Miután az Új Baloldal elhagyta az eddigi laza, rugalmas, ideológiamentes álláspontját, az Új Balosok két ideológiát tettek vezérelvükké: a marxizmus-sztálinizmust és az anarcho-kommunizmust.
A marxizmus-sztálinizmus sajnálatos módon meghódította az SDS-t [Students for a Democratic Society, egy újbaloldali diákaktivista mozgalom az 1960-as évek Amerikájában; a ford.], de sok balost, aki kivezető utat keresett a sztálinista áramlat bürokratikus és államista zsarnokságából, vonzott az anarcho-kommunizmus.
Számos tettre kész, szövetségeseket kereső libertárius pedig vonzódni kezdett egy anarchista hitvalláshoz, ami látszólag az önkéntes megoldásokat magasztalja és a kényszerítő Állam eltörlését követeli.
Viszont végzetes elhagyni és szem elől téveszteni a saját elveinket, miközben szövetségesek után kutatunk bizonyos taktikai tevékenységekhez.
Az anarcho-kommunizmus - mind eredeti Bakunyin-Kropotkin formájában, mind jelenlegi irracionalista és „szűkösség utáni” változatában - szöges ellentétben áll a valódi libertárius elvvel.
Például ha van valami, amit az anarcho-kommunizmus jobban gyűlöl és gyaláz, mint az Államot, az a magántulajdonhoz való jog: ami azt illeti, az anarcho-kommunisták államellenességének épp az a fő oka, hogy - hibásan - azt hiszik, hogy az Állam a magántulajdon teremtője és védelmezője, és így a magántulajdon eltörlésének egyetlen módja az Államapparátus elpusztítása.
Teljesen képtelenek megérteni, hogy az Állam mindig is a magántulajdonjogok nagy ellensége és támadója volt.1
Továbbá a szabadpiac, a nyereség-és-veszteség gazdaság, a magántulajdon és az anyagi bőség – mind egymás folyománya - iránti gyűlöletükből és megvetésükből az anarcho-kommunisták az anarchizmust helytelenül a kommunális élettel, a törzsi osztozkodással és az újkeletű ifjúsági drog-rock kultúránk többi elemével azonosítják.
Az egyetlen jó dolog, amit az ember elmondhat az anarcho-kommunizmusról az, hogy a sztálinizmussal ellentétben az ő kommunizmusuk állítólag önkéntes lenne. Feltételezhetően senkit sem kényszerítenének arra, hogy belépjenek a kommunákba - azokat pedig, akik egyénileg élnének tovább, és továbbra is piaci tevékenységeket folytatnának, háborítatlanul hagynák.
Vagy mégsem?
Az anarcho-kommunisták mindig is extrém homályosan és ködösen beszéltek az általuk javasolt jövőbeli anarchista társadalomról. Sokan közülük azt a mélységesen anti-libertárius tant terjesztik, miszerint az anarcho-kommunista forradalomnak el kell majd koboznia és el kell törölnie minden magántulajdont, hogy mindenkit elválasszanak a tulajdonuk iránt érzett pszichológiai kötődéstől.
Továbbá nehéz elfeledni a tényt, hogy amikor a spanyol anarchisták (a Bakunyin-Kropotkin féle anarcho-kommunisták) átvették az irányítást Spanyolország jelentős része fölött az 1930-as polgárháborúban, az összes pénzt elkobozták és elpusztították a területükön belül, és azonnal kikiáltották a halálbüntetést a pénz használatáért. Ezek közül egyik sem győzi meg az embert az anarcho-kommunizmus jó, önkéntes mivoltáról.
Az anarcho-kommunizmus az összes többi területen a csintalantól az abszurdig terjed.
