesz mindaddig, amíg nem hagyják érvényesülni a magántulajdont magának az óceánnak a részei felett. Hiszen ha senki sem tulajdonolhatja az óceán bármely részét, semmilyen ösztönző nem fogja arra késztetni az embereket, hogy konzerválják azt; továbbá jelenleg semmilyen gazdasági ösztönző nincsen, ami arra késztetne bárkit, hogy kifejlessze a remek és kiaknázatlan erőforrást: az akvakultúrát. Ha létezne az óceán magántulajdonlása, az akvakultúra fantasztikus virágzásának lennénk szemtanúi, ami nem csupán a hatalmas, kihasználatlan óceáni erőforrásokat vonná használatba, hanem hatalmas mértékben megsokszorozná az erőforrásokat olyan technikák segítségével, mint a termékenyítés, az óceán részeinek „elkerítése”, stb. Tehát óriási mértékben meg lehetne növelni a halkínálatot egyszerű termékenyítő technikák használatával (mint ahogyan a trágyázás is elképesztő mértékben megnövelte a mezőgazdaságból származó ételek kínálatát). De egyetlen személy vagy cég sem fogja növelni az óceán egy részének termékenységét, amikor a befektetés gyümölcsét learathatja egy másik, versengő halász, aki ügyet sem vet az első ember tulajdonjogaira. Az akvakultúra technikájának jelenlegi, primitív stádiumában is jelentősen megnövelhetné a halkínálatot az óceán részeinek elektronikus elkerítése egyszerűen annak megakadályozásával, hogy a nagy halak megegyék a kicsiket. És ha teret engednének a magántulajdonnak az óceánban, egyhamar kialakulna az akvakultúra fejlett technológiája, ami megannyi megjósolhatatlan módon növelné a tenger azonnali és hosszútávú produktivitását.
Tehát a halak és a tengeri erőforrások problémája nem azzal oldódik meg, ha további bilincsekbe verik a profitszerzést, a technológiát és a gazdasági növekedést; a helyes út pontosan az ellentéte: felszabadítani az emberi energiákat, hogy használhassák, megsokszorozhassák és kifejleszthessék az óceán hatalmas, kihasználatlan erőforrását azzal, hogy a teret adnak a magántulajdonjogoknak a föld után a tengeren is.4
Ezzel pedig eljutunk ahhoz a kérdéshez, ahol valóban az environmentalista táboré a legerősebb érv, amit azonban ők maguk sem értenek, nevezetesen a szennyezés egész területe: a légszennyezés, vízszennyezés, ételszennyezés (rovarirtók) és hangszennyezés. A levegőnk és a vizeink szennyezése természetesen hatalmas probléma. De a probléma gyökere nem a kapitalista kapzsiságban, a modern technológiában vagy a magántulajdonban és a szabadpiacban keresendő; épp ellenkezőleg, ismét abban a tényben rejlik, hogy az Állam nem alkalmazta vagy védelmezte a magántulajdonjogokat. A folyókat lényegében senki sem tulajdonolja; így a gyárak, a gazdák és az államok természetesen karöltve öntötték azokat tele méreggel. Szűkös erőforrássá vált a tiszta víz és a tiszta levegő, és – mint a halászterületek esetén – mégsem tulajdonolhatják őket magánszemélyek. Ha a magántulajdonhoz való teljes jog uralkodna például a folyók felett, a tulajdonosaik nem engednék azok szennyezését.5 A levegő látszólag megoldhatatlan problémája kapcsán pedig látnunk kell, hogy a gyárak, a gépjárművek és az égetőkemencék, amik mérget bocsátanak a levegőbe, károsítják mindannyiunk magántulajdonjogát: nem csupán a gazdák gyümölcsöseit és az ingatlantulajdonosok épületeit, hanem mindenki tüdejét és testét. A legbecsesebb erőforrás mindenki számára kétségtelenül a saját testére vonatkozó magántulajdonjog; és a ténynek, hogy a légszennyezés károsítja ezt a magántulajdont, elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy bírói végzéssel gátolják meg a légszennyezést.
A kérdés, amit fel kell tenni tehát az, hogy miért nem alkalmazták a bíróságok a tulajdonjogok szokásjogi védelmét a légszennyezésre, ami károsítja mindannyiunk személyét és anyagi tulajdonát. Az ok pedig az, hogy a bíróságok a modern légszennyezés kezdetétől szándékosan döntöttek arról, hogy ne védelmezzék például a gazdák gyümölcsöseit a közeli gyárak vagy mozdonyok által kibocsátott szennyezéstől. Lényegében azt mondták a gazdáknak: igen, ez a füst valóban károsítja a magántulajdonodat, de úgy tartjuk, hogy a „közpolitikai célok” fontosabbak, mint a magántulajdon, a közpolitika pedig jó dolognak találja a gyárakat és a mozdonyokat. Így hagyták, hogy ezek felülírják a tulajdonjogok védelmét, ami megteremtette a katasztrofális szennyezést. Az orvosság egyszerre „radikális” és nyilvánvaló, és semmi köze nincsen az adófizetők kontójára pénzelt sokmilliárd dolláros enyhítő programokhoz, amik nem is foglalkoznak a valódi problémával. A megoldás egyszerűen megtiltani mindenkinek, hogy szennyezőanyagokat bocsátson a levegőbe, és hogy ezzel megsértse mások személyhez és tulajdonhoz való jogát. Pont. Az érv, miszerint ez a kibocsátás-tilalom valószínűleg növelné az ipari termelés költségeit, annyira megvetendő, mint a Polgárháború előtti érv, miszerint a rabszolgaság eltörlése növelné a gyapottermesztés költségeit, így nem szabad megtenni. Hiszen ez azt jelenti, hogy a szennyezők azokra terhelhetik a szennyezés magas költségeit, akiknek büntetlenül megsérthetik a tulajdonjogait.