Filozófiailag ez a tan nyílt támadás az egyéniség és az értelem ellen. A kommunizmus minden ágazata gyűlöli az egyén magántulajdon iránti vágyát; életkörülményei javítására, szakosodására, profit- és jövedelemszerzésre törekvését. Ehelyett mindenkinek kommunákban kellene élnie, meg kellene osztania csekély javait a társaival, és nagy gonddal biztosra kell mennie abban, hogy nem múlja felül kommunális társait.
Legyen önkéntes vagy kényszeralapú, a kommunizmus összes formájának gyökere az egyéni kiválóság iránti mélységes gyűlölet, bizonyos emberek természetes vagy intellektuális felsőbbrendűségének tagadása, és az a vágy, hogy minden egyént lerángassanak egy kommunális hangyaboly szintjére. A hamis „humanizmus” nevében az irracionális és mélységesen emberellenes egalitarizmusuk célja, hogy mindenkit megfosszanak egyedi és becses emberi mivoltától.
Továbbá az anarcho-kommunizmus megveti az értelemet és annak folyományait: a hosszútávú terveket, az előrelátást, a kemény munkát és az egyéni teljesítményt; ehelyett az irracionális érzéseket, a szeszélyt és a hóbortokat magasztalja – mindezt a „szabadság” nevében. Az anarcho-kommunisták „szabadságának” semmi köze nincs a valódi libertárius elvhez, a személyközi támadás vagy molesztálás hiányához; az ő „szabadságuk” azt jelenti: az ésszerűtlenség, a megvizsgálatlan szeszély és a gyerekes hóbort rabszolgájának lenni. Az anarcho-kommunizmus egy társadalmi és filozófiai szerencsétlenség.
Gazdaságilag az anarcho-kommunizmus egy abszurditás. Az anarcho-kommunista el szeretné törölni a pénzt, az árakat és a foglalkoztatást, és azt javasolja, hogy a modern gazdaságot pusztán a „szükségek” valami központi adatbankban tárolt automatikus nyilvántartására alapozva üzemeltessék. Egyetlen másodpercet sem pazarolna erre az elméletre senki, aki rendelkezik a legcsekélyebb mennyiségű gazdasági ismerettel.
Ötven évvel ezelőtt Ludwig von Mises felfedte, hogy teljességgel lehetetlen egy tervezett, pénz nélküli gazdaságot a legprimitívebb szint felett üzemelni. Megmutatta, hogy a pénz-árak elengedhetetlenek a szűkös javaink – munka, föld és tőkejavak - racionális allokációjához azokra a területekre, ahova a fogyasztók a leginkább szeretnék őket, és ahol a legnagyobb hatékonysággal üzemelhetnek. A szocialisták elismerték Mises kihívásának igazát, és – mindhiába – elkezdték kutatni, hogy miként lehetséges egy racionális piaci árrendszer a szocialista tervgazdálkodáson belül.
Az oroszok, miután röviddel a Bolsevik Forradalom után megpróbálkoztak a kommunista pénz nélküli gazdasággal a „hadikommunizmusuk” keretein belül, borzalommal tekintettek a gazdaságukra, amint a pusztulás felé menetelt. Még Sztálin sem próbálta újjáéleszteni azt, és a Második Világháború után a Kelet-Európai országok átélték e kommunista elképzelés teljes elhagyását, és a szabad piacok, a szabad árrendszer, a nyereség-és-veszteség tesztek és a fogyasztói bőség felé történő gyors haladást.
Nem véletlen, hogy pontosan a kommunista országok közgazdászai vezették az elfordulást a kommunizmustól, a szocializmustól és a központi tervezéstől a szabad piacok irányába. Nem bűn a közgazdaságtani tudatlanság, ami elvégre egy specializált szakterület és sokan a “lehangoló tudománynak” tekintik. De teljesen felelőtlen dolog hangos és lármás véleményt hangoztatni közgazdaságtani témákban a tudatlanság állapotában maradva. Az efféle agresszív tudatlanság mégis az anarcho-kommunizmus hitvallásának szerves részét képezi.
Ugyanez elmondható arról a széles körben – mind az újbalosok, mind az anarcho-kommunisták között – elterjedt hitről, miszerint többé nem kell aggódni a termelés gazdaságossága miatt, mivel állítólag egy „szűkösségen túli” világban élünk, ahol nem merülnek fel ilyen problémák. De míg a szűkösség állapota nyilvánvalóan felsőbbrendű nálunk, mint a barlanglakóknál, még mindig a mindent átható gazdasági szűkösség világában élünk.
Honnan fogjuk tudni, hogy a világ elérte a „szűkösség utáni” állapotot? Egyszerűen, amikor az összes termék és szolgáltatás, amit valaha szeretnénk, annyira bőségesen elérhetővé válik, hogy az áruk nullára zuhan; röviden, amikor úgy tehetünk szert az összes termékre és szolgáltatásra, mint az Édenkertben – erőfeszítés nélkül, munka nélkül, szűkös erőforrások használata nélkül.
Az anarcho-kommunizmus anti-racionális szellemét Norman O. Brown, az új „ellenkultúra” egyik guruja fejezte ki:
A nagy közgazdász, von Mises megpróbálta megcáfolni a szocializmust azzal, hogy demonstrálta, hogy a csere eltörlésével a szocializmus lehetetlenné teszi a gazdasági kalkulációt, és így a gazdasági racionalitást. […] De ha von Misesnek igaza van, akkor amit felfedezett, az nem egy cáfolat, hanem a szocializmus pszichoanalitikus igazolása. […] A kortárs intellektuális élet egyik szomorú iróniája az, hogy a válaszok, amiket a szocialista közgazdászok adtak von Mises érveire, megpróbálták bemutatni, hogy a szocializmus nem inkompatibilis a „racionális gazdasági kalkulációval” – azaz, hogy képes megtartani a gazdálkodás embertelen elvét. (Life Against Death, 1959, 238-39. o.)
A tény, hogy a racionalitás és a közgazdaságtan elhagyása a „szabadság” és a szeszély érdekében a modern termelés és civilizáció szemétre dobásához és a barbarizmushoz való visszatéréshez vezet, egyáltalán nem zavarja az anarcho-kommunistákat és az új „ellenkultúra” képviselőit. De nem fogják fel, hogy a primitivizmushoz való visszatérés éhezést és halált jelentene szinte az egész emberiségnek, és fogcsikorgató túlélést azoknak, akik megmaradnak.
Ha teljesül a vágyuk, észre fogják venni, hogy éhenhalás közben valóban nehéz vidámnak és „el nem nyomottnak” maradni. Mindez visszavezet minket a nagy spanyol filozófus, Ortega Y Gasset bölcsességéhez:
Az étel hiánya által okozott zavar során a csőcselék elindul kenyér után kutatni, és az eszköz, amit ehhez használ, rendszerint a pékségek elpusztítása. Ez azon attitűd szimbólumaként szolgálhat, amit – magasabb és összetettebb fokon - napjaink tömegei tanúsítanak a civilizáció felé, ami eltartja őket. […] A civilizáció nem „csak itt van,” nem önfenntartó.
A civilizáció mesterséges. […] Ha élvezni szeretnéd a civilizáció előnyeit, de nem állsz készen a civilizáció fenntartásával foglalkozni – véged. Egy pillanat alatt civilizáció nélkül találod magad. Egyetlen botlás, és amikor visszanézel, minden szertefoszlott. Megjelenik előtted a primitív erdő, természetes állapotában, mintha elhúzták volna a tiszta Természetet takaró függönyt. Az őserdő mindig primitív, és fordítva, minden, ami primitív, puszta őserdő. (José Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása)
- Murray N. Rothbard 1970. Január 1.
Lábjegyzetek
-
[Lásd például Murray N. Rothbard: Az Állam anatómiája; Hans-Hermann Hoppe: Marxista és Osztrák osztályelemzés] ↩