A költség-érv továbbá figyelmen kívül hagyja azt a kulcsfontosságú érvet, hogy ha büntetlenül tovább folytatódhat a légszennyezés, ismét, semmilyen gazdasági ösztönző nem fogja késztetni az embereket arra, hogy olyan technológiát fejlesszenek ki, ami vagy megelőzné, vagy orvosolná a légszennyezést. Ha azonban az iparnak és az államnak tilos volna a szennyezés általi károkozás, egyhamar kifejlesztenének olyan technikákat, amelyekkel légszennyezés nélkül folytatódhat a termelés. Még most, a szennyezésellenes technológia szükségszerűen primitív stádiumában is léteznek olyan újrahasznosító eljárások, amelyek elejét vennék a légszennyezésnek. Így a kén-dioxidot, az egyik nagy szennyezőanyagot most is be lehetne gyűjteni és újra lehetne hasznosítani, hogy gazdaságilag értékes kénsavat hozzanak létre belőle. A roppant szennyező külső gyújtású motorokat leválthatná a dízel, a gázturbina vagy a gőzmotor, esetleg az elektromos autó, főleg, ha léteznének a gazdasági ösztönzők, amik arra késztetnék az embereket, hogy kifejlesszék ezeket a technológiákat és lecseréljék a jelenlegi motort.
A zaj is a magántulajdon megsértése; hiszen a zaj olyan hanghullámok létrehozása, amik megsértik és megszállják mások személyét és tulajdonát. A túlzott zaj tilalma itt ismét ösztönözné a zaj elleni eszközök kifejlesztését és telepítését, mint a hangtompítók, akusztikus anyagok és akár olyan felszerelés, ami a zajszennyező gépezettel ellentétes, így egymást megtörő hanghullámokat bocsát ki.
Tehát amikor lehámozzuk az environmentalisták hisztériáját, zavarát és hamis filozófiáját, a fennálló rendszer elleni fontos és alapvető érvre lelünk; de ez az érv végső soron nem a kapitalizmus, a magántulajdon vagy a modern technológia ellen szól. Az érv az állam ellen szól, ami nem engedélyezte és nem védelmezte a magántulajdonhoz való jogokat. A szennyezés és az erőforrások túlhasználata pontosan abból fakad, hogy az állam képtelen volt óvni a magántulajdont. Ha a magántulajdonjogok megfelelő védelmet élveznének, azt találnánk – mint gazdaságunk és társadalmunk megannyi másik területén – hogy a magánvállalkozás és a modern technológia ezen a területen sem az emberiség átkaként, hanem annak megváltójaként jelentkezne.
Lábjegyzetek
-
A nagy közgazdász Joseph Schumpeter zseniálisan írta le ezt a jelenséget, amikor a modern értelmiséget taglalta: „A kapitalizmus vádlottként áll olyan bírák előtt, akik a halálbüntetést tartogatják a zsebükben. Meg fogják azt valósítani, bárhogyan is érveljen a védelem; az egyetlen, amit a sikeres védőbeszéd elérhet, a vádirat megváltoztatása.” Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy (New York: Harper and Bros., 1942.) 144. o. Egy szórakoztató lábjegyzet, hogy ugyanaz az ember, George Terborgh, a Machinery and Allied Products Institute közgazdásza, fogalmazta meg mindkét tévedés cáfolatát 1945-ös The Boges of Economic Maturity, majd húsz évvel későbbi The Automation Hysteria könyveiben. ↩
-
A szomszédságok elpusztításáról lásd Jane Jacobs, The Death and Life of Great American Cities (New York: Vintage Books, 1963). Lásd még szabadpiaci városok elsőrangú fontosságáról szóló újkeletű, sziporkázó értekezését, The Economy of Cities (New York: Random House, 1969), és Ricard Sennett méltányoló bírálatát: „The Anarchism of Jane Jacobs,” New York Review of Books (1970. január 1.) ↩
-
Minderről lásd Anthony Scott, Natural Resources: The Economics of Conservation (Toronto: University of Toronto Press, 1955) ↩
-
Lásd a fantáziadús röpiratot Gordon Tullock tollából: „The Fisheries – Some Radical Proposals” (Columbia: University of South Carolina Bureau of Business and Economic Research, 1962.) ↩
-
A folyókra vonatkozó lehetséges magántulajdonjogról lásd többek között Jack Hirscleifer, James C. DeNaven és Jerome W. Milliman, Water Supply: Economics, Technology and Policy (Chicago: University of Chicago Press, 1960), 9. fejezet. ↩
